Kiss Beáta, az MKP Országos Elnökségének tagja Ipolyságon, a március 14-én tartott ünnepségen mondott ünnepi szónoklatot. Alább beszédét közöljük:
Tisztelt Hölgyeim, Uraim, tisztelt Ünneplő Gyülekezet!
Március idusán oly fontos ünnepen gyűltünk ma össze, mely egy emberként kell, hogy összekössön minden magyart. Ünneplünk, örülünk, s fejet hajtunk nemzetünk elkötelezettsége, szabadságvágya, tenni akarása, harcos szelleme, egyszóval nagysága előtt. 1848 emléke elevenen él bennünk, köszönhetően sok-sok memoárnak, könyvnek, filmnek, szellemi alkotásnak…. Kötelességünknek érezzük elődeink örökét ápolni, kitűzni a kokárdát és büszkének lennünk arra a nemes lélekre, mely jellemzi Kossuthot, Petőfit, Széchenyit, Jókait és Vasvárit, s még sokakat.
Az én ünnepem azonban 2013-ban nem felhőtlen. Úgy érzem, valahogy adósokká váltunk. Adósai lettünk a negyvennyolcas hősöknek, akik még mertek életet, szabadságot áldozni a nemzetért. Nézzünk szembe önmagunkkal, s gondoljuk végig, sorsunk mire kötelez, illetve életünk mivé alakult. Szokásunkká vált, hogy nehéz élethelyzetekben sokakat okolunk, keressük a hibákat, s rájövünk, hogy mi ártatlan áldozatokként vergődünk gonosz erők sodrásában. Így van ez egy nemzet életében is. A felvidéki magyar sem különb. Igazat megvallva azonban, nem is téved sokat. Ha belegondolunk, micsoda megnyomorításon estünk át az elmúlt több mint fél évszázadban, nem járunk messze az igazságtól, amikor kimondjuk, élni akarásában, önérzetében, egészséges nemzeti öntudatában, puszta létében csorbítottak bennünket az előbb említett gonosz erők, s ma sincs ez másképp. Alattomosan, politikai játékszerként bánik velünk az aktuális hatalom. Szinte észrevétlen módszereket alkalmazva veszi rá a közösséget, hogy hagyja el nyelvét, iskoláit, önazonosságát. Itt-ott egy-egy sértő lépésre felfigyelünk: rosszul elsült kormányfői kirohanás, asszimiláló törekvések az iskolaügyben, a multinacionális cégek sértő és érzéketlen reakciói kétnyelvűséget firtató kérésekre, s még sorolhatnám. A feltűnő politikai lépések mellett azonban vegyük észre a feltűnés menteseket. A nyelvhatáron lévő városok az elmúlt évtizedekben radikálisan átalakultak. A mesterségen gerjesztetett iparosításnak és az irányított betelepülésnek köszönhetően megváltozott társadalmi szerkezetük, lakossági összetételük. Eltűntek a történelmi városközpontok, lélektelen, modern építészeti jelleggel alakították át őket. Ezzel az őslakosok elveszítették, a betelepültek meg sem szerezték kötődésüket az adott városhoz. S kialakult egy olyan réteg, melynek életében a szülőföldhöz való ragaszkodás, annak értékeinek megőrzése már másodlagossá vált, szinte önhibáján kívül. A városok vonzáskörzetében lévő falvak hasonló átalakuláson estek keresztül. Sokan hagyták el községüket a munka reményében, eladták földjeiket, parlagon hevernek kertjeik, lassan feledésbe is merül a háztáji gazdálkodás csínja-bínja. S ismét a szülőföld marad árván, boldogtalanul, kerül gondatlan, hozzá nem kötődő kezekbe. Az alattomos tevékenység része mindaz, amit a napi sajtóban olvashatunk, a déli országrész gazdasági leépítése, az elszegényedés, s végül a megrendült hit, az önbizalom, reménytelenség, elvándorlás, önfeladás, végső soron az asszimiláció.
A megtört nemzet pedig önmagában keresi az okokat: megosztottságunk fokozása, a kölcsönös bizalom hiánya, egyszóval a közösségben való gondolkodás szenved csorbát. Akik ma itt vagyunk, vélhetően másképp gondolkodunk, de ki nem ismerne olyan demagóg gondolatokat, mikor valamely magyar ügyért való küzdelem során épp a sajátjaink mondják: ugyan minek, attól nem lesz olcsóbb a tej és a kenyér! Sokszor látunk egymásban ellenséget, gyanakvással, féltékenységgel figyeljük egyikünk-másikunk megmozdulásait. Eleve elrendelésként tételezzük fel, bizonyára csakis saját önös érdekében dolgozik a közéletben…. S nagy nagy hittel ragozzuk: két magyar még összehajol, de három már veszekszik…
Én azonban arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mindez nem véletlen. Nem véletlen az asszimiláció mértéke, nem véletlen az önfeladás, nyelvünk megnyomorítása, nem véletlen a politikai megosztottság, nem véletlen, hogy nem tudunk talpra állni. Ugyanis eljött ismét 1848, és észre kellene vennünk, itt az ideje megvívnunk a saját harcunkat, a saját forradalmunkat, a saját eszközeinkkel.
