Az Esterházy-emlékév központi rendezvényeként, szeptember 18-án szervezett zarándoknapon ünnepi szentmisét tartottak, melyet főtisztelendő Orosch János, a Nagyszombati Főegyházmegye érseke celebrált Esterházy János boldoggá avatásáért, magyar és szlovák vértanú társaiért, a közép-európai népek megbékéléséért, a közelmúltban elhunyt Karaffa János, az Esterházy János Zarándokközpont hűséges támogatójának lelki üdvéért. A szentmisét portálunk élőben közvetítette, a zarándoknapról írt beszámolónk pedig itt olvasható. Most a főtisztelendő által elmondott szentbeszédet közöljük.
A bécsi Szent István székesegyház a régió egyik legértékesebb művészeti emlékének számít. Ez egy nagyon szép templom. Híres művészek festményeivel és szobraival díszítették, így inkább múzeum lett, mint keresztény templom. És néha még az sem jó, ha egy templom olyan szép, hogy az emberek inkább múzeumnak, múzeumi látványosságnak, semmint Isten házának (sátrának) gondolják. És ott Bécsben is látható, hogy amikor belépünk a templomba, és vannak turisták, fényképeznek, senki nem áll meg az Eucharisztikus Krisztus előtt, Szűz Maria máriapócsi képe előtt, senkit sem érdekel, de sétálnak, fényképeznek, fényképeket készítenek. Sajnos az utóbbi időben olyan dolgok történtek, hogy olyan koncertek voltak a templomban, amelyeknek semmi közük az egyházhoz, a katolikus egyházhoz, de a kereszténységhez sem. Csak olyan koncertek, amelyek sok katolikusban felháborodást keltettek. De nem akarok ezekről az eseményekről beszélni, bár többször alá lehetne húzni, hogy ilyen nehéz időszakot élünk, amikor még néhány püspök, pap is elmegy egy ilyen koncertre, és ott tapsolnak a félmeztelen művészeknek, akik bemutatják vagy nem tudják, kiben, miben – vagyis milyen szexuális irányultságban vannak: férfiak, nők vagy kik ők, és még mindig tapsolnak nekik a Szent István székesegyház ilyen szent helyén. Ezt meg kell mondanom, mert ez személyes fájdalmam, és mint hívő, mint pap, mint püspök.
A második világháború alatt egy bomba megrongálta ennek a gyönyörű templomnak egy részét. Az illetékes hatóságok megpróbálták az eredeti tervek szerint megjavítani a sérült részt. Ezeket azonban nem találták sehol. Ezért hatalmas összegeket kellett fizetniük azoknak, akik megpróbálták utánozni az eredeti részt, és helyreállítani a templomot, mintegy eredeti formáját adva. Mint Varsóban.Varsót teljesen lebombázták, teljesen le volt rombolva és felépítették (lásd a királyi várat – Zamek Królewski és a székesegyházat). Valami hasonló történt ezzel a bécsi Szent István székesegyházzal, hogy voltak művészek, voltak, akik igyekeztek a lehető leghűségesebben megörökíteni az eredeti Szent István székesegyházat. Az egész világ, mondhatni, teljesen tönkrement az emberi büszkeség és gyűlölet miatt. Lombardi atya, híres prédikátor a szentmisén mondta a Szent István székesegyház javítása után, a székesegyház felszentelésénél: „Az egész világot tönkreteszi az emberi büszkeség és gyűlölet. A világot csak akkor lehet helyreállítani, ha visszatérünk Isten eredeti tervéhez, Isten akaratának megőrzéséhez. Tehát Isten temploma, amelyek mi vagyunk, elvisz minket abba az eredeti állapotba, amelyet Isten és Jézus Krisztus akarnak tőlünk.” Igaza volt.
A világot nemcsak a művészi templomok mentik meg, hanem mindenekelőtt az a szellemi templom, amely az Anyaszentegyház.
Esterházy János gróf egy közeli faluból származik, Nyitraújlakról, ahol kisfiúként tanult meg szlovákul. És mivel hívő szülők nevelték fel, tisztelte azokat is, akik különböző vallásúak voltak, és talán nem is volt hitük. Ennek bizonyítéka, hogy az akkori szlovák parlamentben 1942. május 15-én ellene szavazott az ún. Zsidó törvénynek, amely a zsidó lakosság kitelepítéséről szólt. Mi több. 1944-ben több száz zsidónak segített elmenekülni a koncentrációs táborba vonszolás elől. Üldözött zsidókat rejtett el Újlakon a családi házában is. Hamis dokumentumok segítségével zsidók, csehek, szlovákok és lengyelek nagy tömegeit segítette át a szlovák-magyar határon, és így mentette meg az életüket. Beteljesítette Jézus Szeretet parancsának szavát és betűjét felebarátjához: „Bármit tettél egynek is a legkisebbek közül, velem tetted.” Nyilvánvaló, hogy a Gestapo ezért figyelte őt.
