Hajdanvolt mivoltát ma már csak az egykori komáromi dohánygyár és a vén villanytelep megannyi megörökölt épülete jelzi, továbbá néhány kurta utalás a várostörténet lapjain, miszerint a huszadik század legelején és a Nagy Háború idején Komáromban működött az Osztrák-Magyar Monarchia egyik legnagyobb lőszergyára.
Mivel hadiüzemről volt szó, a korabeli helyi lapokban még csak utalást sem találni nemhogy a működéséről, de még létezéséről sem, bizonyítván a cenzúra következetességét. Pedig a városban és tágabb környékén mindenki tudott a lőszergyárról, hiszen nem kevesebb, mint három-négyezer embert foglalkoztatott, többségükben természetesen nőket és a hadkötelezettség alól felmentett férfiakat. Ez azonban csak becsült adat, mert hadiüzemről lévén szó, az itt folyó hadiipari termelés adatai szigorúan titkosítottak voltak, így számszerű adatok nem maradtak ránk.
Gyerekkoromban még sok-sok komáromi családban őriztek számos dísztárgyat, virágtartót, hamutartót és egyebeket, amelyek a tüzérségi gránátok rézhüvelyeiből készültek, és ugyancsak tátott szájjal hallgattuk nagyszüleink érdekfeszítő történeteit a lőszergyárról és az ott történtekről. Miután az osztrák-magyar kiegyezést követően 1869-ben megalakult az önálló Magyar Királyi Honvédség (a monarchia hadserege hármas osztatú volt: osztrák hadsereg, német vezényszóval, magyar honvédség, magyar vezényszóval és az úgynevezett „közös” hadsereg, amelyben szintén német vezényszavak pattogtak), hamarosan létrejött és fejlődött a magyarországi hadiipar. Többek között 1891-ben megindult a hadiipari termelés a Budapesti Fegyver- és Gépgyár Rt.-ben, egy évvel később felépült a csepeli Weiss Manfréd Gyár gyalogsági tölténygyára, Győr a katonai járműgyártás, a tüzérségi lövegek és lőszerek hazai gyártásának egyik központja lett, míg az ugyancsak közeli Magyaróváron megkezdte működését a monarchia legnagyobb lőporgyára, és még nem szóltunk a repülőgépgyártásról és a hadihajók, tengeralattjárók és torpedók gyártásáról. A magyar hadiipar fokozatos izmosodásának jele, hogy az utolsó békeévben a monarchia fegyvergyártásának mintegy 36 százaléka magyarországi üzemekből került ki.
Az előbbiekben jelzésszerűen felvázolt hadiipari fejlesztés folyamatának egyik állomása volt 1908-ban a komáromi AZD tüzérségi lőszergyár felépítésének a kezdete. Terepként kiválóan megfelelt a vár mögötti, a Duna és a Vág-Duna által határolt terület, amely mocsaras volt ugyan, de jelentős ráfordítással alkalmassá tették gyártelep felépítésére. A területet többek között feltöltötték földdel és kaviccsal, s mi több, az úgynevezett Vág-vonal XI. erődjét, illetve szakaszát is lebontották. Felépültek az épületek és a gyártócsarnokok, elkészült a bekötő vasútvonal a vasútállomásról (a sínek a Vág-híd előtt vezettek), azon érkeztek a lőszergyárba a cseh- és morva hadiüzemekből a tüzérségi gránátok különféle űrméretű rézhüvelyei, s visszafelé ezen a vonalon szállították el vasúton a kész lőszereket. Az öregvár átmeneti lőszerraktárként szolgált, a Duna-partra vezető keskeny vágányú sínpárok tették lehetővé a lőszerszállítást a Dunán várakozó uszályokba (a mai kikötő később épült, s így nem képezett akadályt). A lőszergyár hivatalos neve Császári és Királyi Tüzérségi Kutatóintézet (Kaiser-Königliche Artillerie Farschung Anstalt) volt, s a legnagyobb fejlesztésére 1914 és 1916 között került sor, míg 1917-ben kiépítették a gyár területén a gőzfűtést. A gyár élén tábornoki rangú katonatiszt állt és abban az épületben működött a parancsnoksága, amely a mai villanytelep bejáratánál emelkedik ma is.
A lőszergyárban – egykorú visszaemlékezések szerint – két, hosszabbított műszakban folyt a termelés. Az első műszak reggel hattól este hatig tartott, majd jött a váltás, amely este hattól reggel hatig végezte munkáját. A termelés tehát folyamatos volt. A gyárban különböző kaliberű tüzérségi lőszereket gyártottak, amelyek minőségének az ellenőrzését is helyben végezték el. Írott nyoma nem maradt ugyan, de tudott dolog, hogy a szigorú biztonsági intézkedések ellenére 1914-ben tűz ütött ki a lőszergyárban, két év múlva pedig hatalmas robbanás rongálta meg a IX. és XV. számú munkacsarnokot, amely emberéleteket is követelt. Ezeknek a csarnokoknak a falai téglából épültek, a tetőszerkezete azonban fából készült, hogy esetleges robbanáskor minél kisebb legyen a rombolás ereje.
A XX. számú épületben a háború idején hatalmas élelmiszerraktár volt, s onnan osztották ki a lőszergyár dolgozói között a családjuknak szánt élelmiszer-pótadagokat. A XIX-es számú épületben mosdók, illetve tusolók álltak a dolgozók rendelkezésére. A nagy háború ínséges éveiben a komáromi lőszergyár családok ezreinek biztosított szerény megélhetést. A vesztes háború utolsó évében azonban itt is megszűnt a munka, ezrek váltak munkanélkülivé. Az iratanyagot és egyéb értékes dokumentumokat elszállították az osztrákok, míg a hadiipari berendezéseket a csehszlovák hatóságok. Az épületek előbb a csehszlovák helyőrség tulajdonába kerültek, majd később a dohánygyár és a villanytelep osztozott meg rajta.
Azt, hogy fennállása alatt hány tüzérségi lövedék került ki a frontokra Komáromból, talán soha nem fogjuk megtudni, de annak érdekében, hogy némi fogalmat alkothassunk magunknak róla, álljon itt végezetül mégis néhány becsült számadat. Egy-egy nagyobb hadművelet a hazai lőszergyárak több havi termelését emésztette fel.
A monarchia vezérkara azzal számolt, hogy a háború első három hónapjában hozzávetőlegesen egymillió darab tüzérségi lőszerre lesz szüksége a hadseregnek, ezzel szemben a tényleges igény ennek a háromszorosa volt. Az olasz fronton, a 10. isonzói csatában az osztrák-magyar tüzérség 1,6 millió gránátot lőtt ki, míg a 11. csatában több mint kétmillió lövedéket ontottak az ellenségre az ágyúk. Ausztria-Magyarország hadiiparának a tüzérségi lőszergyártása 1917 szeptemberében érte el a csúcspontját, amikor összesen 2,6 millió lőszert gyártottak az üzemek. Becsült adatok szerint az első világháború alatt a monarchia lőszergyáraiból mintegy 72 millió tüzérségi lövedék került ki. Hogy csupán ezek előállítása mennyibe kerülhetett, csak találgathatnánk, ám igazat adhatunk a sokkal korábban élt Montecuccoli tábornoknak, aki szerint a háborúhoz csupán három dolog szükséges, mégpedig pénz, pénz és pénz….
(Fotó: archív felvételek)
