Duray Miklós (Fotó: Szinek János/Felvidék.ma, archívum)

Volt egyszer egy felvidéki magyar esszéista, közíró, Fábry Zoltán. Észak-Magyarországon született 1897-ben a Szepes vármegye déli határán fekvő, mánta németek és magyarok által lakott Stószon. Itt, a szülőhelyén halt meg 1970-ben, ami akkor már több mint fél évszázada, a ma már nem létező Csehszlovákiában találtatott. Ő írta le, nem sokkal a második világháború után, hogy „hazánk Európa”. Pedig akkor nem úgy nézett ki a világ, hogy a Szovjetunió hatalmi övezetébe tartozó államokban éppen Európa lenne a hazát megtestesítő földrész (hacsak nem vágyként) és az Európa-eszme lenne a legátfogóbb szellemiség – hacsak nem belezárva az emberek lelkületébe. Ez utóbbi feltételezés igaz, ezért tette ezt a vallomást Fábry Zoltán is, de ezt a lelkiállapotot soha sem élhették meg azok az európaiak, akik nem éltek szovjet uralom alatt – Fábry mondta ki először azt is, hogy elrabolták tőlünk Európát.

A mai Európának, a mi Európánknak van két, tudatot alakító mély létélménye, melynek egyik meghatározó gyökere a 973-ban, I. Ottó által Quedlinburg-ban megszervezett első európai csúcstalálkozó, amely az együttműködő és a keresztény kultúrában összeforró földrész politikai alapjait teremtette meg. Ennek egyik, nem véletlenül keletkezett meghatározó fogalma lett a keresztény kulturális Európa, amely szellemtörténetileg a legkeletibb gótikus templomok, épületek vonaláig terjedt. A másik létélmény az előbbinek a negációja volt: a nácizmus és a kommunizmus. Az utóbbival volt azonosítható az Európát csaknem fél évszázadig, tehát két emberöltő idejére kulturálisan, hatalmilag, civilizációs élményeiben kettéválasztó észak-déli vonal, amelynek keleti felén találtatott Szovjetunió és az általa hatalmilag bekebelezett Közép-Európa, ettől nyugatra a szerencsésebb Európa.
Az előbb említett ezeréves időívnek azonban volt néhány olyan szakasza, amely kialakította az úgynevezett „köztes Európát”, aminek lényege egy kérdőjel nélküli kérdésben foglalható össze: melyik hatalom fogja gazdaságilag uralni, befolyásolni, hatalmi felvonulási területté nyilvánítani, bekebelezni a Cseh-medence és a gótika keleti határa, a Kelet-Baltikum és Nyugat-Balkán között fekvő nagy térséget, amelynek hozzávetőleges kiterjedése mintegy másfél millió négyzetkilométer és mai adatok szerint mintegy 150 millió ember lakja.

Az első nagy kísérlet az említett köztes térség érdekeinek az összehangolására a körvonalazódó kiszolgáltatottsággal szemben az 1335-ben létrejött, politikai és gazdasági tartalmú visegrádi egyezmény volt, amely Károly Róbert magyar király kezdeményezésére és III. Kázmér lengyel király, valamint Luxemburgi János cseh király részvételével köttetett.

Megalapozottságához nem fér kétség, hiszen mintegy fél évszázadra meghatározta a térség hatalmi szilárdságát és gazdasági sikerességét, ezért is máig tartó az üzenete. Emiatt sem véletlen, hogy 1991 februárjában, a kommunista hatalmi rend bukása után, egy ritka adottságú államférfi kezdeményezésére újraalakult ez az együttműködés és jelenleg is, sok bukdácsolás után Visegrádi Négyek/V-4-ek néven egyre szorosabbá válik, a globalisták bomlasztó tevékenységének ellenére.

Sajnos, az első visegrádi egyezmény fokozatos kimúlása után mintegy hatszáz évig nem alakulhatott ki ebben a térségben hasonló sikeres együttműködés, elsősorban azért, mert megváltoztak a hatalmi viszonyok és a három királyság területén élők az önvédelemmel voltak elfoglalva. A Magyar Királyság az oszmán-török térhódítás miatt, a csehek a Fehér-hegy utáni bedaráltatásuk miatt, a lengyelek történelmi államuk többszöri feldaraboltatása okán. A modern hatalmi politika tette rá a koronát minderre a 19. században, amikor az Európai Unió mai nyugat-európai elődjének egyike tudatosan kezdte egymás ellen uszítani az itt élő nemzeteket egyrészt a területi befolyás megszerzése érdekében, másrészt a térségtől idegen eszmék meggyökereztetésével, mint például a francia eredetű államnemzet és nemzetállam eszméjével.

