A Pesti Hírlap – amelynek főszerkesztője akkor Légrády Imre dr. volt – 1919. március elsején Metamorfózis című vezércikkel jelentkezett. Az érzelmekre is ható írás alighanem pontosan leírja az akkori lelkiállapotot. Ha a Trianon utáni száz évet mérlegre akarjuk tenni, okvetlenül látnunk kell, hogy honnan indultunk. A cikket kissé rövidítve idézem.
Szobrok, melyek annak a politikának korifeusait akarták megörökíteni, törvények, melyek annak a politikának hitét akarták bibliává avatni, könyvek, intézmények, elmúlt kancellárok és hadvezérek, annak a politikának emlékei: most nyissátok ki még egyszer a szemeiteket és nézzetek körül, hogyan fest a régi monarchiának képe, milyen gyönyörűen élnek egymással azok a népek, melyekből ti egy Gesammtmonarchie ideálját akartátok összekovácsolni?
Hát ezek a népek voltak azok, akiket századokon keresztül szoktatott egy hatalmi politika egymáshoz? Ezek a népek kereskedtek, gazdálkodtak, érintkeztek, házasodtak és szeretkeztek századokon keresztül egymással és egymás között? És ezekről az országokról rendelkeztek papiros-pragmatikákkal, hogy összetartoznak indivisibiliter et inseparabiliter, örökkön-örökké, ámen? Csak egy vesztett háború kellett és a bolognai üveg nem porzik úgy atomokra egy bele hullott homokszemtől, mint ahogyan ezek az országok és népek estek széjjel. És ha csak szétestek volna. De gyűlölködésben megőszült ellenségek nem pusztítják egymást olyan gyönyörrel, mint a „Gesammtmonarchie” hajóroncsain hánykolódó testvérnépek.
Csehek, románok, szerbek, horvátok, németek, magyarok pusztítják egymást, ahogy csak tudják. Előbb a világháború pusztította valamennyiüket, s a világháború elég jól értett ehhez a mesterséghez… Lássuk, uram-isten, mire megyünk ketten, mondta a paraszt, mikor a jégverés után még botjával esett a meglankadt búzatáblának. Kezdték előbb a puszta elszakadással, aztán folytatták annektálásokkal, aztán a lakosság megalázásával és kifosztogatásával, aztán szétlopták azt a kevesünket is, ami talán még megmaradt, aztán csináltak határzárakat, aztán elvágtak minden érintkezést egymás közt s mikor azt lehetett volna hinni, hogy nincs már megkopasztható fej, nincs már kiüresíthető zseb, nincs már kifosztható kamra és nincs már mélyebbre alázható gerinc: akkor még eszükbe jutott a régi monarchia századokon keresztül összeszoktatott testvérnépeinek, hogy van itt rengeteg bankó, ami ugyan itthon se sokat ér, kifelé meg a papiros és nyomás értékét sem üti meg, de ezt az utolsó megmaradt és inkább csak jelképes vagyont is el lehetne pusztítani. És megkezdődtek a lebélyegzések, az egymás bankóinak rontása és üldözése, s most már a gyönyörű testvéri munka gyümölcse megérett, most már a korona ára lezuhant az ötödére, sőt van már hely a világon, ahol azt mondják a vásárolni akaró magyaroknak, németeknek és egykori testvéreiknek: egy vagon paradicsomért még kaphattok valamit, de bankóért, száz vagonért se, semmit.
És ezek a népek századokon keresztül együtt éltek. Indivisibiliter et inseparabiliter. És szobrokat emeltek férfiaknak, akik a monarchia népeinek örök együttéléséért dolgoztak. És milliós hadseregeket tartottak a közös határok védelmére. És millió ember vérét áldozták a szent ideálért. Most pedig halálos ellenségek, pusztítják egymást és részegek egymás omló vérétől, egymás omló könnyeitől.
A Közép-Európában most élő idősebb és középnemzedék valami hasonlót élt át harminc éve. A második világháborúban győztes Szovjetunió hatalmi helyzete a térségben megingathatatlannak látszott. Majd a legtöbb ember számára váratlanul az egész kártyavár összeomlott. A korábban jól kézben tartott bábkormányok ereje, tekintélye meggyengült, s az is kiderült, hogy az orosz(lán) fogatlan. Jellegében más, nekünk magyaroknak különösen más ez a változás, de annyiban mégis rokon a Monarchia pusztulásával, hogy egy korábban változatlannak hitt hatalmi rendszer helyébe kinek remények, kinek fájdalmak, de mindenkinek bizonytalanságok jöttek.
Az akkori átalakulás fájdalmai után nincs mit csodálni azon, hogy nehézkes, még egy évszázad múltán is lehetetlennek látszik a megbékélés. Azok pedig, akik ma ismét egy nagy olvasztótégelybe akarják gyömöszölni nemhogy Közép-Európát, de az egészet, jobban tennék, ha egy kicsit elmerengenének a Monarchia sorsán. Itt és most életveszélyes, ha csak a szépre emlékezünk.
