Fotó: salgotarjan.varosom.hu

A napokban emlékeztünk az események 30. évfordulója alkalmából a páneurópai piknikre, mely az osztrák–magyar határ magyar oldalán Sopronpuszta térségében 1989. augusztus 19-én Habsburg Ottó és Pozsgay Imre fővédnökségével rendezett békedemonstráció volt. Az itt történtek fontos előzményévé váltak az Európát kettéosztó vasfüggöny végleges eltűnésének, Németország egyesítésének és az Európai Unió keleti bővítésének.

Európa ideológiai és gazdasági kettéosztottsága, amely a második világháborút követően jött létre, a hidegháború elmérgesedésével és kibontakozásával fizikai elszigetelésben nyilvánult meg. Az elszigetelést határzárakkal oldották meg az adott szocialista országok nyugati határai mentén, melyek az 1940-es évek második felétől fokozatosan jelentek meg. Mivel a Német Demokratikus Köztársaság vezetése nem korlátozta a szocialista országokba történő utazásokat az állampolgárainak, így a békedemonstráció alkalmával több száz keletnémet állampolgár szökött át a zöldhatárokon az akkori Nyugat-Németországba.

Az eseményeket történelmi tanulmányaikból feltehetően az azóta felnőtt generációk is ismerik, a határok légneművé válása következtében azonban szerencsére nem sok fogalmuk lehet a családok szétszakítottságáról, arról, hogy valaha még a határon túlra került rokonok sem, s később is csak nehezen látogathatták egymást.

Ahogy a szomszédos országba bevásárlás céljából átrándulva nem ismerhetik a „vámfrászt“, azt a gyomorszorító érzést sem, amellyel az emberek a határátkelőhelyeken vámvizsgálatra járultak, amikor még a szomszédos szocialista országba való határátlépéskor is korlátozták a vihető, hozható árucikkek fajtáját, mennyiségét, nem is beszélve a veszélyesnek tartott szellemi termékekről.

A kellemetlen élmények mellett azonban voltak megmosolyogtató dolgok is, hiszen minden kornak megvan a maga humora, ennek szemléltetésére álljon itt az alábbi történet, melyet annak idején egy ismerősömtől hallottam. Igazságtartalmát – ahogy mondani szokás, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom – de az akkori helyzet ismeretében hitelesnek tűnik.

Abban az időben járunk tehát, amikor a hatóságok korlátozták a Magyarországról Szlovákiába behozható szeszes ital mennyiségét. Amennyiben mondjuk valaki a megengedettnél több palack jóféle magyar barackpálinkával érkezett volna a határra, a vámvizsgálatnál a felesleget elkobozták. S a vámtiszteknek nemcsak el kellett kobozniuk, hanem – nehogy bárki azzal gyanúsíthassa őket, hogy a tikkasztó nyári melegtől kiszáradt torkukon engedik le a nem éppen megvetendő itókát, vagy netán nyerészkednek vele – a butykostól megfosztott tulajdonos szeme láttára ki is kellett önteniük.

A vámtisztek zordon külseje azonban érző szívet takart, ami megesett a sok kárba veszett, csatornába csorgatott italon. Összedugták hát a fejüket és kisütötték a megoldást. Kijelöltek erre a célra egy mosdót, amelyet kipucoltak (túlzásba azért nem vitték, hiszen a szesz egyéb áldásos hatásai mellett fertőtlenít is) és találékony emberek lévén átszerelték úgy, hogy a lefolyó csöve ne a szennyvízcsatornába, hanem az alagsorba, a gondosan odakészített, erre a célra rendszeresített lábasokba torkolljon.

Az utazók ízlése azonban merőben különbözött, az egyik a szilva, a másik a barack, a harmadik a cseresznye, vagy éppen más gyümölcs párolt levét részesítette előnyben. Márpedig ezeket vétek lett volna összekeverni, ezért mindegyikhez külön edényre volt szükség.

Most már csak azt kellett megoldani, hogy mindig a megfelelő edény kerüljön a lefolyócső kivezetése alá. Ez pedig aztán igazán nem okozhatott gondot a derék vámosoknak. Kineveztek egy ügyeletest, aki az edények mellett tartózkodott és fülelt. Nem is kellett sokáig várakoznia, odafentről hamarosan lehallatszott (szerencsére a csövek a hangot is vezetik) kollégája szándékosan megemelt sztentori hangja: – Kérem, nincs mit tenni, ezt a szilvapálinkát kiöntjük a lefolyóba.

Erre az alagsori cimbora már helyezte is a megfelelő edényt a lefolyó végéhez, elvégre a szatmári szilvapálinka minden cseppjéért kár. Ám a derék vámosoknak a bűnjeleket, ez esetben az alagsori edények megmentett tartalmát is el kellett tüntetniük. Mindez végképp nem jelenthetett teljesíthetetlen próbatételt, igaz ugyan, hogy mire a nehéz szolgálat letelt, a társaság szárazság idején is alaposan elázott…