Akkor még nem ismertük a társadalmi együttműködésnek azokat az elemeit, melyek előhírnökként a polgárosodással, a társadalmi szolidaritással függtek össze és az egyenjogúság, valamint egyenrangúság eszméjén alapultak. Noha volt egy korábbi eszme a Magyar Királyságban, ami ezekre hasonlított, és lehet, hogy a térség, valamint a kor viszonyainak megfelelőbb volt. Ez volt a hungarus tudat, ami nem fordítható le más nyelvre, csak így latinosan használható, mert csak így van értelme és hitele.

A Magyar Királyság őshonos, de betelepített lakóit is egy közösségbe fogta össze, mert nem etnikai jellege volt. Mai fogalommal állampolgári tudatként, egyben államközösségi öntudatként is értelmezhetnénk. A hungarus tudat a 19. század első harmadában kezdett kiveszni a Nyugat-Európából beáramló eszmék hatására.

Kissé hasonló helyzet alakult ki térségünkben akkor is, amikor a Szovjetunió hatalmi övezetében éltünk. A baloldali, korábban nagy társadalmi érdeklődésnek örvendő szociális szempontok elvesztették hitelüket, mert meghirdetetten a baloldalt képviselő diktatórikus, fokozatosan autokratává változó kommunista hatalmi rendszerben éltünk. Egyenjogúsági érzésünk elfásult, hiszen a pártállam képviselte a jogalkotást. A liberalizmus eszméje a 19. századi és a 20. századelői nyomokban maradt fenn és csak vágyként élt bennünk, ezért a nyugat felől ide el-eljutó eszmeáramlatok iránt kritikátlanul rajongtunk, nem vettük észre, hogyan torzult az egyenjogúság és az egyenrangúság erkölcsisége az egyenlőség materialista eszméjének a térfoglalásával. Azt sem vettük észre, hogy a 21. századra a másság természetszerűsége hogyan vált társadalmat megbontó eszközzé és a zsidó-keresztény hagyományokon alapuló család közösségeinek fokozatos rombolójává.

A kommunista rendszerben azonban szert tettünk olyan tapasztalatokra is, amelyeknek híjával voltak a tőlünk nyugatabbra élők. Egyik ilyen volt a kételkedés, mert éreztük, hogy a hatalom közösségivé nagyított egyéni vagy csoportérdekek alapján, esetleg ki tudja honnan diktált érdekek szerint uralkodik fölöttünk. A másik a közösségi szolidaritás volt, ugyanis ha közösségi életet éltünk, nem egyéni érdek alapján tettük, hanem a társadalmunk szétrombolására tett hatalmi kísérletek ellensúlyozására.

További élményanyagunk a szolidaritás volt, melynek legkirívóbb példáit a hatalommal szembeni időnkénti összefogás jelentette.

Ilyen volt a magyarországi 1956-os forradalom, illetve ezt röviddel megelőzve a lengyelországi forrongás, az 1968-as Prágai Tavasz, a csehszlovákiai Charta ’77 mozgalom, 1980-tól a lengyelországi Solidarnosc mozgalom, illetve a politikai hatalom által indított megtorlások üldözöttjeivel való nyilvános együttérzés Prágában, Budapesten, Varsóban és másutt.

Visszatérve egy pillanat erejéig a mondandóm legelején említett Fábry Zoltánhoz, aki a két világháború közötti Csehszlovákiában kommunistának vallotta magát, s emiatt több évet töltött az ilavai börtönben. Szabadulása után nem sokkal, 1946-ban megírt „A vádlott megszólal” nagy manifesztumában azonban tőrőlmetszett európai keresztény értelmiségiként nyilvánult meg, nyoma sincs benne bármiféle rejtett bosszúnak vagy irigységnek azok iránt, akik nem voltak üldözöttjei annak a rendszernek, amely őt börtönözte. Ebben a nagy sodrású politikai kiáltványban védelmére kelt gróf Esterházy Jánosnak, a keresztényszocialista politikusnak is, akinek korábban ellenlábasa volt, de az új hatalom 1945 áprilisában bebörtönözte őt, noha a háború alatt lengyel üldözötteket és zsidókat mentett a biztos halál elől és ő volt az egyetlen, aki 1942-ben a pozsonyi parlamentben nem szavazta meg a zsidók elhurcolását elrendelő törvényt.

Ezzel kapcsolatban arra kell emlékeztetni, hogy Esterházyt a mai napig nem lehetett rehabilitáltatni sem a korábbi Csehszlovákiában, sem a mostani Szlovákiában, noha bűntelenül ítélték el.

