A Charta 77 egykori szóvivőjének, a bársonyos forradalom utáni időszak tájékoztatási miniszterének, a Comenius Egyetem tanárának, Miroslav Kusýnak a jegyzete.
Némelyik szlovák politikus ki se bírja ejteni a nevüket, és ha mégis sikerül, biztosan valami ócsárló jelzővel cifrázzák. Arról a népről van szó, amelyik egy szomszédos országban él – abban, amellyel a leghosszabb közös határszakaszunk van. Ez a határ nem csupán a leghosszabb, de a leginkább átjárható is, nem választanak el leküzdhetetlen akadályok, hegységek, tengernyi folyamok. Azonkívül ez a legfiatalabb határ, hiszen ezer éven át nem is létezett. E korszak nagy részében a hungarus (uhorský) politikai nemzet részei voltunk, amely csak együttélésünk vége felé oszlott különálló, etnikai nemzetekre – magyarokra és szlovákokra.
A magyarokkal több közös történelmi hagyomány fűz össze, mint bárki mással, akár a csehekkel, beleszámítva a Nagymorva Birodalmat és az összes csehszlovák köztársaságot. Ezenkívül az a nagyszámú magyar, aki mindig is a jelenlegi Szlovák Köztársaság területén élt, most a magyar kisebbséget, hazánk legnagyobb nemzeti kisebbségét alkotja. Akárcsak a szlovákok, ők is e föld honos lakói, azé a földé, amelyet különösebb gond nélkül megosztottak velünk az ezer év java részében, s ahol szeretnének együtt élni velünk a jövőben is.
Két kulcsfontosságú tényező
Ha bármilyen probléma árnyékot vetett erre az együttélésre, az a politikusok műve. Ez volt a helyzet a XX. század elejének elmagyarosítási törekvéseivel, akárcsak a háborút követő szlovákosítási kísérletekkel, s ilyen gondok támadtak, amikor a múlt század végén a magyarok egyenlő partnerekként léptek a szlovák politikai színtérre. A magyarokat közelebb kellene éreznünk magunkhoz, mint bármelyik más szomszédunkat, hiszen messze velük a legerősebb a közös örökségünk. És – eltérően a múlttól – napjainkban két olyan, kulcsfontosságú tényező fejti ki hatását, amelynek még közelebb kellene vinnie egymáshoz. Az egyik: mindketten tagjai vagyunk az Európai Uniónak és a NATO-nak. Ez eleve kizár minden biztonsági kockázatot a két ország kapcsolatában, amellett példátlanul sokrétű és kiterjedt kapcsolatépítésre ad módot.
A másik tényező a két ország kormányzatának jellege. Mindkét országban szociáldemokraták kormányoznak, internacionalisták, akiknek elvben hasonló programot kellene követniük. Úgy illenék, hogy hasonló ideológiai elvekhez tartsák magukat, átfogó politikai céljaik és stratégiáik megegyezzenek. Ha most nem, mikor? Ha nem a magyarokkal, kivel? – ezt kellene megkérdeznie magától miniszterelnökünknek, Robert Ficónak, amikor áttekinti a helyzetet.
Ám hiába kedvezőek a feltételek, egyik tényezőnek sincs semmiféle hatása.
Olykor egy szikra
A Szlovákiában és a Magyar Köztársaságban élő magyarokhoz fűződő viszonyunk húsz év után a mélypontra ért, noha semmilyen fontos probléma nem ver éket a két ország közé. Ellenkezőleg, uniós csatlakozásunknak köszönhetően minden eddiginél jobbak a kölcsönös kapcsolatok kiépítésének előfeltételei. Érdemleges etnikai konfliktus nem lobbant fel közöttünk. Nincs olyan igazságtalanság, ami a szlovákokat a magyarok részéről érné, s ami tömegdemonstrációkhoz vezetne – és vice versa. Nem észlelhetünk mást, mint olykor egy-egy szikra kipattanását – de európai demokráciákban ez megszokott dolog.
Az előrelépésnek esélye az, ha rendet rakunk a magunk háza táján. Egyvalami fordult ugyanis lényegesen rosszabbra: a szlovák politikusok attitűdje általában magyar szomszédaink és konkrétan a szlovákiai magyarok iránt, a hazai politikai színtéren. A helyzet radikális romlásának oka egyértelműen Fico új kormánykoalíciójában keresendő, ahol e kapcsolatok jellegét mindinkább Ján Slota és az ő Szlovák Nemzeti Pártja határozza meg. A miniszterelnök a legjobb esetben eltűrte mindezt, a legrosszabb esetben védelmezte, kihasználta és elmélyítette.
