Folytatom visszaemlékezéseimet a rendszerváltó időkről. Egyik nap Vladimír Ž. kollégámnak – aki párttag volt – azt mondtam, már nem tarthat sokáig ez a rendszer, bukni fog. Amikor a változás néhány hét múlva bekövetkezett, odajött hozzám és bocsánatot kért, mert nem hitte el, hogy ez valóban nemsokára bekövetkezik. Hibbantnak tartott.
Amikor végre Prágában lezajlott a diáktüntetés, valamilyen Csemadok-rendezvényen voltam éppen Kassán kívül. Egymás között azt találgattuk vasárnap, hogy van-e még kormány, vagy lemondott-e már. A rádió és a tévé munkatársai még egy darabig hezitáltak, így nem voltak pontos információink.
Azután Pozsonyban is megkezdődtek a tüntetések. A munkahelyünkön zajlottak a viták, hazajövet a tévét néztük. Bús Marika mondta, életében nem ült annyit a szlovák tévé előtt, mint akkor. Jártam a várost is és figyeltem, mi történik. A Thália Színházban vitaestek folytak. Hangfelvételeket készítettem a középiskolások tüntetésén, összegyűjtöttem a lehullott plakátokat.
A várost ellepték a kézzel rajzolt röplapok. Az összegyűjtött plakátokból egyedülálló gyűjtemény keletkezett,
melyből kétszer a kassai Löffler Képtárban kiállítást is rendeztem az évfordulókkor. Az egyiken Fedor Gál (1945-) is megjelent, aki a 89-es változások ikonikus alakja volt.
A Fő utcai színpadon szónokok adták egymásnak a mikrofont, a Csáky-Dessewffy-palota előtt. Felszólalni csak szervezetek nevében lehetett, ezért sebtében megalakítottuk a Kassai Magyarok Baráti Társaságát (KMBT). Így már minden akadály elhárult. Nagyon hideg volt akkor. Dudás Péter (1960-) színész a Thália nevében beszélt volna, de féltette a hangszálait, így el kellett mennie. Szót kaptam és kétnyelvű beszédet tartottam.
Ez volt az első nyilvános magyar felszólalás évtizedek óta!
Megtapsoltak, nem volt fütty.
A KMBT voltaképpen spontánul alakult. Szanyi József, a Csemadok első kassai titkára valamikor a 80-as évek második felében javasolta, alakítsuk meg a Kassai Környezetvédők Körét (KKK). Benyújtottuk kérelmünket a Csemadok kassai szervezetéhez, de választ nem kaptunk. Közben Romániában megkezdődött a falurombolás. Jóska egy harcias, vagdalkozó levelet fogalmazott meg. Pozsgay megbízottai, Vass és Szesztay is azt mondták, ezt nem lehet elküldeni. – Nem igaz? – kérdezte Jóska. – De, csak ezt így nem szokás megírni. A levelet azután én fogalmaztam meg és azt küldtük el Románia prágai nagykövetségének. Emiatt kihallgatott a titkosszolgálat.
Bičkoš őrnagy közölte, a mi szervezetünk illegális. – Hogyhogy? Mi benyújtottuk a kérelmünket, amire válasz nem jött. A hallgatás beleegyezés!
De ha illegálisnak tartják a szervezetet, akkor megírom nekik, hogy a saját véleményemet közöltem velük. – Nem kell – közölte az őrnagy –, mert ők enélkül is tudják, hogy a maguk szervezete illegális. Na, ezen magamban egy jót derültem. A prágai román diplomaták tudják, hogy egy jelentéktelen vidéki szervezet nem legális. (A titkosszolgálat így szórakoztatott.)
A Csemadokban azután mindenki nekem jött. Főleg Z. I. Ez még egyszer a Csemadoknak jól jöhet – mondtam. Ebben tévedtem.
Néhány hét után a levelet visszakaptam. Látszott rajta, hogy felbontották, bár azt a látszatot szerették volna kelteni, hogy sértetlenül küldték vissza. Erre írtam nekik egy köszönőlevelet. Mivel ilyen sokáig maguknál tartották, bizonyára alaposan áttanulmányozták. Válaszra sem méltattak, de a titkosszolgálat sem említette többet az ügyet.
A hírhedt csehszlovák államvédelem, az ŠtB ekkor már nem tudom hányadszor zaklatott 1974 óta. Szerették volna, ha informálom őket, miről esik szó a magyar társaságokban.
Azután Fábry Zoltán titkos naplóját is rajtam keresték, amelynek létezéséről fogalmam sem volt. Mások rejtegették és a rendszerváltás után megjelent Üresjárat címen (1991).
November 13-án, hétfőn még Lukáč főhadnagy (talán Ivan volt a keresztneve és 1961-ben született) felhívott, találkozni akar velem. Korábban is kávéházakba hívott meg, de egy kávén kívül mást nem fogadtam el. Rendszerint a nagy semmiről beszélgettünk.
