A pelsőci kultúrház falán elhelyezett emléktáblánál emlékeztek Rudnay Gyula festőművészre január 9-én. Születésének 140. évfordulója alkalmából szülőfalujában emlékünnepséggel tisztelegtek emléke előtt.
„Csak annyi az élet, mint futó felhőnek árnya a folyón, mint tükrön a lehelet“
„Talán sírfeliratként is szerepelhetne ez a költői idézet Rudnay Gyula festőművész sírján, mert imádta Petőfi Sándor költészetét, aki harminchárom évvel nagy szülöttünk születése előtt 1845-ben talán nem véletlenül tiszteletét tette Pelsőcön. Áttételesen mondhatnánk lehetséges az is, a nagy szellemek itt nálunk találkoztak. Később műveikben külön-külön jelenítették meg az alföldi és a hegyvidéki ember alakját annak a magyar hazához és népéhez való hűségét, ragaszkodását. Különbözőek voltak, de hazafiasságban egyek. Rudnay Gyula ízig-vérig gömöri magyar ember volt, minden vonatkozásban. Sajátosan kiérlelődött művészete a táj, az itteni egyszerű emberek mindennapi életén, lelkiségén keresztül, azok nyomorúsága és boldogsága megjelenítésével hódította meg a világot“ – hangzott el a megemlékezésen, amelyet Pelsőc Község Önkormányzata, a Pro Pátria Pelsőciensis Társaság és a pelsőci alapiskolák szerveztek.
„Szülőfaluja sem feledkezett meg róla és számos Pelsőcről szóló kiadványban mindig az első helyen szerepelt a múltba visszatekintő, de a jövőbe látó magyar lelkiség nagy festője, községünk szülöttje Rudnay Gyula. Születésének 115. évfordulója alkalmából 1993-ban emléktáblát avattunk a világhírű festő emlékére és később utcát is elneveztünk róla. Őszintén bízunk benne, hogy az utánunk jövő generációk hozzánk hasonlóan megőrzik emlékét és szeretettel ápolni fogják szellemi örökségét“ – mondta Nemčko Ágnes, aki a szervezők nevében köszöntötte a résztvevőket.
Rudnay Gyula emléktáblája Pelsőcön (Fotó: Broda Erik/Felvidek.ma)
Rudnay Gyula 140 évvel ezelőtt Pelsőcön született a Nagy utcában Rudnay János és Gettler Zsuzsanna hetedik, utolsó gyermekeként. Szüleivel, testvéreivel iskolái megkezdéséig Pelsőcön élt. Itt szívta magába az emberi életet meghatározó első tíz éve élményanyagának jelentős részét.
Édesapja színes egyéniség: vendéglős volt a mestersége szerint, de művész ember az érzései és vágyai szerint; megpróbálkozott a festéssel is, festéktubusok híján birkabélben tartotta festékeit. Bohém természetű volt, aki festett, verselt, muzsikált, fia festői vénáját tőle örökölte.
Első mestere a rajzolásban is ő volt. Kóbor színészek, komédiások, torzonborz és megtépázott vadzsenik voltak a barátai, pártfogoltjai, vendégei, akiknek nemcsak ingyen adott kosztot, hanem még az ingét is odaadta.
A vendéglősködésbe Pelsőcön a Rongyos kocsmában is belebukott. Egyik városból a másikba költözve próbált újra szerencsét, közben hatszor is tönkrement. Rudnay Gyula gyermekévei ilyenformán változatos környezetben teltek: Pelsőcön, Tornalján, Miskolcon és Bejében.
Bejében ismerte és szerette meg mélységesen a természetet. Itt tanult meg hegedülni a helyi cigánybanda prímásától. Elemi iskoláit Miskolcon, majd Bejében folytatta. A középiskola négy osztályát Sajógömörben végezte.
Tizenhároméves volt, amikor édesapját elvesztette. A magára maradt édesanya nagy szegénységben, hősies küzdelmet folytatott gyermekei eltartásáért. Ekkor már Budapesten éltek, ahol Rudnay Gyula az Iparművészeti Főiskolán két évet végzett. Utána Münchenbe ment Hollósy Simon festőiskolájába. Közel hét esztendei müncheni tanulás után Párizsba utazott.
Elsősorban a múzeumok remekei kötötték le figyelmét. Itthon a palócok közt tanulmányozta a magyar nép művészetét, majd Hódmezővásárhelyen ugyanezen célból több évet töltött.
1915-től két évig Losoncon a 25-ös gyalogezrednél mint segédszolgálatos katona szolgált. Ekkoriban sokat festett. Az 1918-as Ernst Múzeumi kiállításán ezek a művei szerepeltek nagy sikerrel.
1920-tól a reprezentatív magyar kiállítások keretében Hága, Amszterdam, Bécs, Brüsszel, London következtek, majd a Barcelonai Világkiállítás, a Velencei Biennále, Milánó, Róma, Genova, Belgrád, Genf, Básel, Zürich, Oslo, Helsinki, Konstantinápoly, Ankara, Pittsburg, New York, San Francisco, Chicago, Varsó, sok-sok év szakadatlan munkálkodása fémjelezte művészeti tevékenységét.
Legismertebb képei a feleségéről, a szintén gömöri születésű Dusza Erzsébetről alkotott Csipkekendős nő, a Viharos falu, az Önarckép sorozata, a Kánai menyegző, a Magyar toborzó. 1926-ban készítette el az Országház részére a Pusztaszeri országgyűlést ábrázoló nagyméretű 3×9 méteres nagyságú gobelinjét. Művein leginkább a falu, a tájak csendje beszél. Nem szűnt meg érdeklődése a bábonyi táj iránt, ahol élete jelentős részét töltötte, amely nagyon hasonlít Gömörhöz.
Ennek a környezetnek apró változásait, ízeit kóstolgatta élete alkonyáig, a magyar falu, a magyar emberek iránti szeretetének őszinteségével.
Rudnay Gyula művészete az új magyar romantikusoké. A népről a népnek akart festeni a művészet tiszta nyelvével, közérthetően. Ma alkotásai megtalálhatók a nemzeti galériákban Pozsonyban és Budapesten, Losoncon a Nógrádi Galériában, Komáromban a Duna Menti Múzeumban és a világ számos városának galériájában. Ismert, sikeres és termékeny alkotóként sok műve fennmaradt magángyűjteményekben is.
Kitüntetései közt a legjelentősebbek: a Corvin koszorú, a Grand Prix aranyérem. 1949-ben Kossuth-díjjal és arany koszorúval tüntették ki. 1957. január 4-én halt meg, és a farkasréti temetőben temették el.
Kardos László, a Pro Pátria Pelsőciensis Társaság elnöke (Fotó: Broda Erik/Felvidek.ma)
„Mi, ma élő pelsőciek hálát adhatunk Istennek, hogy ily hatalmas tehetséget adott e községnek és hogy hírnevét vitte a világba. Nagy megtiszteltetésnek és kötelességünknek tartjuk ápolni emlékét és megőrizni szellemi nagyságának hagyatékát. Így becsüljük meg munkásságát és emlékét míg magunk is át nem lépünk a szeretetnek azon hídján, amelyen január negyedikén hatvanegy évvel ezelőtt ő is áthaladt” – zárta beszédét Kardos László, a Pro Pátria Pelsőciensis Társaság elnöke.
A megemlékezést követően a résztvevők a közelben lévő Petőfi Sándor emléktáblánál, aki 1845. május 24-én Pelsőcön időzött – is elhelyezték a megemlékezés, tisztelet és kegyelet virágait.