Erre a hangnemre egyenlő arányban jellemző a másik hibáztatása, a gyűlölet, az arrogancia és az agresszivitás. Az érvek helyébe a sértegetés lépett, alantas ösztönökre apellálnak az értelem helyett. A legjobban mindezt Slota diplomáciailag képtelen és vulgáris támadásai példázzák, amelynek célpontja a magyar külügyminiszter magatartása és külseje. És a miniszter asszony kérdéseire Robert Fico így válaszol: nem engedjük, nem fogadjuk el, nem tárgyalunk róla! Utoljára 2002-ben járt Budapesten szlovák miniszterelnök, Mikuláš Dzurinda személyében. Úgy tekintünk a Magyar Köztársaságra, mintha ellenségünk volna, nem pedig legközelebbi szomszédunkra, szövetségesünkre az Európai Unióban és a NATO-ban. Bármilyen ürügy jó rá, hogy a magyarokat úgy fessük le, mint akik fenyegetnek bennünket, és nem bánnak velünk tisztességesen, miközben a legcsekélyebb lépesre sem vagyunk hajlandók, hogy mi magunk bánjunk velük tisztességesebben.
„Te kezdted…”
Nem ilyenkor kellene kamaszos veszekedésekbe bonyolódni arról, hogy ki kezdte az egészet, ki az, aki csak reagált, és kinek a szájából hangzott el az első sértés.
A nemzetközi diplomácia színpadán vagyunk, ahol racionális célokat kell meghatározni, és az elérésükhöz adekvát eszközöket kell mozgósítani. Ha célunk az egyet nem értés, akkor, semmi kétség, mindent megteszünk azért, hogy garantáljuk és elmélyítsük. Minden egyes lépésre a sértettség, a szkepticizmus és a hajthatatlanság volt a válaszunk. Ha azonban közeledésre törekszünk, akkor baráti kezdeményezésekre van szükség, meg kell próbálnunk legyőzni az esetleges bizalmatlanságot, fair playt és biztosítékokat kell ajánlanunk. A megbékélés politikájához kell folyamodnunk. Itt érdekek forognak kockán, nem pedig holmi elvont történelmi igazságosság vagy a jogok úgy általában. Ezekkel inkább filozófusok és politikatudósok bíbelődjenek.
Manapság mindenki meglovagolja a magyarellenes hullámot. A kormányzó koalíció az első hegedűs, a szlovák ellenzék pedig veri a dobot. A nacionalista bolondériától hajtva, úgy rémlik, mindkét oldal megfeledkezett róla, vagy nem is hajlandó rá, hogy egyértelmű célokat tűzzön ki, és tisztázza, mi végre és kinek az érdekében cselekszünk. Szó se essék nemzeti érdekről – a mi nemzetünknek nem etnikai konfliktusra van szüksége. Szó se essék államérdekről – ebből az ellentétből semmilyen haszon nem származik, s az EU – elvi alapon – nem fog támogatni. A magyar kártyát mindig is pártpolitikai okokból játsszák ki: könnyen lehet voksokat szerezni azzal, ha a szavazók alantas ösztöneire, primitív nyájösztönére hatnak.
Elszalasztott lehetőség
A szlovák ellenzék elszalasztotta a legjobb esélyt arra, hogy a kulcsfontosságú magyarkérdésben elhatárolja magát a kormánykoalíciótól,és olyan, demokratikus szellemű nemzetpolitikai megújulás mellett tegye le a garast, amely gyorsan jószomszédi viszonyhoz vezetne a Magyar Köztársasággal és tisztségviselőivel, legyenek bármilyen politikai színezetűek. Nehéz időkben, az EU-csatlakozás előtt már bizonyítottuk, hogy képesek vagyunk a konstruktív együttélésre. Azóta a magyarok Szlovákia iránti attitűdje megváltozott, és nincs okunk rá, hogy ezt ne viszonozzuk. Slota és Fico nacionalista tüzének szításával ti, ellenzékiek, nem fogjátok gyarapítani politikai tőkéteket. Csupán a demokratikus hiteleteket csorbítjátok.
Már hallom a kérdéseteket: nem a magyaroknak kellene előbb egyenesbe jönniük? Az legyen az ő dolguk. Épp annyira képesek a józan gondolkodásra és az önreflexióra, mint mi magunk. Ha beleavatkozunk, nemcsak az ő dolgukat nehezítjük meg, hanem a magunkét is.
(A cikk a SME pozsonyi napilap Fórum című mellékletében jelent meg. Vitai Gergely fordítása – ÉS)