Egyszer a szlovákiai magyar írók kerültek szóba. Mindenkit megdicsértem. Akkoriban gyakorta jártam a Bodrogközbe szolgálati útra. Sokszor fordult meg ott Dobos László (1930–2014) író, így gyakorta beszélgettünk, cseréltünk eszmét szélesebb körben. Úgy értelmeztem a helyzetet, hogy Dobos érzékelte a változások szelét és aktivizálódott. Amikor a főhadnagy felhívott azon a hétfői napon, azzal hárítottam el a találkozót, hogy majd a következő héten, most nincs időm. Erre már azután nem került sor. Csak egyszer találkoztam vele véletlenszerűen a város központjában a rendszerváltás után. Amikor észrevett, hamar elsomfordált. Kolár Pétertől legalább bocsánatot kért. Tőlem nem. Peter Bičkoš (1934-?) őrnagyot sem láttam soha többé. Ő Rozsnyón kezdte karrierjét. 1975-től szolgált Kassán.
Hasonló találkozásom volt még Jarmila B.-vel, aki egyik munkahelyem párttitkára volt. Miatta lettem fél évig munkanélküli és fűtő.
Amikor a változások után észrevett az utcán, elvörösödött és eliszkolt. Ez nekem tökéletes elégtételt jelentett.
Egyedül élt, de elvárta, hogy munkahelyünk titkárnője – egy kétgyermekes családanya – hetente járjon hozzá ingyen takarítani. (Jóval később kiderült, tőlem más „szolgáltatásokat” is elvárt volna, amiről akkor fogalmam sem volt.)
Be-bejártam az alakuló Polgári Fórum (PF), majd a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (NYEE) nevű szervezet tagjaihoz. Velük tartott Varga Tibor operatőr, akivel rég kapcsolatot ápoltam. Váraljai Ottónál találkozgattunk, akinek 1968-ban volt kimagasló szerepe a Csemadok berkeiben. (Összejártunk és sokszor hajnalig beszélgettünk.) A NYEE megalapította a lapját, melybe néhanapján írtam. Ekkor tűnt fel Peter Schutz (1955-), aki azután neves publicistává nőtte ki magát. Egy alkalommal a kassai tévéstúdióban faggatott a magyarországi helyzetről. Azért furcsa számomra, hogy már évek óta úgy tesz, mintha nem ismerne. Nem fogadja a köszönésemet.
1989 folyamán kapcsolatba kerültem a miskolci Magyar Demokrata Fórum (MDF) szervezetével, konkrétan Furmann Imre (1951–2010) jogásszal, aki a szervezet országos alelnöke is lett később. A szervezet elnöke Lezsák Sándor (1949-) tanár volt, aki ma a parlament alelnöke. Ismeretségünk régóta tartott. Szíj Rezső (1915–2006) budapesti református lelkész, művelődéstörténész, könyvkiadó ismertetett minket össze. A 14 269-es sorszámot kaptam az MDF tagsági igazolványán. Imre javasolta, hogy a segítségükkel adjunk ki egy szamizdatot, amit majd kinyomtatnak. (Már korábban is foglalkoztatott ez a kérdés. Horváth Mihály /1953–1988/ magyarországi történész, a híres Rakpart Klub vezetője és Simén András segítségével adtuk volna ki. De Misi váratlanul elhunyt, így nem lett az egészből semmi.)
Mire a Kassai Fórum első száma megjelent, már felfordult a világ, a kommunista rendszer megbukott. A lapot Kassai Őrjáratnak szerettem volna elkeresztelni, hogy Márai Sándorra utaljak, de azt egy kicsit militáns ízűnek éreztem, s Fórum lett belőle.
1990 elején még egy szám megjelent. Ezt viszont a szlovák–magyar határon elkobozták. Hamar el kellett intéznünk, hogy a KMBT hivatalosan bejegyzett szervezet legyen. Ekkor a Kerületi Nemzeti Bizottságon ezt meg lehetett tenni. Mikuláš Kekeňák (1939–2024) szó nélkül a rendelkezésünkre állt és segített. (Őt már látásból ismertem. Egyedül üldögélt a Carpanoban, mely törzshelyünknek számított.) Így már Furman Zoltán fotós hivatalosan mehetett az elkobzott példányokért. Közben Rákos Péter (1925–2002) professzoron és Bredár Gyula (1924–2016) adjunktuson keresztül felvettem a kapcsolatot Forró Evelynnel (1949-), a Kossuth Rádió prágai tudósítójával. aki tájékoztatásom nyomán közölte a rádió hullámhosszán, hogy elkobozták a Kassai Fórum legújabb számát. Ezt a hírt azután a SZER is megismételte. A tőketerebesi határőrök megüzenték Furmanon keresztül, hogy máskor a SZER-t ilyesmiről lehetőleg ne tájékoztassam. Forró 1987-től 1991-ig tudósította nagyon tárgyilagosan és helytállóan a Magyar Rádiót a csehszlovákiai eseményekről. Ezért nagyon népszerű volt. Utóda már nem ismerte ki magát ilyen jól a csehszlovákiai labirintusban.
