Az utóbbi időben több olyan írás is megjelent oldalunkon, amelyek szerzői egy-egy kisiskola megszűnéséről adnak számot, illetve afeletti bánatukat fejezik ki. Csáky Károly Dániel Erzsébet Nyoma sem maradt az iskolának, avagy rekviem a jövőnkért című jegyzetére reagált.
„A bényi kisiskola felszámolása igen elkeserített engem is. Mert úgy érzem, saját régióm múltja és jelene összefonódott e helységével, akárcsak e helységé is a miénkkel. Hont és Pázmán lovagok ugyanis a honfoglalást követően összekovácsolták e régiót; a Hont-Pázmány nemzetség leszármazottai pedig tovább őrizték az örökséget: művelődést, hitet, nyelvet, templomainkat és iskoláinkat. Premontrei monostoraink sorsa is közös volt. Szerzeteseik errefelé szintén írtak magyar nyelvű kódexeket, alapítottak szemináriumokat, oktatási intézményeket. Most pedig a maradék kicsi, de talán életerős hagyaték is csorbult, megszűnt egy iskola, amely az évtizedek során az ottani gyermekek százait vezette el a tudományok kapuihoz, az anyanyelv szépséges birodalmába.
Sajnálom a bényi kisiskolát azért is, mert egykor több pedagógus ismerősöm ugyancsak tanított itt, és számos barátom koptatta az intézmény régi padjait. Akikből lett tanár, teológus, művész, illetve derék magyar ember. Sajnálom azért is, mert Bény szellemi örökségéhez érzelmileg is kötődöm. Már kicsi gyermekként jártam ide anyai nagyanyámmal Mária-ünnepekkor a búcsúkba. Imádkoztam a messze földön híres kéttornyú bényi templomban, melynek karzatán elálmosodott gyerekként az éjszakát is eltöltöttem. Csodáltam a közeli rotundát meg a Kútacska stációt. Aztán hallgattam Csókás Feri bácsit, aki a messzi Országos Honismereti Akadémiákra, az anyaországba is elhozta szülőfaluját: ízes magyarsággal beszélve annak hagyományairól, szokásairól; a kurtaszoknyás viseletről. No meg a bényi hagyományőrzők népes csoportjáról, akik sok mindent színre vittek, többek közt István lovaggá ütését is. Mert Bény történelmünknek szintén fontos színtere volt, sőt a rómaiaknak is jeles állomáshelye ez a vidék.
Elzarándokoltam ide Jankus Gyula egykori barátommal is, akinek bölcsőhelye e falu. Bejártuk a határt, felkerestük a település valamennyi szakrális emlékét, a temetőt, no meg a két híres műemléket: a templomot és a rotundát. Szeretettel fogadott Nagy András plébános is bennünket.
A fenti kötődések után még inkább fájlalom a falu kisiskolájának megszüntetését, épületének érzéketlen megsemmisítését. Szomorúságom még nagyobb lett, miután azt kellett hallanom (olvasnom), hogy gyermek is volt itt elég, sok más kisiskolához mérten még több is. A megszüntetést pedig nem fentről rendelték el, hanem helyben hozták meg a végítéletet. Igaz, lehet, fentebbről jött sugallatra, de ez akkor is vétek.
Tudom, sok apró településünket nehéz helyzetbe hozza a hatalom meg a kevés gyerekecske. De Bény talán nem tartozott ebbe a kategóriába. Hangsúlyozom ismét: sajnálom és fájlalom innen az Ipoly mentéről is a Garam-táji falu egyik fontos szervének kioperálását. Mert ezáltal gyengébb és szegényebb lesz e közösség; a kurtaszoknyán kívül anyanyelvünk műhelye is kurtult, és ez már nagyobb baj. Még a szlovákiai magyarság szempontjából is.”