Egy átlag felvidéki magyar fiatal ma ugyanazokkal a gondokkal küzd, mint minden térségbeli kortársa. Meg kell találnia a helyét a globalizált világ okozta versenyben, és mindemellett rendelkeznie kell azzal a gyakran nem kis áldozatokkal járó öntudattal, mely e küzdelem megvívását idehaza parancsolja. Fogyásunk ugyanis rendkívül érzékelhető, ami komoly kihívások elé állítja nem csupán a felvidéki politikumot vagy az ifjúsági szervezeteket, de a felvidéki magyar közösség egészét. Húsz év alatt száztízezres számbeli apadást mutatnak a népszámlálások eredményei, és a felvidéki magyarság lélekszáma félmillió alá csökkent.
Ebben a fogyásban benne vannak az elmúlt évszázad traumái, a benesi vészterhes idők örökké fájó emléke és a csehszlovák szocializmus „nevelése”, mely a szlovákként könnyebben boldogulsz „tanítását” hagyta rá két generációra.
Benne van a mindenkori (cseh)szlovák politikai gondolkodás, mely az őshonos magyarságra még mindig egyértelműen inkább gyanús, nemzetbiztonsági kockázatot jelentő tényezőként tekint, mint az államot gazdaggá, sokszínűvé és fejletté tevő közösségként.
Benne van a mindenkori (cseh)szlovák nemzetpolitikai törekvés, mely a kortól függően hol a magyar közösség tényleges eltüntetését, hol annak életkörülményeinek ellehetetlenítését és otthonérzete megteremtésének meghiúsítását tűzi ki célul.
Benne van a rendszerváltáshoz fűzött csodavárásból lett hirtelen keserű kiábrándultság.
Benne van a sikerélmények hiánya, hiszen elitünk képtelen volt élni a Csehszlovákia szétesésével, majd vezető politikumunk első és második kormányra lépéséből adódó lehetőségekkel.
Benne vannak az európai uniós csatlakozáshoz fűzött remények, a gondjainkra nyugattól megoldást váró gondolkodás hamis ábrándjai. És bizony benne van e kor kihívásaira önerőből választ találni képtelen és ez által kiszolgáltatottá, önszerveződésében lazuló és öntudatában gyengülő közösségünk teljesítménye is.
Soha nem kérdőjelezném meg honfitársaim nemzeti elkötelezettségét és magyar nemzethet tartozását. Véleményem szerint úgy lehetünk erősek a Kárpát-medencében, ha ezek a kapukat tágítjuk, nem pedig szűkítjük. Ezer éves tanítás alapján tudjuk, hogy a befogadó nemzet a bölcsebb, erősebb és néz szebb jövendő elé. Épp ezért a környező nemzetek tagjaival is mindig a közös utak keresése kell, legyen a cél, azon pontok keresése, ami összeköt, nem pedig azoké, ami elválaszt.
A felvidéki magyarság esetében magyar-szlovák viszonylatban ilyen a közös múlt, a közös szülőföld, a rokoni kötelékek, a felmenők magyar nyelvismerete. Ezek mind olyan kötelékként szolgálhatnak, mely az összetartozást, a történelmi sorsközösséget erősíti, nem pedig az egymás elleni viaskodást. Persze mindennek felismeréséhez jó adag őszinteség, a sérelmek korrekt kitárgyalása, a bűnök teljes beismerése és a közös jövő építésének szándéka szükségeltetik.
Ez kétoldalú folyamat. Szlovák részről hiányolom a nagyvonalúságot, magyar részről pedig az akaratosságot. Túlságosan eluralkodott rajtunk az említett elmúlt húsz év csalódásainak következtében a dolgok megváltoztathatatlanságába való beletörődés, és ez nem kedvez öntudatunknak sem. Itt térek vissza a gondolathoz, mely szerint önmagunk definiálását illetően nagy eltérések és hézagok tapasztalhatóak közösségünk körében. Legalább négy csoport emelnék ki.
Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy ezek egyrészt nem szigorú, merev, átjárhatatlan kategóriák, és nem is magyarságot megkérdőjelező beállítódás. Mindössze tapasztalatból fakadó, a felvidéki magyar emberek önmeghatározását mutató tanulságos ténymegállapítások.
Az első csoport önmagát kizárólag magyarnak vallja. Számukra nem kérdés, hogy az egyetemes magyar nemzet része, éljen bárhol is a világon.
A második csoportnál hangsúlyosabb elemet kap a földrajziság, a lokálpatriotizmus, a „felvidékiség”. Ők a magyar nemzeten belül felvidéki magyarnak vallják magukat.