Lapunk harmadik száma valamelyik miskolci nyomdában tűnt el és nem látott nyomdafestéket. Már csak annyira emlékszem, hogy anyám egy verse is megjelent volna benne.
Furmann Imre egy alkalommal Pestre vitt kocsival, hogy részese lehessek egy ellenzéki kerekasztalnak. Lezsákot barátként köszöntöttem, beszédet tartott Antall József (1932–1993). Hana Ponická (1922–2007) ellenzéki írónő szlovákul beszélt, holott Göőz lányként tökéletesen tudott magyarul. Vele azután még több alkalommal találkoztam. Az ő szavait Kiss Gy. Csaba (1945-) művelődéstörténész tolmácsolta. Amikor aztán néhány mondatot mondott magyarul, Csaba kapásból szlovákul tolmácsolta, nagy közderültséget okozva. Őt is régi ismerősként üdvözöltem, hiszen a Somodi Művelődési Táborok vendége volt. Még A. Nagy László (1948-) volt ott Pozsonyból. Ő a Független Magyar Kezdeményezést (FMK) képviselte. Beszédem óriási sikert aratott.
Ugyanis azt találtam mondai, végleg véget ért az az idő, amikor Marx Károly mosolya mögött megjelent Dzsingisz Kán szadista vigyora!
(Erről videofelvétel is készült, remélem sikerül megszereznem.)
Még egy székesfehérvári fellépésemre emlékszem abból az időből. A hatalmas terem megtelt, mindenki kíváncsi volt, mi történik nálunk. Beszédemet egy gyermekkori viccel fejeztem be. Végre mára aktuális lett! – mondottam. A cigányt próbálják rábeszélni, hogy lépjen be a kommunista pártba. „Most a sezon végén!?”
Örömmel fogadták mindenütt lelkes és optimista beszámolóimmal együtt. Úgy éreztem magamat, mint hal a vízben.
Akkor még azt hittem, a szlovák–magyar viszony végre egészséges fordulatot vesz és a kisebbségek (nem csak Szlovákiában) reneszánszukat fogják élni. Ilyen értelemben tájékoztattam a Rákóczi Szövetséget is. A valóság azonban megcáfolt.
A változások utáni napokban a Kossuth Rádiót tudósítottam a pillanatnyi helyzetről, amikor a kommunisták még nem akarták átadni a hatalmat. Azután a SZER szerkesztősége hívott fel és hosszabb interjút adtam. Többek között elmondtam, Csehszlovákia föderális állam, így központi kormányán kívül cseh és szlovák kormányzata is létezik. Ezeket és a három parlament tagjait szabad választásokon meg kell választani. Erre jött egy olyan kérdés, mely teljesen váratlanul ért és nem lehetett jó választ adni rá. – Lesz-e magyar kormány is Csehszlovákiában? Később felhívtam a szerkesztőséget, hogy ezt a kérdést és a rá adott választ töröljék. Erre ígéretet kaptam, de az interjút nem hallottam.
Ennek váratlan következményei lettek! Néhány nappal ezután Furman Zoltán fotós jött be hozzám, hogy a Dargó áruház sarkán ismeretlen személyek aláírásokat gyűjtenek a nevemben egy csehszlovákiai magyar kormány alakítása érdekében. Alig telt el egy kis idő és Révkomáromból is hasonló híreket kaptam Bajnok István (1941–2013) pszichiáter barátom kommentárjával, miszerint Balassából ez kitelik, hiszen egy forrófejű alak! Pistának erre írtam egy lapot, melyen közöltem, hogy az édesvízi alkoholbúvári minisztériumot tudom csak felajánlani neki, mert későn jelentkezett. Nyilvánvalóan a titkosszolgálat játéka volt az egész, de nagyon gyorsan ejtették az ügyet.
A 89-es év még egy izgalmas eseménysorozattal zárult. Romániában – Tőkés László (1952-) református lelkész ellenállásának köszönhetően – leszámoltak a Ceaușescu-rendszerrel. A „Kárpátok Géniuszá”-t feleségével együtt kivégezték (1989. XII. 25.). Ezt végignéztük a tévében.
Kassán is gyűjtés kezdődött és azután indultak a szállítmányok Erdélybe.
Ennek a tevékenységnek a központja a kassai Thália Színház lett… De ez már egy további fejezet, amiben csak marginálisan vettem részt.
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
