Harminc év. Az ember elgondolkodik… vajon emlékszik-e még a felvidéki (akkor még szigorúan, csehszlovákiai) magyarság azokra a napokra?
A 301-es parcellára, a beszédekre a Hősök terén, a közhangulatra itthon, a szürke, Husák-féle Csehszlovákiában, ahol még dúlt a kőkemény szocializmus, de a Panoráma stábja már feszegette a határokat, és esténként a Tesla tévé képernyőjére tapadva szívták magukba a nemzedékek a szabadság, az igazmondás, a tabudöntögetés mámorító érzését.
Igen, 1989. június 16-án számunkra is egy új korszak kezdődött. Azokban az időkben már izzott a levegő az anyaországban, Duray Miklós USA-ból küldött beszédét a Jurta Színházban olvasták fel, és terjesztették Budapestről, a határon át. Hozzám történetesen az akkori losonci rabbi, Jónás bácsi által került, akivel együtt szidtuk a szocializmust az imaház hűvös szobájában, én huszonévesen, ő a hetvenen túl, mint egy kis zsidó-keresztény ellenállási sejt.
Akkor még nem sejthette senki, hogy mikor leheli ki a lelkét (ah, ugyan, sosem volt lelke!) a marxizmus-leninizmus, de a vezető elvtársak szája széle már remegett a gyári munkaértekezleteken. Aztán megindultak az NDK-ból a menekültek, és ez hatványozott hatással volt a szigorúan őrzött határok menti magyarságra, mert a keletnémet családok a szemünk láttára szöktek át az Ipolyon, hátrahagyva Trabantjaikat, nyomukban a csehszlovák határőrökkel.
Sosem felejtem el, amikor a falunkba beérkező vonatról leszállva, tétován elindult egy idegen család a zsákfaluban, az akkor lezárt határ felé. Csak pár métert tettek meg az állomástól, amikor beviharzott a faluba az éber szocialista határőrség, és a házunk előtt tuszkolták be a sötétzöld UAZ-ba a családot, síró kisgyermekekkel.
Még most is reszketés fog el, mert az a tehetetlen düh egy rendszer ellen ott pulzált bennünk, azt elfelejteni nem lehet soha. Segíteni nem tudtunk, csak tehetetlenül néztük a drámai helyzetet.
Őket elfogták, de sokan átjutottak, és a magyarországi határőrök (az akkor korparancs szerint) étellel, szállással fogadták őket, hogy aztán tovább mehessenek Budapestre, majd onnan később az osztrák határra a kerítéshez.
Istenem, micsoda különbség! Akkor kitörni akartunk, most meg betörni akarnak hozzánk.
Akkor kitörni akartunk, azokhoz, akik a mostani határon betörni szándékozókkal egy kalap alá vesznek bennünket, a harminc évvel ezelőtti kelet-európaiakat. Harminc év után derül ki, hogy a szabadság mézesmadzagja valójában csak rideg számítás volt. A piacaik és a profitjuk rideg számítása. Olcsójánosok kellettek nekik akkor, akik helyett most olcsómohamedek kellenek, mert számukra büdös a munka. Ó, művelt Nyugat, micsoda illúzióvesztés ez nekünk!
Ez alatt a harminc év alatt a felvidéki magyarság is megélte a maga katarzisait, voltunk büszkén szabadok, akikre a szlovákság felnézett, mert szervezettségben előbbre tartottunk, mint ők. Voltunk megalázva, megverve is, de összefogtunk és ellenálltunk. Aztán együtt kergettük el Mečiart, és elhittük, hogy ha a hatalomgyakorlásban részt veszünk, azzal tehetünk a legtöbbet a közösségért. Csakhogy elkanászosodtunk, sőt vannak, akik elkurvultak. A nép viszont nem együgyű, a nép látja, tapasztalja, hogy sokszor csak eszközként bánnak vele, és a nép él a szabad jogával. Ellenáll a fajtájából kitermelődött elitnek, mert nem ezt ígérték neki.
Itt vagyunk hát harminc évvel a temetés után, a Felvidéken, és zavartan nézünk egymásra, most merre tovább? Van-e közöttünk olyan bátor ember, vezető, aki kiáll a halott terveink ravatala fölé, és azt mondja: a felvidéki magyar él, és élni akar, mint erős, öntudatos közösség! Van-e ilyen legényünk a gáton?
