A hold és a nap fényéből szőtt köntös – Kulcsár Ferenc írása Fellinger Károly könyvéről
Fellinger Károly két verseskötet után, 1997-ben meglepetéssel jelentkezett irodalmunkban. Égig érő vadkörtefák című könyve akkor kitérőnek tűnt számunkra, hiszen e munkájában szülőföldje, a Mátyusföld mesekincsét, hiedelemvilágát dolgozta fel megnyerően mértéktartó prózában és balladisztikus, valamint népi humorral átszőtt versekben. Csak később, két gyermekverskötet (Fűhárfa, Szélkergető kerek köpeny) után derült rá fény, hogy az Égig érő vadkörtefák nem kitérő volt Fellinger pályáján, épp ellenkezőleg, e munka voltaképpen előjáték volt, készülődés egy komolyabb megmérettetésre, a Mátyusföld monda- és hiedelemvilágának lehető legteljesebb feldolgozására.
Így született meg a Hajléktalan búzavirág című kötet, mely alcíme szerint mátyusföldi mondákat és hiedelmeket ad közre, pontosabban e mondák és hiedelmek irodalmi feldolgozását. És mint látni fogjuk: éppen ezen van a hangsúly, az irodalmi feldolgozáson, azon, hogy mint Isten az embert, írónk is e mondákat a saját képére és hasonlatosságára teremtette, gyúrta át, álmodta újjá.
A monda egy olyan – a magyar és a világirodalomban egyaránt gazdagon jelenlévő – epikai műfaj, mely voltaképpen magában foglalja a mesét, a mítoszt, a krónikát, a fabulát, a parabolát, az anekdotát és még folytathatnánk; így kiterjed a hiedelmekre is, a hozzá kapcsolódó helyi, történelmi eseményekre, szokásokra, természeti jelenségekre. Nagyjából-egészéből megkülönböztetünk történeti mondákat és hiedelemmondákat, de nevezhetjük őket egyszerűen hiedelemmeséknek is. A lényeg az, hogy e mondák felölelik a teljes életet: megjelenik bennük a végzet, a halál, a halottak; a kísértetjárás, az elátkozott helyek, a szellemek harcai; túlvilágjárás, természeti és természetfeletti démonok, elvarázsolt, alakot váltott lények; ördögök, angyalok, tündérek, törpék, manók, sellők; mágikus erővel bíró emberek, mitikus állatok, varázserejű növények, elásott kincsek és így tovább.
A monda a magyar irodalomba önálló műfajként a reformkorban került, irodalomtörténetileg pedig a romantika legkedvesebb prózai műfaja lett, s azóta is, máig is virágzik: előszeretettel dolgozta fel őket például Jókai Mór, Mikszáth Kálmán és Krúdy Gyula is. A magyar mondakincs legrégibb rétegei az őstörténetig nyomon követhetők (sámánisztikus irodalom, táltostörténetek), majd megjelenik bennük Szent István és Szent László kora, a tatárjárás eseményei, a törökvilág, Mátyás király kora, a Rákóczi-kor, a huszitizmus, a szabadságharc, a betyárvilág, az első világháború, az Amerikába való kivándorlás, de például a szerelmi történetek végtelensége is.
És ami csodálatos, helyesebben ami természetes, mindez teljes gazdagságában megjelenik valamennyi népcsoport, tájegység esetében is; mondhatnám – hogy „itthon” maradjak – a Palócföldet, Medvesalját, a Bodrogközt, de ugyanez érvényes természetesen a Mátyás királyról, esetleg Csák Mátéról elnevezett Mátyuföldre is.
Ami Fellinger munkájában első pillantásra is a legszembeötlőbb, hogy – szerintünk szerencsés módon – szinte mindent a mesének, a meseszerűnek rendel alá: a fantasztikus-csodásnak, a bűbájnak és az ódon ízeknek, a hihetetlennek és valószerűtlennek. Fellinger „színarany” mesét ír, de úgy, hogy szinte észrevétlenül belopja szülőföldje történelmét, népének furfangjait és esendőségét, színpompás költészetét, babonáit és hiedelmeit e mesékbe. Példaként idézhetném Napsugárkisasszonyt, akit a tündérek küldtek a szellők sóhajától fodrozódó Kis-Duna tájára, a madarak, a mézillatú virágok és a jámbor tekintetű állatok védelmére; ugyanakkor megjelenik benne a hiedelem is: Napsugárkisasszonyt édesanyja Szent György napján kukoricaszemmel a tenyerében megmosdatta a Kis-Duna forrásában, ezáltal óva őt az ártó betegségektől meg a kéményen fekete macska képében besurranó boszorkányoktól; ezenkívül kislánykorában a bőség áldásáért fürdővizébe rézkrajcárt rejtettek, meg üde almát tettek, hogy kerek legyen az arca és világraszóló a szépsége, s így szolgálhasson később a fekete hajú Földanyónak és a vörös hajú Holdanyónak.