Most, egy hónapja kezdődött Krakóban Esterházy boldoggá avatási pere, ami egy további bizonyíték arra, hogy a keresztény gondolkodás erkölcsösebb és értékrendjében kiegyensúlyozottabb és határozottabb minden politikailag, hatalmilag, gazdaságilag vagy csoportérdek által érintett elképzeléstől.

Zárógondolatként elmondom néhány közéleti tapasztalatomat. A kommunista uralom idején Csehszlovákiában az 1960-as évek közepétől többfajta közéleti tevékenységet folytattam, de mindig a hivatalos hatalom körein kívül és mindig közösségi együttműködésben. Ezt ma úgy mondanánk: civil szervezeteket működtettünk. Ezt akkor egyesületnek neveztük, és amikor több csoport fogott össze, akkor mozgalom lett belőle. Alapelve az önkéntesség, együttműködési készség, közös teherviselés és eszmei egyeztetés volt. Egyetlen fontos elem hiányzott: nem volt törvényességi alapja, ami nem törvénysértést jelentett, hanem politikai kockázatot. És mégis sokan vettek részt benne. Az 1960-as évek második felében húszezer fiatalember vállalta név szerint ezt a tevékenységet. A Prágai Tavasz leverése után megváltozott a helyzet, de az 1980-as években is közösségi célért meg lehetett mozgatni akár tízezer embert is – csupán a Charta ’77-et több mint ezren írták alá.

A lényege ezeknek a szerveződéseknek a közös eszmeiség volt, nem származott belőle semmilyen előny, csak hátrány – azonban volt egy pótolhatatlan velejárója: a lelki egyensúly. A mozgatórúgója pedig a közösségi cél volt.

Nem valami ellen szervezkedtek, hanem valamiért. Azt gondoltam, hogy ez így lesz a kommunista rendszer bukása után is, de nem így lett. Megkezdődött a küzdelem a társadalmi csoportok, a hatalmi gócok az érdekszövetségek között. A külföldről benyomulók keresték, kikkel léphetnek érdekkapcsolatba kik ellen stb. Sajátos, hogy a személyi érdektől mentes közösségi együttműködés, ami a kommunista rendszerben sok fenyegetettség ellenére működött, a demokrácia beköszöntével lefagyott. Egy ismerősöm, aki ugyancsak börtönben volt a kommunista időben egy sajátos megjegyzést tett: tudod, a szovjetrendszerben félreállítottak, bebörtönöztek, csak alantas munkát végezhettél, de az ötvenes évek kivételével mindezt túl lehetett élni, most pedig nem tudhatod, hogy meggyőződésed miatt melyik maffia, melyik ügynökség, politikai vagy gazdasági csoportosulás áldozata leszel.

Nyilvánvaló, hogy ezeket a szavakat az elkeseredettség és a csalódás fogalmazta, és ha azt is látjuk, hogy a civil szervezeteknek nevezett nemzetközi hálózatok milyen lehetőségekkel rendelkeznek feladataik elvégzésére, akkor érthető a csalódottság. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy el kell fordulni a megtapasztalt jó példáktól.

Mi Szlovákiában 2001-ben megalakítottuk a Szövetség a Közös Célokért civil szervezetek hálózatát, amely keretében egymást segítjük, találkozókat szervezünk, családi programokat hajtunk végre, lelki- és jogsegélyszolgálatot tartunk, a közösségi élet működtetésére nyerünk pályázatokat, államhatárok fölötti együttműködést szervezünk, konferenciákon mondjuk el tapasztalatainkat és folytatunk eszmecserét.

A mostani civil szervezetek közötti együttműködés a civil társadalom működtetője és a civil eszmeiség éltetője, ezt valamikor úgy mondták: „egy mindenkiért, mindenki egyért”.

Semmi új a nap alatt, csupán a kihívások keményebbek. Jelenleg a legfontosabb feladat: mentsük meg a keresztény Európát. Ezt tekintsük úgy, mintha I. Ottó felhívását ismételnénk. A húsvétvasárnapi ceyloni, mintegy 300 keresztény halálát okozó terrortámadások szomorúságot kelthetnek bennünk, de ne legyen úrrá rajtunk a félelem, hanem legyen egyre világosabb mindannyiunk számára, kiknek nincs helye az európai keresztény kultúrkörben. Ez nem kizárásos alapon történik, hanem kiválasztás kérdése. Kit emelek magamhoz, kit nem. A nagyhét első napján fellángoló Notre Dame-templom pedig legyen figyelmeztetés:

újjá, de nem újra és nem mássá kell építeni a hagyományokat. A keretet a keresztény értékrendnek elkötelezett kormányokkal, a megroggyant szerkezetet pedig ezen értéknek elkötelezett közösség által kell megszilárdítani.