Gondoljunk bele, mi előzte meg a Forradalmat! Elnémetesítő politika, magyarok kizárása a közigazgatásból, idegen megszállás, stb. Ha valamikor, akkor épp könnyűszerrel felejtette el a magyar, hogy hová tartozik. S mi kellett ahhoz, hogy öntudatra ébredjünk? Nemcsak a lánglelkű költő (Petőfi), hanem olyan intézményrendszer fokozatos kialakítása, mely biztosította a magyar tudományosság, ipar és gazdaság felvirágzását (köszönjük Széchenyinek), komoly államférfiúi értékek és munka (Battyhány, Eötvös, Kossuth). S végül a szinte térden másolt, de lelkesen és hitelesen tudósító Országgyűlési Tudósítások, a kudarcot s megalkuvást nem ismerő fiatalok.
A magunk forradalmához is ez kell.
Elsősorban magyar kézen lévő intézményrendszer. Olyan iskolák, ahol igazat tanítanak magyarul. Szükség van önrendelkező kulturális intézményekre, ahol olyan értékek megteremtésére van pénz, melyek nem hatalomfüggők. Szükség van hiteles, szabad sajtóra- magyarul. Napilapra, mely nem a befektetők kedve szerint, hanem valósághűen beszél saját dolgainkról. Olyan heti- és havilapokra, internetes portálokra, melyeket nem a pénz és a gátlástalan bulvár cenzúráz. Szükség van elhivatott, odaadó fiatalokra, akik a munka fegyverével, a szülőföldön való kitartással vívják meg a modern kor csatáit. Szükség van autonómiára, melyet nem adni szokás, hanem szerezni.
Higgyék le, csakis így válhatunk méltóvá ahhoz az eszméhez, amit a negyvennyolcasok képviseltek. Csakis így válhatunk szabadokká.
Persze, kérdés, kinek mit jelent a szabadság. Van, aki kozmopolitaként úgy értelmezi a szabadságot, hogy utazgat szerte a világban, globális és multikulturális elveket hangoztat. Megint mások számára a pénz, a vagyon, a fogyasztói életvitel, a szórakozás , akár esetleg az önpusztítás jelenti a szabadságot.
Mit jelent számomra?
Ha egyenes gerinccel, emelt fővel, bántatlanul, önérzetemben sem sértve tudok mindent megtenni, amit nemzetrészem jövője megkövetel. Ha látom, hogy a lelkész nem a mindennapi megélhetésért aggódik, hanem csupán a lelki élet ápolásával kell törődnie. Ha a ránk ömlő kulturális szennyáradatból előcsillan az érték, s azt megbecsülve, szeretettel birtokolhatom. Ha iskoláink nem a gyermeklétszám alakulásával lesznek elfoglalva, hanem a minőségi oktatás megteremtésén és működtetésén fáradoznak. Ha egy-egy kisközség utcáján átsétálva nem szomorú, megtört idős embereket látok csupán, hanem vidáman játszadozó gyermekeket, elégedett fiatal felnőtteket. Ha az ezer sebből vérző egészségügyben végre minden anyagi eszköz és szellemi tőke rendelkezésre áll, ha az ország legfelsőbb bíróságának elnöke nem beszél majd arról, hogy nem élünk jogállamban. Ha végre elfelejtjük a ránk erőszakolt megosztottságot, ha a magyar a magyarnak nem ellensége, hanem testvére lesz. Ha megkötések nélkül, bárhol használhatom anyanyelvemet, ahol van befogadó közeg, ha emberségemben, magyarságomban, felvidékiségemben nem sértenek, hanem tisztelet és megbecsülés övez.
Mindezek talán elrugaszkodott álmok. Mindenesetre március 15-én nem beszélhetünk másról. Nem szabad, hogy még az álmainkról is lemondjunk.
Különösen most kell álmodnunk a reformkor nagyjairól, azokról az emberekről, akik még nem felejtették el, milyen feladatot szánt nekik Isten az életben. Továbbra is credoként tekintek Utassy József soraira, melyekkel még a múlt rendszerben intett:
Emeld fel fejedet, büszke nép,
Viselted a világ szégyenét,
Emeld fel fejedet kis haza,
Te az elnyomatás iszonya,
Elmed fel szívedet nemzetem,
Lángoljon a világegyetem!
Köszönöm, hogy meghallgattak, Isten áldd meg a magyart!
Kiss Beáta
Felvidék.ma
