Azt olvasom, hogy a magyarországi amerikai nagykövet, egy bizonyos David Pressman (szabad fordításban nyomuló ember – nomen est omen) azt találta mondani, pontosabban azzal dicsekedett, hogy neki, azaz Amerikának (ő szerényen azonosítja magát az USA-val) befolyása van Magyarországra, s hogy azt ki is akarja használni. Persze jóindulatúan, hiszen az a pici izé (ami nem jogállam) valahol Európában (akadna – nem csak – arrafelé több ilyen) védelemre szorul, nehogy már kárt tegyen magában, s éppen azért nem érti, hogy az a pici izé (ami nem jogállam, s bizonyára kőkorszaki barbár) valahol Európában nem hajlandó ezt saját érdekében elfogadni, arra való tekintettel sem, hogy e védelem amerikai biztonsági érdek volna.
Valóban érthetetlen, hogy akad olyan, aki nem bízik meg az ilyen önfeláldozó segítségben, minimum ennyit azonban megtehetne a nagy védelmező testvér érdekében – hálából, ha másért nem.
Nem tudom, jól értem-e – de nem így dolgozik a maffia? Mert az is segítséget nyújt, tulajdonképpen önmaga ellen. Ha ugyanis az illető védelemre szoruló bárki (bármi) saját jószántából fizeti a sok fáradozásért járó „védelmi pénzt”, akkor azt nem fogják erőszakkal elvenni. Na ugye, ez érthető.
Egyébként nagyon kedves ettől az izé, akarom mondani Pressmantól, hogy ilyen őszintén föltárta a baráti/szövetségesi/önzetlen segítség föltételeit. Ki tudja, hol tanulta ezt a módszert, de lehet, hogy Brüsszelben. Ott ugyanis hasonló stratégia szerint fáradoznak a fényes jövőért. Például minden európai uniós tagállamnak joga van megvétózni egy-egy döntést, amely egyhangúlagosságot tételez föl, de amely az illető ország véleménye szerint nem saját érdekeit szolgálja (hanem értelemszerűen mások érdekeit). Ez papíron tényleg jog.
Na mármost: aki úgy véli, nincs rászorulva védelemre, azt a maffia jó szokásai értelmében megerőszakolják. Mit csinál ilyen esetben a jóindulatú EU? Békés szándékkal agyafúrt, jogi és nem jogi csűréssel-csavarással megvádolják a vétózó államot bármivel az égvilágon, igen magasztos szózatokkal, fölsőbb érdekre, egységre, demokráciára meg ilyenekre hivatkozva, még háborúval is ijesztgetnek, merthogy Oroszország támadása az Európai Unió ellen úgyszólván a küszöbön áll, és így tovább. Ezt megelőzendő EU-s belháborúban kéne kikészíteni a más véleményhez ragaszkodó államokat, mert úgy erősödne az EU. A NATO-val is ez van. Nehéz megmondani, a svédek miért adták föl neutralitásukat, tényleg azt gondolják, hogy elsősorban oda jönnek Putyin tankjai? A finneket még meg lehet érteni, hiszen nekik hosszú határuk van az oroszokkal, meg elég rossz tapasztalatuk is van velük.
Az oroszokat ugyan nem kell kétszer bátorítani, hogy hódító háborúba kezdjenek, de azért a történelem arra tanít, hogy mindig megvárták, amíg a provokációjuk megérett.
Ez volt az ukránokkal is (minszki egyezmény, amit nem tartottak be – ez vajon miért nincs napirenden?), s ez volt Hitlerrel is: a megnemtámadási szerződés és Lengyelország fölosztása után, amikor közös határt sikerült kialakítani, az oroszok addig hordták az új határra a fegyvereket, míg Hitler megszeppent és ő kezdeményezett.
Hajmeresztő a hasonlat? Tessék csak belegondolni, mi lett volna, ha Hitler nem akar terjeszkedni, mint Sztálin (persze mindegyik a maga módján). Vagy ha betartják a minszki egyezményt.
De úgy néz ki, itt csak az a jófiú, aki eléggé progresszív, és migránsokat akar, na meg háborút.
Minek kéne történnie, hogy észhez térjenek ezek az őrültek?
Igen ezek, akik elégedetten dörzsölik a tenyerüket, amiért olyan jól keresnek ezen az orosz–ukrán proxyháborún, miközben a létéért küzdő Izraelt képesek háborús bűnökkel vádolni.
(Aich Péter)
