A tizennyolcadik században több Felvidékről származó jezsuita szerzetes hajózott át az Újvilágba, hogy az addig ismeretlen tájakon, ismeretlen népek között hittérítőként terjessze Jézus tanait. Közéjük tartozott Brentán Károly (1694-1752) komáromi származású jezsuita szerzetes is, aki regénybe illő életpályát futott be.
Az áthatolhatatlan dzsungellel borított végtelen síkság zöldjébe szeszélyes cikornyákat rajzolt az Andok hófödte bérceiről lezúduló Marañón folyó hordaléktól barna vize, hogy a lustábban hömpölygő Amazonasszal ölelkezve a zöld poklon keresztül utat törjön magának az Atlanti-óceán felé. Az őserdő buja növényzete egészen a folyópartig hatolt, ahol helyenként összeszűkült a meder, s a két part között a magasban összeborultak a liánokkal átszőtt hatalmas fák. Így az egy szál fatörzsből kivájt lélekvesztőben utazó fehér emberben a látvány egy gótikus dóm boltívének képzetét keltette. A természet csodálatos katedrálisában azonban nem a gregoriánus korál zengett, hanem a páratlan gazdagságú állatvilág sokszólamú kara hirdette a Teremtő dicsőségét és örökkévalóságát.
Csupán a part aranyló fövenyére kivontatott primitív vízi alkalmatosságok árulkodtak arról, hogy a közelben emberi település rejtőzködik a sűrűségben. S csak a sasszemmel megáldott bennszülött előtt tárult fel a sűrű aljnövényzetben kialakított keskeny csapás, amely a közeli tisztásra vezetett. Rendezetlen összevisszaságban álló hangyabolyokra emlékeztettek a banánlevelekkel fedett kunyhók, melyek között háncsszoknyás lányok, asszonyok és pőre gyerekek siserehada sürgölődött. A nap hamarosan alábukott a fák takarta láthatáron, s a sötétség szinte pillanatok alatt fekete fátylat borított a tájra, melyet birtokukba vettek az éjszakai rovarok és ragadozók. A lobogó tűz körül a vadászatból visszatért férfinép egymás szavába vágva idézte fel aznapi kalandjait.
A jezsuita misszionáriusok tisztás szélén álló kunyhójában egy borostás arcú reverendás szerzetes esti imáját befejezve a gyalulatlan deszkaféleségből eszkábált asztal fölé görnyedt. A mécses imbolygó lángjának bűvkörében ezernyi bogár táncolt, a szemközti falra pedig hosszú árnyékot vetett a feszület. A páter megtörölte gyöngyöző homlokát, félretolta a telerótt papírt, gondolatai a távoli messzeségbe, a nagy óceánon túlra kalandoztak, mígnem eljutottak egy Duna-parti kisvárosba, ahol Brentán Károly nevét 1694. augusztus 23-án bejegyezték a helyi katolikus egyházfelekezet anyakönyvébe.
A fakuló emlékképek még mindig megjelentek álmaiban. A zegzugos belvárosi utcák, a főtéren magasodó emeletes városháza, tornyán az aranyozott kétfejű sassal, az Öreg- és Újvár téglabástyái és a Dunán a naszádok által kísért gabonaszállító hajók. Vajon most is olyan vidám diákélet folyik a várgróf házában berendezett hatosztályos jezsuita gimnáziumban, mint gyerekkorában? Olykor még a fülébe csengenek a paptanár szavai, amint megdicsérte a valamennyi tantárgyban, de elsősorban az idegen nyelvekben jeleskedő Brentán Karcsit, mondván, egyszer majd bizonyára a nyomdokaiba lép.
A jezsuita páter jó emberismerőnek bizonyult, hiszen a Komáromi Érseki Jézus Társasági Katolikus Gimnázium hat osztályának elvégzése után Nagyszombatban folytatta tanulmányait. Amikor 1714. október 9-én pappá szentelése után belépett a Jézus Társaságba, már négy nyelven beszélt tökéletesen, köztük spanyolul is. Mivel gyermekkorától a távoli, ismeretlen földrészek vonzották, és arra vágyott, hogy messze országokban, ismeretlen népek között is terjessze Jézus tanait, jelentkezett a misszionáriusok sevillai iskolájába, majd 1722-ben útra kelt Dél-Amerikába.