Fellinger reális világot képviselő hősei jobbára elvont típusok (legkisebb fiú, ökörpásztor, cigány ember, csordáslegény, huszár, király, pap), s ezek általában képzeletbeli hősökkel (óriások, törpék, tündérek, boszorkányok, varázslók, sárkányok, aranyhalak) és fantasztikus tulajdonságokkal felruházott jelenségekkel (emberként viselkedő, beszélő állatok, növények, tárgyak) állnak szemben. Jellegzetes vonása e meséknek a szinte mindig pozitív főhős köré rajzolt egyszerű, kétpólusú világkép, amely átmeneti típusokat nem ismerve éles határt húz a jók és a rosszak közé; a végkifejletben a mese diadalra juttatja az előbbieket és megbünteti az utóbbiakat.
Fellinger könyvéről gazdagsága okán kimerítőbben is érdemes lenne beszélni. Rövid értekezésembem csupán megemlíteném az írások nyelvi szépségét, frissességét, csodálatos és ízes népi humorát, a témák ezerszínűségét (Itt jegyzzük meg, Fellinger könyvének egyik legpatinásabb „szála” a jókai cigány folklór, derűtől, kópéságoktól, mókától szikrázó anekdota-feldolgozásokkal.) Külön kedvessége a könyvnek, hogy az egyes mondák indítása mennyire megkapó, eredeti és ötletes. Egy-két példa: Hol volt, hol nem volt, a hetedik falu mesevánkosán akkora nagy volt már a folt, hogy beboríthatták volna vele az egész világot. Aki álmában varrta, az is bolond volt, úgy hívták, hogy Cidruska, a csillagszemű óriás. Vagy: Hol volt, hol nem volt, Szél úrfit épphogy kiengedték a zsákjából, máris kedve szottyant szalonnázni. Mangalicaszalonna ugyan akadt, de honnét vegyen hozzá bicsakot? Gondolkodott, majd belenyúlt mélyen a legközelebbi madárijesztő zsebébe. Bizony, hogy talált benne egy megfelelőt. Majd elfelejtettem, Szél úrfi szülőföldjén, Alsó- és Felsőszeliben nem csupán a betyárok hordanak bicsakot, hanem a helybéli, magukra valamit adó madárijesztők is.
Találhatók a kötetben humortól csillogó feldolgozások (A fekete macska temetése, Az Örzsike-lapos titka, A borbélyinas meg az ördögfiókák, Jézus ment által a mezőn), kitűnően megírt, balladisztikus mondák (Sírás a kórórakásban), kedvesen lírai szerelmi történet (Rózsaillatú nádszálkisasszony),és olvasható benne képekben gazdag, megejtően szép teremtésmonda is, amit rövidsége okán idézek:
Valamikor régen kettévált az ég és föld. Az ég elvágyakozott, szárnyakat növesztett. A föld mégis megbocsátott neki. Egy égig érő fa termett rajta, amelyen éjszaka a csillagok leereszkedtek fényzsinórjaikon, s körültáncolták a fa törzsét. A Paradicsomban érezték magukat. Utána lepihentek és mély álomba merültek. Álmaikban a föld titokzatos vízeséseiben lubickoltak, megmosták arcukat a puha hóban, cseppkőbarlangokban bújócskáztak, s visszhangzott a nevetésük. Egyszer az egyik csillag tovább álmodott a kelleténél. Feljött a nap, s ő lenn maradt a földön. Vakon bolyongott szegény, mígnem a föld kebléhez szorította, méhébe fogadta. Kilenc hónapra rá megszületett az első emberpár, a föld és az ég közös gyermekei. Az Isten is a csodájukra jár azóta is.
Említhetnénk még a sok, kihalóban lévő szó „megörökítését”, illetve átmentését a jövő számára (kőtés, lavorica, lajmó, dolka, barátka, musiró; elverbunkolja a pénzt, felgombolított leány, ászögről főszögre); és a fantáziateli, költői képekről is szólni kell, pl.: a hold az atyaúristen kenyere, ha hiányzik belőle egy darabka, úgy az isten szelte meg vacsorára; a hold és a nap fényéből szőtt köntös ejti foglyul az ördögöt; az Örzsike-lapos maga az ördöglyuk, a föld egyik orrlyuka, melyből olykor fekete paripáján elővágtat a halál; a föld másik orrlyuka pedig a cédrusfától úgy hetvenhét lépésnyire lehetett, s bizony elnyelt az már vagy hat négyökrös szekeret; a cigány gyereknek, akiből Lucifer ördögfiókát akar nevelni, isten a keresztapja; a bajban lévő ördög, a kalánfülű angyal denevérekkel küldi levelét az ördögök fejedelmének, Lucifernek; a tüzesemberek visszajáró lelkek, akik a tisztítótűzből érkeznek hullócsillag formájában; az erdő kivágott fái helyén tengerszemek keletkeztek, elnyelve a favágókat, s az őket sirató asszonyaik könnyeiből lettek a hóvirágok, és így tovább, és így tovább.
Zárszóként talán annyit: megint egy olyan mű látott napvilágot, amelyről kimerítően kellene és lehetne beszélni, amelyet sokaknak kellene olvasni. Mert megérdemli.
Kulcsár Ferenc, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45800,44836,45306″}
