Különös kiállítás nyílt a Hagyományok Házában: újévi üdvözletek színezett linómetszet-képeslapokon, amelyeket 1932 és 1980 között minden évben elkészített a művész: A. Tóth Sándor. Kicsi, játékos rész volt ez abból az életműből, amelyet még mindig kevesen ismernek itthon, külföldön viszont jóval többen.
Az 1904-ben Rimaszombatban született Tóth Sándor neve előtt álló A. betű a keresztneve nemzetközi változatára, az Alexanderre utal, hiszen 20 évesen már Bécsben találjuk, majd Londonban és rövidesen Párizsban, ahol barátja: Blattner Géza hatására bábművészettel kezd foglalkozni. Tagja lett Blattner híres avantgárd bábszínházának, az Arc-en-Ciel-nek és később tisztségviselője a bábművészek nemzetközi szervezetének (UNIMA). A honvágy 1932-ben hazahozta, pápai középiskolai tanárként művészetpedagógiai tevékenységet folytatott, szabadiskolát nyitott, de egészen a háborúig kapcsolatban maradt a francia bábművészettel is. 2011-ben a malagai Picasso Múzeum nagyszabású kiállítást szentelt az európai avantgárdnak. A rendezők 165 művésztől válogattak műtárgyakat, közöttük három magyar szerepelt: Breuer Marcel, André Kertész és A. Tóth Sándor, akinek egy festménye, egy plakátja és négy fabábuja volt látható a főteremben.
A fordulatos és kevéssé ismert pályáról Feledy Balázs művészettörténész, Steinbach József református püspök és Szabó Zoltán, a kiállítás kurátora beszélt a Hagyományok Háza Kallós Zoltán-termében, ahol A. Tóth Sándor művészeti tevékenységének egyik érdekes színfoltja tekinthető meg.
A Tamási Áron „Ábel-figurája” ihlette, kézzel átfestett újévi linómetszeteket „BUÉK Tóthék” címmel 1932-1980 között minden évben elkészítette. A képeslapok témája nem volt független a nagy történelmi eseményektől, tehát egy vizuális kor- és családtörténet is.
A kiállítás néhány kisebb-nagyobb méretű festménnyel, személyes tárgyakkal egészül ki, és a látogatót végigvezeti az életút legjelentősebb állomásain.
Az életművet körülvevő elhallgatás falát, amit a politika emelt, nehéz volt áttörni. Éveken át küzdött a művész fia: dr. Tóth Gábor Sándor fogszakorvos, aki saját tudományos és művészi ambícióit áldozta fel azért, hogy édesapjának méltó emléket állítson, vagyis megismertesse munkásságával a szélesebb nyilvánosságot. 2000-ben jelent meg a Püski kiadónál az az album, amely később – hazai és francia segítséggel – franciául is napvilágot látott.
2010-ben, halálának 30. évfordulóján posztumusz Magyar Örökség-díjban részesült A. Tóth Sándor, akkor készítettem hosszabb beszélgetést a fiával, dr. Tóth Gábor Sándorral a Kossuth Rádióban. Ebből idézek néhány részletet az alábbiakban.
Milyen volt Rimaszombat a 20. század elején, amikor édesapja született?
Még nem volt határon túli magyar város, hanem Kányádi Sándor szavaival: határtalanul magyar. Édesapám apja, vagyis nagyapám: Tóth Béla Rimaszombat főépítésze volt, s egy téglagyár tulajdonosa, de számos jelentős épület, sőt a városi közművek létesítése is a nevéhez fűződött. Ugyanakkor a művészeteket is pártolta, feleségével: Schulek Vilma iparművésszel együtt.
A Schulek család is felvidéki eredetű volt. Gondolom, Schulek Frigyes, a Halászbástya és számos nevezetes templom tervezője rokonuk volt.
Hogyne, nagyanyám az ő unokahúga volt, és nála ismerkedtek meg a nagyszüleim. Rimaszombatban ma is áll a Protestáns Főgimnázium épülete, amelyet Tóth Béla tervezett, díszes kerítését pedig Schulek Vilma. Az épület – amit hosszú szünet után visszakapott a református egyház – ma Tompa Mihály nevét viseli, és homlokzatán máig megmaradt a nagyapámtól származó felirat: Litteris et virtutibus – a tudományért és erkölcsért. Nagyszüleim öt gyereke közül édesapám volt a középső. Kitüntetéssel érettségizett 1922-ben, és képzőművészeti tanulmányait Budapesten készült folytatni. Ez akkor már nem ment simán, a zöldhatáron átszökve jutott Pestre, a Képzőművészeti Főiskolára, ahol olyan neves mesterektől tanult, mint Rudnay Gyula, Glatz Oszkár és Lyka Károly.
1924-től Londonban folytatta tanulmányait, esténként pedig egy kocsmában portrékat rajzolt és magyar népdalokat énekelt.
