Béres József a szó szoros értelmében gondot viselt Fábry Zoltánra. Az ötvenes években például az író házának tetőzete már csaknem beszakadt…
„Akkortájt a Csemadok Kelet-szlovákiai Kerületi Bizottságának titkára voltam, dr. Simai Béla pedig az elnöke. Egy napon arra kért az elnök, szervezzem meg a Fábry-házban a tetőcserét, mert jön a tél, s a rozzant tetőzet az író fejére szakadhat. Először eredménytelennek bizonyult a sok utánajárás, ezért az akkori Szepsi Járási Nemzeti Bizottság elnökéhez, Dávid Ferenchez fordultam, akitől fakitermelési engedélyt kaptam. Ezután már csak a munka volt hátra. Eljöttek a derék debrődi ácsok, s megkezdődött a tetőcsere, nem kis izgalmak közepette, ugyanis favágás közben megsérült az egyik emberünk. Verejtékezve, sietősen dolgoztunk, hogy a közelítő tél támadásait már az új tető verhesse vissza. Emlékszem, karácsony este fejeztük be a munkát, összesen négyezer-kilencszázhatvan cserepet adogattunk fel a magasba. Későre járt már, a mesterek késve értek haza az ünnepi vacsorára, de az a tető ma is megbízható. A munkálatok idején ott laktam Stószon, öt hétig az író ágyában aludtam, ő ugyanis egy pozsonyi barátjánál várta a tatarozás befejezését hírül adó táviratomat. Amikor haza érkezett, úgy örült, mint egy gyerek – könnyes szemmel magához ölelt, az ilyesmit nem lehet elfelejteni.”
Az író utolsó öt évének Ön is krónikása. Beszéljen erről az időszakról is…
„Ezerkilencszáz-hatvanötben több kitüntetésben részesítették Fábry Zoltánt. Hazai és magyarországi elismeréseket kapott, sőt, megkapta a Békevilágtanács Emlékérmét is. Egyre többen keresték fel Stószon, otthona szinte zarándokhellyé vált, látogatták a barátok és az egykori ellenfelek, sokat cikkeztek róla. Kassán az ő útmutatása alapján létrejött a Batsányi Kör, melynek én lettem az elnöke. (Anyagilag is segített bennünket, a Madách-díj teljes összegét juttatva el hozzánk azzal, hogy a felét adjuk az Új Nemzedék Ifjúsági Klubnak.) Mint riporter, és a kulturális élet egyik szervezője rendszerint én jártam ki hozzá a jeles magyarországi vendégekkel – Illyés Gyulával, Czine Mihállyal, Keresztúry Dezsővel, Veres Péterrel és másokkal. Mindig örömmel fogadta látogatóit. Számomra felejthetetlen az a Batsányi-emlékest, melyen először találkozott személyesen Illyéssel, Keresztúryval, Forbáthtal. Fábry eleinte – túlzott szerénysége okán – nem akart kötélnek állni, nem akart bejönni Kassára, ahol kb. ezer ember várta. Íme, egy részlet akkor írt leveléből: Kedves Jóska, sokat gondolkodtam azon, szabad-e, lehet-e a Batsányira való megemlékezést egy ilyen oldalugrással, mint amilyen az Illyés és az én üdvözlésem, megzavarni? De most már itt a műsor is, ezért a lehető legrövidebben kell ezt beiktatni. Szövegként ennyit: Örömmel üdvözöljük az ünnepségünkön megjelent Illyés Gyula kétszeres Kossuth-díjas költőt és a mi Fábry Zoltánunkat. Batsányi forradalmi örökének, az európai magyarságnak és a humanizmusnak ők ma a méltó utódai. Egyébként én változatlanul félek az esttől. Fel fog izgatni. A legszívesebben Stószon várnám meg Illyést. Fábry írói elkötelezettsége, közösségi felelősségtudata ma is mérce. Ezerkilencszáz-hatvanegyben nyilatkozta a mikrofonomba: Egy magyar író a csehekkel és a szlovákokkal szemben, egy cseh vagy szlovák író a magyarokkal szemben csak a híd szerepét vállalhatja. Mi a híd? A híd az emberség, a megértés, a megismerés eredménye. A gondolat és a béke igaz útja. Népek, kultúrák közlekedési útja a híd. Igaza megállíthatatlan,. szépsége felülmúlhatatlan, mert a híd a teret és időt egybeölelő emberség reális konstrukciója.” (Folytatjuk).
Batta György, Felvidék.ma
Fotó: Kolár Péter gyűjteményéből{iarelatednews articleid=”55337,55336,55166,55155,54974,55077,54949″}
