„Mikor felidézzük a régi karácsonyokat, rájövünk, hogy kis apróságok – nem a nagy csodák – adják a legbensőségesebb boldogságot” – vallja Bob Hope és azt hiszem, a legtöbben tiszta szívből egyetértünk vele.
Ismerik Grinch, azaz Grincs történetét? Hogyne ismernék, nehéz megúszni, minden karácsonykor vetítik, rendszerint több csatornáról is, mint ahogy a többi karácsonyi „örökzöldet”, de ha mégsem, elmondom, ő az a galád bajkeverő, aki nem szereti a karácsonyt. Nos, ha Grincs valami csoda folytán a mi társadalmunkba csöppenne, hiába tért időközben jó útra, ismét meggyűlölné ezt az ünnepet. Először is nagyon nem tetszene neki sem, hogy az üzletekbe december helyett gyakorlatilag már október végén beköszönt a karácsony, utálná a vásárlási őrületet, a sok embert, a tülekedést, s hogy mindenki úgy vásárol, mintha legalábbis valami természeti katasztrófára kellene beláthatatlan időre bespájzolnia. Nem értené, hogy a drága pénzen vett fenyőfát, melyet ő nem mellesleg gúzsba kötött haragjában (s milyen jellemző világunkra, hogy ezzel divatot teremtett…) miért sietnek az ünnepek múltával rögtön szemétre dobni és még sok más miatt is méregbe gurulna.
Mindezt a korábban született generációk képviselői sem értik, akik gyakran állítják szembe napjaink „fogyasztói” karácsonyát gyermekkoruk kevésbé csillogó, de sokkal bensőségesebb hangulatú ünnepeivel. Jóval szerényebb, mégis varázslatosabb, boldogabb karácsonyok jártak akkoriban. Gyermekkori emlékeim között csodálatos hócsikorgású, fenyőgyanta-, beigli- és gyertyaillatú, csengettyűszavú karácsonyok szerepelnek, s a mai napig sem tudom, hogy szüleim az éjszaka mely kései órájában varázsolták a nagyszobába a karácsonyfát, hogy bármennyire is igyekeztem meglesni a csodát, soha nem sikerült… Reggelre rejtélyes módon mindig ott termett a feldíszített fenyőfa, mely a maga szegényességében a világ legcsodásabb karácsonyfájának hatott, rajta olyan díszekkel is, melyeket édesanyám még a saját háború utáni gyerekkorából mentett át a mi fánkra.
Ezek pár mutatóba maradt darabja máig őrzött emlék, pedig egy váratlan felborulás alaposan megtizedelte a díszeket. Az akkoriban használatos kereszt alakú fatalp ugyanis nem volt éppen biztos alap a fa számára, ennek következtében a faállítás szertartásának részét képezte annak spárgával az ablakkilincshez történő rögzítése, melyről azonban egy alkalommal, nyilván a sietség következtében megfeledkeztek, s ennek a mulasztásnak fatális következményei lettek, karácsonyfánk abban az esztendőben a szokottnál is dísztelenebb volt, a gömbök egy része ugyanis darabokra tört. Ennek ellenére sokkal varázslatosabb, boldogabb karácsonyokat éltünk át, mint a mai gyerekek többsége, szerényebb, de sokkal több örömet szerző ajándékokkal. Máig őrzök egy bájos babaszobát, melyet a mai kislányok többsége bizonyára fanyalogva dobna félre, nekem azonban maga volt a csoda. Más alkalommal pedig szánkót találtam a karácsonyfa alatt, igaz, Murphy törvénye szerint azon a télen egyáltalán nem havazott, holott ez akkoriban egyáltalán nem volt jellemző. Jobb híján a karácsonyfa alatt ücsörögtem hát rajta, és pontosan egy évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a töltésoldalon leereszkedve végre kipróbálhassam.
A karácsonyba vetett hitet még sokáig őriztem, szerettem hinni a varázsában, és hozzám hasonlóan bizonyára számosan őrzik, és még többen emlegetik nosztalgiával a régi ünnepek emlékét, amikor mindenki jó volt a másikhoz, keresve egymás örömét. Túl egyszerű és egyben téves lenne azt állítani, hogy pusztán azért idézzük átszellemülten és vágyakozva régi karácsonyainkat, mert akkor fiatalok voltunk, s ez a tény megszépíti az emlékeinket. Nem így van, valamikori ünnepeink szerényebb voltuk ellenére is bensőségesebbek, szebbek, igazabbak voltak a mostaniaknál. Időközben ugyanis valahogy elillantak a csodák és nem maradt más helyettük, csak a csillogó üresség… Rajtunk, a régi karácsonyok emlékének őrzőin áll, hogy ezt a talmi csillogást felváltja-e ismét az áhított csoda.
