Március idusa és 1848-1849 a magyarság tudatformáló nemzeti élménye és öröksége, szabadságharcunk tárgyi emlékei, egyenruhái, fegyverei pedig köztiszteletnek örvendenek. A honvédzászlók azonban mindennél többet jelentenek, hiszen azokat a magyar történelem egyik legszebb és legdicsőségesebb időszakában emelték magasra, kifejezték a nemzet vágyát és álmát, s e zászlókhoz honvédjeink vére és verejtéke tapad. A katonai vereséget követően honvédzászlóinknak kalandos sors jutott osztályrészül, sokat közülük a győztes oroszok vittek el és első ízben nyolcvanöt esztendővel ezelőtt, 1941. március 24-én adták vissza azokat.
Az oroszok kezére került honvédzászlók hazahozatalának ügyében sokáig nem történt semmi sem. 1934-ben a jég megtörni látszott, amikor Aggházy Kamill ezredesnek, a M. Kir. Hadimúzeum parancsnokának kezdeményezésére diplomáciai síkra terelődött nemzeti ereklyéink ügye. Hosszú tárgyalások eredményeként 1941 elején a szovjetek ajánlották fel, hogy visszaadják a honvédzászlókat, melyekért cserébe a magyar fél átadott két, életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt kommunistát, Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt.
Moszkvában 1941. március 20-án adtak át 56 db zászlót és a becses ereklyéket szállító különvonat négy nappal később érkezett meg a Keleti pályaudvarra.
A székesfőváros zászlódíszbe öltözött. Reggel 9 órakor gördült be a szerelvény, a Ludovika és a Bolyai Akadémia válogatott díszszázada átvette a zászlókat. Ünnepélyes külsőségek között előbb a Hősök terére vonultak, onnan gyalogmenetben haladtak tovább az Andrássy úton. Amikor a Lánchídra értek, egy őrnaszád díszlövéseket adott le és a folyamőr zenekar a Himnuszt játszotta. A fegyvernemek díszalakulatainak kíséretében ágyúdörgés és harangzúgás közepette vonultak fel a Várba, tisztelegtek a ’48-as honvédemlékmű előtt, végül az Úri utcán át érkeztek meg az Esztergomi-rondellán álló Görgei-szoborhoz.
A Hadimúzeum előtti fogadóünnepségen a Magyar Hiszekegy elhangzását követően vitéz Somogyvári Gyula – a népszerű Gyula diák – mondott beszédet:
„Ezek a hazatért hadilobogók nem egyszerű hadijelvények, hiszen nagyanyáink egy harcos nemzedék legszebb álmait, a győzelem és a szabadság álmát hímezték rájuk. Ezek a zászlók fájdalmas kudarcoknak voltak tanúi, de láttak világraszóló csodákat is. Látták, hogyan alakul át egy békés szántóvető nép haragos, szilaj tengerré, fegyelmezett hadsereggé, hogy megküzdjön a zászlókra írt eszményért: a Szabadságért. Azt mondják, nem mindig nemzethalál a háborúvesztés.
A becsülettel végigharcolt háborúban nem hal meg a nemzet. Ha a nemzet élni akar, nincs hatalom, amely megfojthatná. Nemzetek nem háborúkban és nem csatatereken buknak el feltámaszthatatlanul, hanem az egyéni önzésben, kényelemkeresésben, pártviszályokban, örökigazság marad, hogy csak azok a nemzetek maradnak fenn, amelyeknek fiai készek meghalni a jövendőért.”
Felcsendült a Himnusz, a Szózat, és a szovjetek tiszteletére az Internacionálé. A Magyar Királyi Honvédség nevében vitéz Littay András gyalogsági tábornok vette át a ’48-as zászlókat és katonás rövidségű beszédében elmondta, hogy „(…) a győzők kilencvenkét éven át becsülettel megőrizték a foglyul ejtett zászlókat”. Megköszönte a szovjet fél nemes gesztusát, végül a zászlók bekerültek a Hadimúzeumba.
Azonban ’48-as ereklyéink kálváriája ezzel még nem ért véget. A magyarországi hadműveletek idején, 1944 késő őszén a somlóvári Erdődy-kastélyba menekítették a Hadimúzeum kincseit, amelyek – így a 249 db-os zászlógyűjtemény (köztük 63 db ’48-as) is – a Vörös Hadsereg kezébe kerültek.
Három esztendő múltán, 1948. április 4-én a szovjetek 203 db zászlót adtak vissza, amelyek közül 66 db volt ’48-as honvédzászló. Akkor a Kossuth Akadémia hallgatói a Hősök terén vették át azokat és a zászlókat őrzési helyükre vitték, a Hadtörténeti Múzeumba.
Babucs Zoltán hadtörténész