Több mint húsz esztendeje, hogy megérkezett Quitoba, azóta bejárt egy földrésznyi területet, és több addig ismeretlen indián törzs megtérítésén és oktatásán fáradozott. Vajon mit tudnak az Óvilágban arról, hogy a rejtélyes Amazonas megannyi mellékfolyója közül a leghatalmasabbat Marañónnak hívják? Partvidékén olyan törzsek élnek, mint az andoák, miguianok, yameok, amaonok, omaguák, paranok és mások, a természet romlatlan gyermekei. Többségükkel már a saját anyanyelvükön is tud érintkezni s a yameok nyelvére még a katekizmust is lefordította. 1732-ben kinevezték a San Regis de Yameos misszió vezetőjévé, majd a következő négy évben négy új missziót alapított. Innen dolga végeztével áttelepült az omaguák földjére.
Neve és munkássága a Vatikánban is ismertté vált és 1742-ben kinevezték a quitoi terület provinciálisává, s ettől kezdve hatalmas területen irányította a jezsuita misszionáriusok tevékenységét. Az Úr 1747. esztendejében rendtársai Rómába küldték, hogy afféle egyházi diplomataként ott képviselje Quito tartományt.
Vándorbotján, a megkopott kötésű Biblián és az útjain őt kísérő fakereszten kívül nem sok mindent vitt magával a hosszú útra. Egyedül a gondosan csomagokba kötött feljegyzéseit és térképvázlatait, amelyeket latinul megírt könyv formájában szeretne közreadni a tudomány és az emberiség javára. Egy rendtársával 1748 januárjában hagyta el Quitot, hogy a legveszélyesebb utat választva az Amazonason jussanak el a hatalmas folyam torkolatában lévő kikötőig.
Mivel útjuk portugál gyarmati területen át vezetett, a spanyolokkal vetélkedő portugálok két alkalommal is őrizetbe vették őket. Egy járványt is átvészelve az első alkalommal megszöktek, ám hamarosan ismét a portugálok kezére kerültek. A kormányzó végül szabadon bocsátotta őket, így az indulásuktól számított egy év múltán, 1749. február 5-én megérkeztek Gran Parába, az Amazonas torkolati kikötőjébe. Itt hajóra szállva végül 1750. december 13-én érkeztek meg Portugáliába.
Többéves viszontagságos utazás után, melynek története egymagában felért egy kalandregénnyel, Brentán Károly 1751-ben érkezett Itáliába. A Vatikánban elsősorban egyházi és diplomáciai ügyekkel foglalkozott, de közben szorgalmasan dolgozott kétkötetesre tervezett művén, amelynek a következő címet adta: Mavannonensium S. J. Missionum generalis Historia iconibus illustrata. Könyvéhez számos térképet és illusztrációt is rajzolt. Végül a nagy mű kéziratai elkészültek, s Brentán Károly 1752 novemberében úton volt Rómából Genovába, hogy egy ottani nyomdásszal megbeszélje a nyomtatás körülményeit, amikor egy Genovához közeli falu fogadójában rosszul lett és meghalt.
Vaskos kézirata örökre eltűnt, csak a könyve mellékletének szánt egyik térkép került elő, amelyet először Quitoban, majd később Rómában is kinyomtattak. Ránk maradt egyetlen munkája az ugyancsak latinul írt Loyolaei Amazonici Prolusiones címmel jelent meg nyomtatásban, amelyben az Amazonas vidéki jezsuita missziós telepek történetét írta meg. Ez azonban természetesen nem azonos az élete fő művének tartott elveszett kéziratával.
Brentán Károly emlékét a komáromi Szent András-bazilikában tábla őrzi.