A trianoni „békeszerződés” körül több állam képviselői bábáskodtak. Még az sem jó kifejezés ebben az esetben, hogy békediktátum, mert az Öreg Kontinensnek nem diktált békét. Csak húsz esztendőre.
A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus (1814-15) majd száz évre biztosította a nyugalmat. De a francia forradalom mérges gyümölcse, a nacionalizmus, a kollektív önzés és az öngyilkos rövidlátás ezt vérbe fojtotta. A vesztesnek kikiáltott – akkor még nem létező – önálló Magyarország és az antant országok közötti kizsarolt szerződésként jött létre a Trianonnal fémjelzett méltánytalanság. A következő országok – nem egyenlő mértékben – felelősek a kialakult áldatlan helyzetért: Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Japán, Belgium, Kína, Kuba, Görögország, Nicaragua, Panama, Lengyelország, Portugália, Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Állam, Sziám és Cseh-Szlovákország. Sok közülük már nem létezik.
Főleg a létrejött utódállamok politikusai az élen Európa legnagyobb törpekirályával, Edvard Benešsel, hangoztatták a nemzeti önrendelkezés igazságosságát. (Edvard elnök, törpekirály/ Léptet fakó lován:/ Hadd látom, úgymond, mennyit ér/ A fölvidéki tartomány.) Úgy hirdették, hogy most az igazság győzött a hazugság, a méltányosság a rosszindulat, a progresszió a reakció fölött. A demokrácia legyőzte az önkényuralmat. Hurrá! Csak nemsokára nemcsak George Orwelltől (1903-1950) kellett a művileg „legyártott” kisebbségeknek megtanulniuk, hogy „Minden állat egyenlő, de egyes állatok egyenlőbbek a többinél.” Hiába, hatalmas az Isten állatkertje. Quod licet Iovi, non licet bovi.
Természetesen minden fennkölt hivatkozás porhintés volt. Ha az akkor alakult, illetve megdagadt országok, mint Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Állam (1929 után Jugoszlávia) és Cseh-Szlovákország példaértékű nemzetiségi politikát folytattak volna, akkor utólag erkölcsi joguk lett volna a Magyar Királyság nemzetiségi politikáját bírálni. Húsz évet, majd 1945 után további időt kaptak, hogy bizonyítsanak. Inkább a demokráciát járatták le, mintsem hogy méltányos jogokat adjanak. Így végleg minden erkölcsi jogosultságukat elveszítették, hogy elmarasztaljanak bárkit is.
Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy Csehszlovákia rafináltan, tehát humánusabban bánt kisebbségeivel, mint a másik két kisantant ország. Jugoszláviában és Romániában kínzások, gyilkosságok kísérték a kisebbségek életét. A csehek országában csak lelki traumát okoztak és ellehetetlenítették a nyelvükhöz ragaszkodó kisebbségieket. Sokan mondvacsinált kémkedés ürügyén jutottak börtönbe.
Japánt, Kínát, Kubát, Nicaraguát, Panamát, Belgiumot. Portugáliát és Sziámot most mellőzzük, mert ezek az országok csak díszletként szerepeltek az aláírásnál. Biztosították a „demokratikus” látszatot. A kirakatot. Komoly befolyásuk a döntésekre különösebben nem volt. Olaszországban is évtizedekig tartott, míg a dél-tiroli németeknek sikerült autonómiát kierőszakolniuk. Az Európa Unió ezt a modellt ajánlja, de a keleti térfélen szelektív süketség uralkodik. Az EU meg hallgat. Hogy Görögországban albánok élnek, azt ma is kevesen tudják. Jogaik nincsenek.
Két országnak volt elsősorban fontos szerepe ezen arcpirítóan embertelen szerződés létrehozásában: Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak. Tehát a franciáknak és az angoloknak.
Nézzük a gallok viselt dolgait. A francia forradalommal kezdődött a nemzetiségi intolerancia (1789). A Bastille elfoglalása és lerombolása groteszk esemény. A rabok kiszabadítása csak későbbi konstrukció. A nagyjából ezer főből álló tömeg a fegyvereket és a lőszert követelte. A lázadók hét rabot szabadítottak ki. Ezek közül négyen váltóhamisítók voltak, ketten elmebetegek, a hetediket szexuális perverziói miatt zárták be. (Nagyot változott a világ! Ma az utóbbiakat az Európa Parlamentbe választják képviselőnek.) Az őrök hiába adták meg magukat, a felbőszült forradalmárok fejeiket lándzsákra szúrva mutogatták. Ezt a „hőstettet” ünnepli Franciaország minden évben július 14-én világra szóló csinnadrattával!
A forradalmat jakobinus terror követte, aminek Napóleon államcsínyje vetett véget (1799.XI.9.). Érdekes, hogy az orosz forradalom is diktatúrába torkollott! Ez az utóbbi anomália kárunkra kicsit tovább tartott a kelleténél és kiömlött mint a pusztító láva Európa keleti részére is.