A háború befejezése után, koholt vádak alapján a hatalomra került kommunista csehszlovák hatóságok letartóztatták. Halálra ítélték, mert állítólag együttműködött a nácikkal. Először a Gulágon szenvedett orosz munkatáborban. Aztán életfogytiglani börtönre változtatták halálbüntetését. Végigjárta az akkori Csehszlovákia összes börtönét. De egyetlen börtön és az állandó megaláztatás sem törte meg hitét Istenben.
Sok rabtársa kijelentette, hogy nem telt el a nap, hogy nem imádkozott volna. Még más fogolytársakat is imára és hitbeli kitartásra buzdított, még azokat a papokat és a szerzeteseket is, akik kezdték elveszíteni a reményt. Ez is bizonyság Istenbe vetett bizalmáról, aki megenged ugyan az életünkben különböző dolgokat, de nem feledkezik meg rólunk. 12 év börtön után 56 éves korában meghalt a morvaországi Mírov börtönében, 1957. március 8-án. Esterházy János tehát nagyszerű ember és nagyon emberi politikus volt. Keresztény volt, nemcsak szóban, hanem életvitele szerint is. Aki valóban következetesen és komolyan vette hitét és az élet tiszteletét.
Kedves testvérek, a mai világban tanúi lehetünk annak, hogy az emberi élet lassan értéktelenné válik. Napirenden a robbantások, gyilkosságok. A maffia praktikák tanúi vagyunk. Amikor az emberek nyomtalanul eltűnnek. Savban oldják fel őket. Üldözés és gyakran embertelen bánásmódot jelent ez másokkal. Néhány nappal ezelőtt, szlovákiai látogatása során Ferenc szentatya hangsúlyozta, hogy az élet szent, mert Isten adja nekünk. Hány születendő gyermekünk van? Ti tudjátok, hogy néhány európai országban törvényt fogadtak el az ún. asszisztált halál, az eutanázia elfogadásáról? Úgy vélik, egy idős, beteg ember a család, a társadalom rovására megy, ezért egy fehér köpenyes férfi, aki tévesen viseli az orvos nevet, mert nem gyógyít, hanem öl, ebben az esetben az, aki állítólag védi az életet, halálos injekcióval vet neki véget, Hollandiában, Belgiumban még a kisgyermekeknél is előfordul az ilyesmi. Felháborodunk azon, hogy mi történt Auschwitzban, mi történt Mauthausenben, és nem tudom, hol mindenhol, és az egyáltalán nem zavar bennünket, hogy ilyen időben élünk?
Amikor egyik politikusunk azt mondja: „Nos, amikor kiderül, hogy a gyermek valószínűleg nem lesz egészséges, akkor meg kell ölni még az anya méhében.” Én oda vezetném hozzá azokat a fogyatékos olimpia győzteseket, akik rengeteg aranyéremmel tértek vissza az olimpiáról, és megmutatnám neki, hogy ezek mind azok, akiket halálra ítéltél, mert valamilyen fogyatékosságuk van. És látod, büszkék vagyunk rájuk, hogy a paralimpikonok ennyi sportágban nyertek. Egy sastojásért, ha valaki eltöri, 100 000 euró bírságot fizet. Ha a tátrai sas tojását valaki összetöri, 100 000 eurós bírságot fizet. Csak az induló emberi életnek nincs értéke?
Testvérek! Ezt is össze kell kapcsolnom Esterházy János esetével, aki sokakért életét adta. Aki megmutatta nekünk az utat, hogy szükség van arra, hogy szeressük felebarátunkat – úgy, mint önmagunkat. Milyen érzés szeretni a felebarátot, mint önmagadat? Sokan azt mondják, de amikor ilyen keményen beszél valaki népünk, a politikusaink ellen, akkor nem úgy szereti őket, mint önmagát. Azt kérdik: Miféle szeretet az, amikor ilyen kemény beszédet mond? De ez egészen más. Tudjuk, hogyan szeretjük magunkat? Az üdvösségre vágyva. A Mennyre. Ezért megyünk gyónni. Ezért tartunk bűnbánatot. Az üdvösség eléréséhez. Ez a legnagyobb szeretet önmagunk iránt. És azt akarjuk, hogy mások is elérjék a Mennyországot. És így figyelmeztetjük őket, hogy drága testvérem vigyázz, nagy szakadék van előtted! Ne menj ezen az úton, hogy el ne kárhozz, hanem térj meg, hogy üdvözülj! Ez az én szeretetem a felebarátom és a hitetlenek iránt, valamint azok iránt, akik ellenünk fordulnak. Úgy szeretjük őket, hogy ezeket a testvéreket is az üdvösség útjára akarjuk vezetni. Mivel katolikusok vagyunk, keresztények vagyunk.