A harmadik csoport a felvidéki jelzőt vagy pontatlannak, vagy épp történelmietlennek tartja, ellenben megjelenik egyfajta kötődés a szlovák államhoz, teljesen mindegy, hogy ez őszinte vagy kényszerű. Ők a egzakt módon a jelenlegi közjogi helyzetet veszik alapul. Szlovákiai magyarként definiálják magukat.
A negyedik csoport az öntudatában legjobban meggyengült, legtöbbször már vegyes házasságokban élő, vagy azokból származó honfitársaink teszi ki, akik Szlovákiában élő polgárokként, esetleg európaiként, esetleg magyarul is beszélő szlovákiaiként határozzák meg önmagukat.
Az állapotok és a folyamatok teljesen természetesek és törvényszerűek. Az értelmiség, a kultúra világa, a politikum és a gazdasági elit feladata, hogy a jövőben az első csoportok erősödjenek, hiszen ez segíti egy öntudatos közösség gyarapodását. Ebben Magyarországnak óriási szerepe van, hiszen a Kárpát-medence folyamatai általában szerves egységként működnek és összefüggenek egymással.
Ahogy Duray Miklós mondta: „Ha Budapest emelkedik, az egész magyarság emelkedik. Ha Budapest süllyed, az egész magyarság süllyed”. Nos, egy gazdaságilag erős és fejlődő Magyarország növeli a magyarság vállalásának presztízsét a határon túli területeken is. Mindig lesznek „mohikánok”, akik számára magyarságuk megélése nem kérdés, legyen szó bármilyen életkörülményekről is.
Történelmi tapasztalat azonban, hogy a többség az erőshöz, a gazdaghoz, a fejletthez vonzódik, ezért a fogyást elsősorban így tudnánk megállítani, ami különösen igaz a fiatal generációkra. Ha vonzó és a haladó trendekkel egyezik a magyarság vállalása, akkor a fiatalokra sokkal nagyobb hatást tudunk kelteni, mint akkor, ha önsanyargató lelkiállapot és kilátástalan életkörülmények társulnak a magyarság megéléséhez.
A felvidéki magyar fiatalok lélekszámának fogyása ma leginkább három irányból jelentkezik.
Az egyik a megélhetés és jobb életkörülmények reményében történő nyugati kivándorlás, elsősorban az Európai Unió német-és angolajkú államaiba, jobb esetben csak a szomszédos Csehországba.
A másik a magyarországi munkaerő-és agyelszívás. Ez előbbi elsősorban a határ menti városokban, utóbbi inkább az egyetemi városokban, értelemszerűen leghangsúlyosabban Budapesten van jelen.
Fogyásunk harmadik módja a legrosszabb. Ez az identitásváltás folyamata, amikor is otthon marad ugyan a fiatal, de többségi szlovák környezetben a zömében szlovák barátok, párok hatására folyamatosan lazul köteléke a magyar identitáshoz, ami nem ritkán teljes identitásváltással is jár.
Hangsúlyos eltérések figyelhetők meg az egyes felvidéki természetes régiók között is. A keleti végeken, Bodrogközben, Ung-vidéken, de említhetném akár Gömört is, a magas munkanélküliség és a rendkívül rossz szociális helyzet miatt az elvándorlás van túlsúlyban. A nyugati végeken, Csallóközben és Mátyusföldön is legalább akkora a gazdasági migráció, de itt megfigyelhető egy másik folyamat is, tudniillik az elkényelmesedés érzete.
A tömbben élő magyar fiatalok ugyanis nem mindig értik, miért fektetnek nagyobb hangsúlyt a szórványban vagy peremvidéken élő kortársaik a magyarság vállalására és a közösségi jogok kiterjesztésére, hiszen nem tapasztalat hiányában nem tudatosítják, hogy az ő városuk, szülőfalujuk is a demográfiai átalakulás sorsára juthat. Épp ezért gyakran sokkal nehezebb a dunaszerdahelyi vagy komáromi fiatalok megszólítása és magyar közösségi ügyekben érdekeltté tétele, mint a kortárs Ipoly-menti, Garam-menti vagy épp zoboraljai fiataloké.
Ilyen környezetben és e társadalmi állapotok mentén kell tehát ma dolgoznia egy ifjúsági vezetőnek a Felvidéken. Nem könnyű, ellenben annál nemesebb feladat a fiatalok közösségbe formálása, magyar identitásának erősítése és közügyek iránt fogékonnyá tétele. Ezeket a célokat tűzte ki célul maga elé a Via Nova Ifjúsági Csoport is, és erre a legjobb módszer véleményem szerint a már említett komplex tevékenység és sokoldalú arculat.
Gubík László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”47658″}