Micsoda irónia, hogy a francia forradalom hirdette elsőként a mindenki által ismert és fölkapott jelszót: Szabadság, Testvériség, Egyenlőség! Ezt azonban nem gondolták komolyan. A nem-franciákat, akik az ország nagyobb részét tették ki, reakciósaknak, a forradalom árulóinak bélyegezték, akiket irtani kell. Minden más-nyelvű iskolát betiltottak. 1793-ban Vendée területén felkelés tört ki, ami tovább terjedt. A bretonok nyelvük védelmében fegyvert fogtak. A megye teljes lakosságát a legbrutálisabb és legvérfagyasztóbb módon gyilkolták le. Louis-Marie Turreau tábornok tizenkét „pokoli oszlopa” ugyanis kegyetlen parancsot teljesített. Meg kellett ölniük mindenkit, aki és ami él és mozog. A felkelés leverése a forradalom egyik legvéresebb, részben gépesített tömegmészárlása lett. A kartácstűznek asszonyok, gyermekek és férfiak – mintegy 170 000 lakos – esett áldozatul. Jean-Baptiste Carrier (1756–1794), Nantes városának forradalmi vezetője a helyi rabokat tömegesen mészároltatta le. „Rosszvoltából” a nyaktilónak is sok dolga akadt. Meztelen férfiakat, nőket és gyermekeket kötöztek össze és zsúfoltak lélekvesztőkre, amelyeket a Loire folyó közepén ágyúlövésekkel süllyesztettek el. A túlélőket lelövöldözték mint a veszett kutyákat.
Amikor a katonák végeztek a szerencsétlenekkel, Francois Joseph Westermann (1751–1794) tábornok kérkedve írta feletteseinek: „Vendée nincs többé… A kapott parancsok alapján lovakkal tapostattam agyon a gyerekeket, lemészároltattam a nőket, akik így nem szülnek több brigantit. Nincs egyetlen fogoly, aki ezt felemlegetné: kivégeztettem mindet.”
Magyarország 1849-ben, majd 1868-ban nemzetiségi törvény léptetett érvénybe. Ki követte példáját? Lehet vitatni ennek méltányosságát, vagy kivitelezésének hiányosságait, csak egyet nem. Példaértékű döntés született akkor. Ezt ma sokan elbagatellizálják, mint Esterházy János halált megvető bátorságot tanúsító helytállását a szlovák törvényhozásban (1942.V.15.).
Vendeé tartomány most azt szeretné, ha az akkor történteket az ENSZ a modern történelem első dokumentált népirtásává minősítse. Ez ellen sokan berzenkednek. Azzal az álszent magyarázattal állnak elő, hogy egy polgárháborús helyzetben nem ritkák a hasonló vérengzések, és ezért nem lehet – úgymond – az ENSZ „modern kritériumait ráerőszakolni” az akkor történtekre. Az Úr nem várt egy ilyen sóhivatal megállapítására. Sebtiben számon kérte Ábel halálát Kainon. A francia történelemkönyvekben a fenti történetből egy sor sem olvasható. Nehogy a francia „gloire” megkopjon.
De az angolok viselt dolgai se maradjanak „érdemtelenül” homályban. Ők a búr háborúk idején veszítették el etikai jogukat, hogy bármilyen bírálatot mondjanak emberjogi-kisebbségi kérdésben. A Transvaal Köztársaság két háborút vívott az Egyesül Királysággal (1881-82, 1899-1902). A második búr háború alatt a brit kormány elrendelte, koncentrációs táborokba kell zárni a búr nőket, gyerekeket és gerillákat. Az angolok köztudomásúan szerények, így nem dicsekednek vele, hogy a történelem első koncentrációs táborait hozták létre. A minimális tisztálkodási lehetőségek és a hiányos ellátás miatt tömegével pusztultak éhen az emberek. A járványok már csak a kegyelemdöfést jelentették. A britek úgy akarták megtörni a búr ellenállást, hogy családtagjaikat táborokba hurcolták és ott embertelen körülményeknek tették ki őket. A brit hadsereg a hadtáp területét akarta fölszámolni. A halott, agyonéheztetett gyerekekről készült fényképfelvételek Auschwitzban is készülhettek volna.
Most a gyarmatokon elkövetett mészárlásokat mellőzzük. Indiában Mahatma Karamcsand Gandhinak (1869-1948) az angol hatóságok „szívességet” tettek, mert ő volt az, aki a krisztusi tanokat a gyakorlatban alkalmazva, bebizonyította a gyakorlatban, hogy azok sikerre vezethetnek. Az erőszakmentességet hirdető dzsaina vallás követője volt. Egy nagyhatalom, korlátlannak tűnő erőszakszerveivel, lehetőségeivel és anyagi javaival kénytelen volt egy vézna, kopasz és szemüveges, fehér lepelbe öltözött emberke előtt meghajolni. A krisztusi elvek győztek! Ez a mindenkori erőszakmentes ellenállók reménysége. Őt követte sikeresen Martin Luther King is. Mindketten merénylők áldozatai lettek.
