Vannak az életben időszakok, amikor az emberre rátelepszik a szorongás. Fél a betegségtől, a magárahagyatottságtól, szorong az ismeretlen, fenyegető bajoktól. Ilyenkor különleges isteni segítségre, megerősítésre van szüksége.
Legyünk hálásak Jézusnak, ha minket is részesít előzetes megerősítésben. Segítsenek ezek az élmények kitartásra a kereszthordozás óráiban. Ezt szándékozza elérni nagyböjt 2. vasárnapjának evangéliumi jelenete.
Milyen mozzanatokat emel ki Máté a jelenetből?
Jézus az új Mózes
Egy ószövetségi izraelita számára a legnagyobb vallási tekintély Mózes volt. Őt személyesen meghívta az Isten az ő szolgálatára. Megbízta a választott nép kivezetésével Egyiptomból. Közreműködésével kötötte meg a Sínai Szövetséget. Ö vezette el népét az ígéret Földjének határához.
Máté, aki maga is zsidó volt, és evangéliumát is a zsidók közül megtért híveknek írta, a Tábor hegyi jelenetben hangsúlyozza, hogy a Názáreti Jézus az új Mózes, sőt nagyobb Mózesnél!
Ezért megrajzolja a párhuzamot:
* Mindketten felmentek „egy magas hegyre”. Mózes a Sínaira, Jézus a Táborra.
* Mindkettőről olvassuk: „fénylett az arcuk”, Mózesnek „sugárzott az arca az Istennel való beszélgetéstől”, Jézusnak pedig „úgy ragyogott az arca, mint a Nap”.
* Mózes a nagy törvényhozó, de azért sok engedményt tett „népe keményszívűsége miatt”. Jézus a Hegyi Beszédben megszigorította a parancsokat: „Hallottátok, hogy mondatott a régieknek, én pedig mondom nektek…”
* Amikor Jahve beszélt Mózessel, a Szent Sátor fölött „sötét felhőoszlop jelezte Isten jelenlétét”. Jézus színeváltozásakor „fényes felhő borította be a jelenlevőket”.
* Mózes mennydörgést hallott, az apostolok a Mennyei Atya szavát megértették.
Péter apostol annyira átélte a Mózes–Jézus párhuzamot, hogy egyenesen „sátrakat akart építeni”, hiszen a pusztai vándorlást minden évben sátrakba való kiköltözéssel ünnepelték a zsidók.
Számunkra ez a párhuzam azt hangsúlyozza, hogy az Úr a legnagyobbnál is nagyobb. Az Ószövetség legkiválóbb alakjait is messze felülmúlja. Nem egy súlycsoportba tartozik előképeivel. Ő nem Isten küldötte, hanem „szeretett Fia”, „a királyok Királya és az uralkodók Ura”! Növelje ez a belé vetett bizalmunkat, mert világossá teszi hatalmát és mindenhatóságát.
Jézus apostolnevelő pedagógiája
Máté felvillantja leírásában, hogyan készíti fel a Mester tanítványait a Krisztus-követés tövises útjára. Jézus saját személyére vonatkozólag már döntött: vállalja a Golgotát. Ezt kifejezte azzal, hogy elindult a Jeruzsálem felé vezető útra. De Ő követőit is fel akarta készíteni a kereszt elfogadására. Útközben háromszor is megjövendölte nekik a passiót, de ez nem volt elég. Még Péter is le akarta beszélni: „Nem fog ez veled megtörténni!” Ekkor döntött a Tábor hegyi megdicsőülésről. Megmutatja nekik a rá váró dicsőséget. A hősi szenvedés jutalmát. Részesíti őket a színeváltozás megélésében, hogy annak idején legyen erejük a szenvedés vállalására. Nem véletlen, hogy ugyanazt a hármat viszi a Táborra, akik majd a Getszemániban tanúi lesznek vérizzadásának. Lelkükbe akarja vésni, hogy a szenvedés és a megdicsőülés összefügg, hogy a megpróbáltatás nemcsak összetörheti az embert, hanem naggyá is tehet.
Az Úr mai követőit is felkészíti a megpróbáltatásokra. Úgy feltölt előre kegyelemmel, hogy amikor ránk szakad a szenvedés, visszaemlékezzünk az istenközelség élményeire, és legyen erőnk a keresztút vállalására. Jézus a nagy szenvedésekre rendszerint nagy vigasztalásokkal készít, Tábor hegyi élményeket nyújt számunkra.
Az istenélmények hétköznapra váltása
A tanítványoknak le kell jönniük a hegyről. Bármilyen jó lenne sütkérezni a kegyelem fényében, bármennyire szeretnének is három sátrat építeni. A látomás elenyészik, s nekik újból bele kell helyezkedniük a hétköznapi élet szürkeségébe. A mennyei fény nem veszi már körül őket, de az élmény ereje segítségükre lesz a mindennapok sivárságában.
Prohászka püspök nagyon szeretett kirándulni a Pilisben. Elmélkedő lelke itt feltöltődött gondolatokkal, a rá váró szenvedésekre itt erősödött meg. Amikor nem tudott a Dobogókőre, a Vaskapuhoz kimenni, átment a templomba, és az Eucharisztia színe előtt szívta magába a magaslatok tiszta levegőjét. Ezért buzdít elmélkedésében: „Látogassuk az Oltáriszentséget! Az a mi Hegyünk! Hogy beszéljünk vele, hogy tanácsot kérjünk tőle, hogy meneküljünk hozzá, és hogy belesírjuk Szívébe bánatunkat”.
Mi főként a templomban, mise alatt éljük át a Tábor hegy élményét. Úgy szeretnénk ott maradni utána. De nem lehet! Le kell mennünk az emberek közé. Ezért mise végén így fogalmazzuk meg imánkat:
Uram, jó volt nekünk itt lenni melletted.
A szentmise órájára felkapaszkodtunk a Te közeledbe.
Elhagytuk a mindennapi gondok síkságát. Élveztük jelenlétedet.
Jó lenne mindig veled maradni.
De nem lehet.
Odalenn várnak az emberek.
A templomból közéjük megyünk.
De már nem olyan lélekkel, mint ahogy idejöttünk;
álmosan, fáradtan, kedvetlenül.
Hanem a veled való találkozás öröme, az imádság boldogsága
és az Istennel eltelítődött lélek szent áhítata sugárzik rólunk.
Érezzék át az emberek, hogy a te megdicsőülésed ragyog át rajtunk.
A Te fényedet akarjuk továbbsugározni rájuk.
Adj hozzá erőt!
Ámen.
Magyar Kurír
