„A kisebbségi jogokat az Európai Unión belül védjük, és nem azon kívül” – idézte Szijjártó Péter magyar külügyminiszter Kaja Kallast, az EU külügyi főképviselőjét. Kallas, aki bár sosem volt a legélesebb kés a fiókban, a Külügyi Tanácsban elengedett eme galambjával ismét lerántotta a leplet a brüsszelita nyomorékok határtalan cinizmusáról és arról, hogy valójában mennyire a szívük helyén zörgő gépezet legmélyéből gyűlölik a mi Európánkat.
A magyar külügyminiszter közel 11 éve tölti be tisztségét, ezzel ő a legrégebb óta megszakítás nélkül hivatalban lévő uniós külügyminiszter. Vagyis volt alkalma látni-hallani ezt-azt az uniós pöcegödör környékén. De még maga is úgy nyilatkozott a tanácsülést követően, hogy külügyminiszteri karrierjének legdurvább mondatát hallotta Kallastól, aki Szijjártó Péternek a kárpátaljai magyar nemzeti közösség védelmében tett kijelentésére reagált ezzel az utolsó sejtjéig aljas, ócska, cinikus megjegyzésével.
Amelynek alapvetései azonban ismerősen csenghetnek a felvidéki magyar fülek számára is.
EU-csatlakozásunk legédesebb hívószava ugyanis – a Bécsben nyitandó cukrászdák mellett – az eltűnő határok s a velük együtt felszívódó nemzeti ellentétek ígérete volt.
Az, hogy majd onnan belülről egy csapásra minden szépen megoldódik. Csakhogy nem így történt. És ha a még a viszonylag civilizált Szlovákiát (és Csehországot) a kollektív bűnösség elvével együtt is simán lenyelte a minden jogállamiságok legjobbika, az EU, akkor egy háborúban álló maffiaállam, mely minden további nélkül kiirtaná az amúgy is ellenségnek tekintett magyarokat, egész biztosan nem fog problémát okozni Brüsszel számára. Ezért is érdemes okulni a múltból. És mindez arra mutat rá – ahogy Szijjártó is megfogalmazta –, hogy
az ukránok egy tapodtat sem tehetnek előre az uniós csatlakozásban mindaddig, amíg a kárpátaljai magyar nemzeti közösség jogait egytől egyig vissza nem állítják.
Ami, emlékezve a 2004-óta Szlovákia e téren tanúsított lépéseire, az örökkévalóságig és még utána ezer évig fog tartani.
Az EU és a sosemvolt kisebbségi jogok – felvidéki tanulságokkal
Valójában Ukrajna is csak teszi a dolgát, ahogy annak idején az önálló létre ébredt Szlovákia is: megpróbál lehetőleg szép csendben megszabadulni a területén élő kisebbségektől.
Ehhez az alapvető intézményeik aláásására, illetve az élet minden lehetséges területén való üldözésükre van szükség. A magyar nyelvű oktatás ellehetetlenítése, a nyelvhasználati jogok durva korlátozása, a nemzeti szimbólumok üldözése, az érdekképviseleti szervezetek zaklatása – ezek mind ismerős történetek Ukrajna/Szlovákia múltjából. Az EU mégis gyorsított tempóban tolja Ukrajnát a tagság felé, mintha a kisebbségi jogok csak apró lábjegyzet lennének a csatlakozási folyamatban – noha elvileg a jogállamiságot érintő alapvető kérdések közé tartoznak.
Szlovákia EU-csatlakozása előtt mást sem hallottunk, mint hogy a tagság magának a kisebbségi jogoknak a „fölöslegességét” hozza el valódi kánaán formájában, hiszen mindenki egyenlő lesz stb. Csak az a bökkenő, hogy
Szlovákia, mely eleve bűnben fogant, úgy lépte át az EU kapuját, hogy hatályos joganyagának szerves részét képezték és képezik a mai napig a kollektív bűnösség elvét kimondó beneši dekrétumok.
Melyeket a biztonság kedvéért a parlament 2007-ben határozatban erősített meg.
Alig két évvel a csatlakozás után, 2006-ban történt az ún. Malina Hedvig-ügy, amikor egy fiatal diáklányt a nemzetisége miatt ért támadás. Ez még persze önmagában miért is érdekelte volna Brüsszelt – de hogy az egész kormány, az akkori-jelenlegi miniszterelnökkel együtt – mocskosul hazudott és manipulált az ügyben, már elérhetett volna Európa segglyukáig – akarom mondani fővárosáig.
De ebbe a sorba illik a 2008-as brutális rendőrterror Dunaszerdahelyen – akkor sem aggódott senki a jogállamiság sérelme miatt. Ahogy a 2010-es állampolgársági ellentörvény is, mely az alkotmány világos betűje ellenére fosztotta meg a magyar állampolgárságot felvevőket a szlováktól, nem ütötte meg Brüsszel ingerküszöbét.
És akármilyen aljas módon próbáltak csavarni egyet a nyelvtörvényen, vagy épp az anyanyelvi oktatáson, ez mind-mind a brüsszeli radar alatt maradt.
Magassági kvóták, melyek teljesen világosan betesznek a dél-szlovákiai településeknek? Vagy éppen a nyíltan szalámitaktikát alkalmazó közigazgatási beosztás (ami egyébként a nemzetiségi összetétel megváltoztatásának tilalmát előíró nemzetközi jogi szabállyal sem feltétlenül áll békében)? Teljesen oké!
És ehhez jönnek az apróságok, például az „idegen” nemzeti szimbólumok használata a sporteseményeken, a hírhedt „himnusztörvény”, melyet az akkori Most-Híd néhány képviselője is megszavazott.
Majd a „maffiaállam” megmutatja…
Most pedig itt van Ukrajna, amely Szijjártó szavaival „tíz éve hülyének néz” mindenkit. Bár ők legalább annyiban őszintébbek, hogy nem is próbálják leplezni, mit gondolnak a kisebbségekről és mi a „végső megoldás” az elképzelésük szerint. Tíz éve arra játszanak, hogy majd Brüsszel, illetve az EU többi tagállama kellő nyomást helyez a magyar kormányra ahhoz, hogy végül ejtse már ezt a kárpátaljai magyarok-témát. És erre rímel Kallas hazug és velejéig gonosz lózungja, hogy majd belülről megoldják a kisebbségi kérdést.
Nem, épp a szlovákiai tapasztalatokból kiindulva semmit nem fognak megoldani belülről, ezt sosem tették és nem is fogják. Az utolsó ukránig hősiesen harcoló nanodiktátor pedig gondoskodik arról, hogy ne is legyen kisebbségi kérdés…
Pontosan ezért nincs semmi keresnivalója Ukrajnának az EU-ban. Ukrajna csatlakozása nem megoldás, hanem újabb csapda a kisebbségek számára. S még csak tárgyalni sincs miről addig, amíg a legalapvetőbb kérdésekben – amilyen az ottani magyar nemzeti közösség létének és boldogulásának biztosítása – nem ad megfelelő garanciát.
Ehhez persze először is szükség lesz egy legitim ukrán vezetésre, mert a jelenlegi minden, csak nem az.
Szűcs Dániel/Felvidék.ma