Az Egyesült Államok ugyan kivonult és nem volt hajlandó szentesíteni a Párizs-környéki békék igazságtalanságait, ám azóta az emberiség igazságosztó bírájának szerepében tetszeleg. Ezt a jogát szerintünk azonban eljátszotta az angolokkal együtt.
Az Amerikai kontinens őslakói, az indiánok valamikor tán 18 milliónyian is lehettek és 300 nyelvet beszéltek. Ma az indián lakosság számarányát 1%-ra becsülik (3,1 millió). 175 még élő nyelvet beszélnek, de a navahot kivéve, melyet 200.000-en használják, mind veszélyeztetett, mert a többit nyelvenként 25.000-en sem beszélik! Az indiánok csupán egy hatoda beszéli anyanyelvét. Ez az évszázadokon át tartó indián-ellenes politika következménye. Sokan rezervátumoknak nevezett gettókban élnek, ahol alacsony az életszínvonal a különböző betegségek, az alkoholizmus, a drog tizedeli Amerika jobb sorsra érdemes őslakosait. Nincs értelmiségi rétegük, nincs középosztályuk.
Hallott ma valaki arról, hogy az Egyesült Államokban létezne egy olyan stratégiai terv, mely az indiánok megmentését, felemelkedését szorgalmazná? Az ilyen kérdések fölvetése, ugyanis nem számít „korrekt” gondolatnak a Nagy Tócsán túl.
Faggassuk csak egy kicsit az amerikai múltat! Egyes indiánok körében ugyan alkalmazták a skalpolást, de az „amerikai angolok barbár módon visszaéltek e szokással: jutalmat tűztek ki az indiánus férfiak, nők, sőt gyermekek fejbőrére, hogy a bennszülöttek pusztulását siettessék.” – írja a Révai Nagy Lexikona az első világháború utáni időkben (XVI. k., 843.). A britek, majd az elõrenyomuló amerikaiak alkohollal és fegyverrel irtották őket.
Igaz, nem az európaiak tanították az indiánokat skalpolásra, ám bizonyos, nekik köszönhető ennek az embertelen szokásnak a terjedése. Az ilyen vérdíjak növelték a skalpolások számát. William Kieft (1597-1647) Új-Hollandia (Amerika keleti partvidékén létező holland gyarmati tartomány 1614–1667 között) kormányzója 1640 körül pénzdíjat tűzött az indiánok fejbőrére. Az ő katonái öltek meg 1643.II.25-én 120 bennszülöttet, a gyermekeket és asszonyokat beleértve.
A franciák 1688 után elsőként a fehér emberek skalpjára is vadásztattak üzleti céllal, ami a gyarmatosítók között is szorgos követőkre talált. Az angolok 12 fontot fizettek egy indián skalpért (1689). Kanadában is szépen jövedelmezett az embertelenség. 10 hódprémet, vagy 40 font ólomgolyót és 4 font puskaport adtak érte.
Wiliam Penn (1644-1718) kormányzó (Pennsylvania – „Penn erdeje” – állam névadója) 1764-ben 134 dollárt ajánlott föl minden indián skalpért annak ellenére, hogy békepárti kvéker volt. A demokrácia korai bajnokaként és a vallásszabadság harcosaként ő szorgalmazta a gyarmatok egyesülését, ami meg is valósult és egy egyesült Európa terve is foglalkoztatta. Nem tudni, hogy itt is be kívánta volna-e vezetni a skalpolást.
A pénzjutalom a fehér telepeseket fejbőrgyűjtésre ösztönözte. Ezt követően azok az indián törzsek is átvették bosszúból ezt a szokást, melyek korábban nem éltek a fej nyúzásával. 1835-ben a mexikóiak is bevezették a skalp-prémiumot. 100 pesot fizettek egy-egy harcos fejbőréért. Két évre rá a női fejbőr 50-et, a gyermeké annak felét érte. Ugye milyen nemes civilizált szokásokat terjesztett a nyugat-európai ember Amerikában?