Teológiai tanulmányaim idejében, mint már említettem, egyik kedvenc professzorunk, dr. Jozef Búda, 70 éves koráig élt és tanúságot tett Esterházy Jánosról.
Ugyanígy a lazarénus atyák is, mint Štefan Krištín, Ján Hutira, Opálka –, akik közül sokan vele együtt ültek a mírovi börtönben, mind szuperlatívuszokban beszéltek róla, mint keresztény emberről és politikusról, értelmiségiről és a nemesség mintaképéről.
Kedves testvéreim!
Ha ebben nemcsak csodáljuk, hanem követjük is Esterházy Jánost, akkor egyre több lesz a jó, becsületes ember, és a világ körülöttünk valóban jobb és szebb lesz.
Kívánom mindannyiatoknak, hogy éljétek meg azt az időt, amikor az Egyház azt mondja majd, hogy a gróf nemcsak nagy politikus, hanem nagyszerű, buzgó és példamutató keresztény is volt, ezért Boldognak és – úgy vélem – egykor Szentnek is nyilvánítja.
Ámen!
Ft. Orosch János, a Nagyszombat főegyházmegye érseke (Fotó: Szalai Erika)
Az ugyanott szlovákul elmondott prédikáció fordítása:
Krisztusban Kedves Testvéreim!
Joseph Haydn, a klasszikusok nagy zeneszerzője, nemcsak a zenének nagymestere, hanem vallása területén is kiemelkedő személyiség volt. Sohasem szégyellte a hitét. Volt egy tanítványa, aki szintén kiváló egyházi zeneműveket írt, aki komponált egy misét, s mielőtt előadására került volna sor, bemutatta mesterének, Haydn-nek. Ennek a misének a Credóját, a Hiszekegyet végig pianoban, halk szólamra írta meg. Voltak benne olyan részek, amelyek nem is pianoban, hanem pianissimoban voltak (írva). Annyira halk és csendes volt ez a rész, hogy alig lehetett hallani miről van szó, mit énekel az énekkar. A mesternek, Haydnnak ez nem nagyon tetszett. Ezt mondta a zenésznek, a mise alkotójának: Maga nem meri hangosan megvallani hitét?
Testvéreim!
Esterházy János – kinek sírja felett találkoztunk – mint politikus, mint mélyen hívő keresztény, majd később, mint politikai fogoly, rab, fegyenc a hitét mindig hangosan, bátran vallotta meg. Hívő családból származott.
Esterházy János 1901-ben született Nyitraújlakon. Jellemének és később sorsának kialakulásában fontos szerepet játszottak az egyház és a család hagyományai. Otthon szüleitől sajátította el a nemzeti tolerancia képességét is. A háború után bekapcsolódott a kisebbségi magyar politikába. Tevékeny tagja maradt és 1932-ben elnöke lett az országos keresztényszocialista pártnak. Fáradhatatlanul küzdött a jogtalanságok és a nacionalista elnyomás ellen.
Esterházy rendíthetetlenül küzdött a nemzetiségi és emberi jogokért. Ő volt a pozsonyi parlament egyetlen olyan képviselője, aki nem szavazta meg a zsidók deportálásáról szóló 1942-es törvényt. A gróf 1945-ben nyugatra menekülhetett volna, de nem ment, nem tette meg. Itt maradt. Tisztának és bűntelennek érezte magát, sőt az oroszok Pozsonyba vonulása előtt attól kellett tartania, hogy elhurcolja őt a Gestapo. 1945. április 20-án a hatalomra törekvő kommunisták letartóztatták és átadták a szovjet katonai rendőrségnek. Több társával együtt Moszkvába hurcolták. Egy kirakatper során szovjetellenes fasiszta tevékenység címén kényszermunkára ítélték, amelyet 1949-ig, Csehszlovákiába való visszatéréséig végzett. Az akkori nemzeti bíróság 1947. szeptember 16-án, távollétében Esterházy Jánost kötél általi halálra ítélte. A grófot végül nem végezték ki, hanem a halálos ítéletet elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták.
Esterházy János az önzetlen önfeláldozás nemes példáját nyújtotta az egész magyarság és minden jóakaratú keresztény ember számára.
A gróf egyetlen (úgynevezett) bűne az volt, hogy a tömeggyilkos nácikat éppúgy megvetette, mint a tömeggyilkos kommunistákat. A népirtó Hitlert éppúgy, mint a népirtó Sztálint.