Repertoárja rövidesen angol, ír, sőt: román népdalokkal is bővült, amit már itthon cserkészvezetőként, az 1933-as dzsemborin hasznosított. Egyébként mindez csak szenvedélye volt, nem is gondolt rajzai eladására, egy skót barátja beszélte rá, sőt: ő árusította is a portrékat. Érdekes eset, hogy ott megismerkedett édesapám egy walesi költővel, akinek elzengte A walesi bárdok-at, s noha az illető nem értett magyarul, mégis a tartalom és a vers dallama arra indította, hogy lefordítsa Arany János balladáját. 1932-ben jelent meg, s ott van a kézirat a walesi tudományos akadémia könyvtárában, rajta A. Tóth Sándor neve is. Itthon viszont meg sem említették a versre írt walesi oratórium budapesti bemutatóján.
Ön ott volt a bemutatón?
Nem. Utólag értesültem csak róla…
Hogyan lett Londonból Párizs és Arc-en-Ciel?
Mindig erős honvágya volt, különösen ősszel. Mégis, amikor elindult Londonból, úgy gondolta, hogy egy kitérőt tesz Párizsba, a művészetek városába, és meglátogatja unokanővérét, Sulyok Helént, Blattner Géza bábművész feleségét. Blattner Géza művészetét itthon nem méltányolták, Párizsban viszont sikere volt, és mert megtetszett neki A. Tóth Sándor kubista-expresszionista festészeti stílusa, rábeszélte, hogy új darabjához tervezzen figurákat és a szcenikát is. Éppen készültek az 1929-es párizsi nemzetközi marionett kongresszusra, édesapámat érdekelte a feladat, s az eredmény sem maradt el: Blattnerék társulata aranyérmet kapott.
Bár A. Tóth Sándor 1932-ben hazajött, és a híres pápai református gimnázium tanára lett, a nyári szünetekben, egészen a háború kitöréséig, mindig visszament Párizsba, ahol várták bábterveit.
Például az 1937-es párizsi világkiállításon először mutatták be franciául Az ember tragédiáját. Blattner minden színt másik művészre bízott, édesapám az egyiptomit tervezte. A világkiállítás aranyérmét a színházi szekcióban ők nyerték el. A nagy költő: Paul Valéry adta át a kitüntetést.
A.Tóth Sándor itthon egy kis tanulmánykötetet is írt a bábművészet új útjairól, hiszen Magyarországon akkoriban jobbára csak a kesztyűs bábjáték volt ismert. Az árnyjáték, nyeles báb és a marionett, vagy ahogyan ő nevezte: a zsinóros báb változatait és ezek elkészítését akarta megismertetni a fiatalokkal, leginkább a cserkészújság segítségével. S főként a műfaj pedagógiai hasznát szerette volna népszerűsíteni. Sajnos a tanulmánykötet nem jelent meg, de ő lett az elnöke az első magyar bábjátékos kongresszusnak.
Tanárként olyan későbbi nagy művészek emlékeztek rá tisztelettel és csodálattal, mint Somogyi József szobrászművész, Nagy László költő, Lőrincze Lajos, Csoóri Sándor, hogy csak a legismertebbeket említsem. De jött a háború, és a fordulat, meg az elhallgatás. A tanári pályán azért megmaradhatott?
A. Tóth Sándor festészeti és bábművészeti stílusára a szocialista realizmus egyeduralma idején nem volt szükség. 1949-ben államosították a pápai református gimnáziumot is, kiváló tanárait szétszórták a város iskoláiban. Édesapám a Türr István gimnáziumba került, klerikálisnak és irredentának bélyegezték, szabadkézi rajz szakkörét elvették, és az általa 1942-ben indított pápai tárlatokat is megszüntették. De mit is várhatott attól a rendszertől, amely leverte a Református Kollégium homlokzatáról a számára mindig hitvallást jelentő feliratot: „Istennek, Hazának, Tudománynak.”
Sajnos, már csak jóval a halála után, 1993-ban sikerült az önkormányzat és a család támogatásával megnyitni Pápán A. Tóth Sándor állandó kiállítását, Rimaszombatban pedig 2005 őszén nyílt remek kiállítás, amely az egész család munkásságát bemutatta, még dédapám, Tóth József neve is szerepelt. Ő is festő volt, és rajztanár, többek között Mikszáthot is tanította. Úgy engedte külföldre tanulni nagyapámat: menj, fiam, látogasd végig, ami érdekel, de aztán a tudásodat hozd vissza a haza javára! Tóth Béla az intést megfogadta, így lett belőle Rimaszombat főépítésze, és ez az elv határozta meg édesapám, A. Tóth Sándor életútját is.
A kiállítás január 28-ig látogatható a Hagyományok Házában.
Cservenka Judit/Felvidék.ma