Az USA-ban ma az Afrikából behurcoltak a lakosság 13%-át teszik ki. Hogy hogyan kerültek Amerikába, az nagyjából köztudott. Hiszen számos filmalkotás, regény dolgozta föl sanyarú történetüket. Harriet Beecher Stowe (1811-1896) rabszolgaság-ellenes regénye, a Tamás bátya kunyhója (1852) a Biblia után a legvásároltabb könyv lett a 19. sz.-ban. Lincoln szerint ez lett az amerikai polgárháború kirobbantója. Ugyan Észak győzött a rabszolgatartó Dél ellen (1865), de az apartheid még száz évig beárnyékolta az Egyesült Államok történetét. Hogy most a sokáig megtűrt Ku Klux Klan (1865-71; 1915-) kegyetlenségeiről ne is emlékezzünk. A béke Nobel-díjas Martin Luther King (1929-1968) tiszteletest, polgárjogi harcost meggyilkolták. Halálának egyes körülményeit mindmáig homály fedi. Neki volt egy álma, mely minden tagadhatatlan előrelépés ellenére, mindmáig vágyálom nemcsak az USA-ban. „Van egy álmom: – mondta híres beszédében (I have a dream, 1963.VIII.28.) – négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján fogják megítélni őket. (…)
Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hely és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz, és a dombvidék síksággá! Mert megjelenik az Úr dicsősége, látni fogja minden ember! (…)
Ha a szabadság zenghet, ha engedjük, hogy a szabadság zengjen minden faluból és falucskából, minden államból és minden városból, akkor közelebb hozhatjuk ezt a napot, melyen Isten minden gyermeke feketék és fehérek, zsidók és pogányok, protestánsok és katolikusok kézen foghatják egymást, s együtt énekelhetik a régi néger spirituálét: «Végre szabadok! Végre szabadok! Hála a Magasságos Istennek, végre szabadok vagyunk!»” Úgy tűnik, ettől az álomtól egyre jobban távolodunk.
A szabad lakóhelyválasztásról szóló 1968-as törvény ellenére, az 1970-es évekre általánossá vált a nagyvárosokban élő feketék teljes körű elkülönülése. A helyzet 1980-ra sem sokat változott az ország legnagyobb fekete közösségeiben. A kirekesztett lakóhelyi fekete közösségek életébe szerkezetileg beépül a nélkülözés. De erről senki sem vesz szívesen tudomást. Az amerikai társadalom mélységesen igazságtalan marad mindaddig, amíg a döntéshozók a társadalomtudósokkal és a polgárokkal együtt fel nem ismerik az amerikai apartheid döntő szerepét a városi szegénység és a faji igazságtalanság tartósításában – állítja Douglas Massey és Nancy A. Denton szociológus American Apartheid (Amerikai apartheid, 1993) c. munkájában.
Az Egyesült Államok-beli Nyilvános Egészségügyi Szolgálat (U.S. Public Health Service) a szövetségi kormánnyal Tuskegeeben, egy alabamai kisvárosban 1932-72 között elfogadhatatlan kísérletsorozatba fogott. Az orvosok elhitették alacsony képzettségű fekete pácienseikkel, hogy szifilisszel gyógyítják őket! Miután megfertőzték őket, nem kezelték őket, hanem szenvtelenül megfigyelték a betegség lefolyását. Ahogy erről Harriet A. Washington afroamerikai írónő híressé vált munkájából tudomást szerezhetünk (Medical Apartheid: The Dark History of Medical Experimentation on Black Americans From Colonial Times to the Present; Orvosi apartheid: a fekete amerikaiakon a gyarmati időktől máig végzett orvosi kezelések sötét története). Ez a hajmeresztő kísérletsorozat nem volt sem az első, sem az utolsó. Az írónő szerint, „az orvosok minden kísérletet vagy kezelést brutális őszinteséggel örökítettek meg. Nem rejtegették rasszista elméleteiket. Nyilvánvalóvá tették, hogy miként éreztek az afroamerikaiak iránt, és nem láttak semmilyen problémát abban, amit csináltak. Büszkén írták le felfedezéseiket.”
Feltételezzük azt a nem is annyira fantasztikus történetet, hogy Josef Rudolf Mengelét elfogják és az Egyesült Államokban bíróság elé állítják. A védelem az elébb említett kötet adatait használja föl a Halál Angyala érdekében. Fölmentik? Elítélik? Csak őt? Vagy a sáros amerikai kormányzati tisztviselőket és orvosokat is bíróság elé állítják? A legnagyobb sajnálatunkra, nem tudunk ilyen ítéletekről!
Ezeknek a tényeknek a fényében az Egyesült Államok – a többi említett országgal együtt – sincsen abban a helyzetben, hogy pálcát törjön más országok emberjogi helyzete fölött és véleményezze azt addig, míg nem söpör alaposan saját portája előtt. Hiszen vizet prédikálnak, ám vért isznak!
Krisztus azt üzente az első világháború után is: Aki bűntelen közületek, az szabdalja szét más országát elsőként (János Evangéliuma 8,7 nyomán). Süketek voltak e tanításra. De mi ne legyünk azok! A történelem még nem ért véget!
Balassa Zoltán