„Keresztény és nemzeti alapon állunk, de a nyilaskeresztes beállítottság épp oly távoli s idegen számunkra, mint a bolsevisták sarlós kalapácsa” – mondta. Tudta, hitte és vallotta: a nácik erkölcstelen, hitetlen, világromboló gazemberek. Tudta, hitte és bátran vallotta: a kommunisták úgyszintén erkölcstelen, hitetlen, világromboló gazemberek. Magyar politikus volt, a szlovák parlament egyetlen magyar képviselője, aki 1942. május 15-én az ellen az alkotmányi törvény ellen szavazott, ami a zsidóság kitelepítéséről szólt.
Mostanában több olyan eseményen is részt vettem, amelyek a zsidóság tragédiájával kapcsolatosak. Őszintén bevallom, hogy fájt: egyetlen egy zsidó testvérünk sem említette Esterházy Jánosnak a nevét. Ezért aztán beszélgetés közben próbáltam megmagyarázni, hogy Maximilian Kolbe atya, aki fogoly volt Oświęcimben, a koncentrációs táborban helyet cserélt egy másik emberrel, akiről sokan nem tudják, hogy zsidó volt és Kolbe atya nemcsak az ő, hanem általa az egész családját megmentette így. Amikor a boldoggá avatásának ünnepe volt Rómában, akkor ez a Francz Gajowniczek, az egész családjával vitte oda az oltárra a szentmise adományait. Ez is egy óriási nagy esemény volt.
De itt van Salkaházi Sára, akinek szintén nagyon szép volt a boldoggá avatási ünnepsége Budapesten. Akik részt vettünk ezen a szentmisén, emlékezhetünk rá, hogy a zsidó főrabbinak a beszéde mennyire megható volt. Ott, először hallottam egy zsidó rabbitól ilyen beszédet.
Tényleg olyan volt, mintha ő maga is boldoggá avatná Salkaházi Sárát és azokat a nővéreket, akik áldozatot hoztak a zsidóságért. Utána lelőtték őket és bedobták a testüket a Dunába. Sajnos nem találjuk őket, a maradványaikat. Nekünk, Felvidékieknek még jobban kellene hangsúlyozni Salkaházi Sárát is, mivel ő Komáromban, mint szociális nővér elég sokáig működött. Próbáljunk ezekről a dolgokról többet beszélni és nem félni akkor, amikor a Jóisten a Szentlélek által ad lehetőséget, hogy beszélgessünk pl. a zsidó testvéreinkkel vagy más nemzetiségű emberekkel. Említsük meg, hogy kik voltak ezek a nagyjaink.
Testvéreim!
Esterházy Jánost a horogkeresztesek rövid időre internálták és a Gestapo is körözte. A kommunista diktatúra idején Csehszlovákia majdnem minden börtönében raboskodott. 56 éves korában, 12 évnyi rabságban eltöltött, súlyos szenvedés után halt meg, 1957. március 8-án. A morvaországi, mírovi, politikai foglyok börtönében a börtönparancsnok nem adta ki a hamvait családjának. Földi maradványait 2017. szeptember 16-án, itt, az alsóbodoki Szent Kereszt felmagasztalása-kápolnában helyezték örök nyugalomra. A mírovi politikai foglyok börtönéből jövő utolsó üzenetének tartalma ez volt: átadta magát Isten akaratának, szenvedéseit, életét fölajánlotta a magyarság felszabadulásáért.
Börtöntársai azt mondták róla, hogy fogva tartása idején is rendszeresen, naponta imádkozott, és ezt sose rejtette el.
Hála a Jóistennek nagyon jól ismertem olyan szerzeteseket és papokat, akik vele együtt, mírovban szenvedtek. Ilyen volt pl. P. Stephan Kristin lazarista atya, aztán P. Hutira, a lazaristák későbbi rendfőnöke és persze Lénárd Károly atya is, de voltak többen is, pl. Buda tanár úr…
Amikor mi 18-19 évesek, kispapok voltunk, csodálattal hallgattuk őket, mikor elmondták nekünk az egész történetet, hogy képes volt térdelve a rózsafüzért két-három órán át imádkozni. Sőt! Még azokat a papokat, szerzeteseket is, akik már valóban olyan állapotba kerültek, hogy majdnem elvesztették a józan gondolkodásukat: számukra is példát adott. Segítséget nyújtva nekik ezekben a drasztikus, nehéz pillanatokban. Ő, mint laikus a papokat is támogatta a hitükben, a hitéletben és imában.
(Az Esterházy János Zarándokközpont jóvoltából)
