A felvidéki magyar kulturális és tudományos élet – kerek és félig kerek születési évfordulókat ünneplő – nagyjait köszöntötték hétfőn Magyarország pozsonyi nagykövetségén. Szeberényi Zoltán, Fónod Zoltán, Nagy János, László Béla, Tóth Elemér, Zirig Árpád, Duray Miklós és Szilva József munkásságát Lacza Tihamér méltatta:
SZEBERÉNYI ZOLTÁN (Komárom, 1930. augusztus 11.)
Kedves Zoltán, az irodalom fórumain olyanok is találkozhatnak, mi több jó kapcsolatot alakíthatnak ki, akik nem is ismerik egymást, csak az irodalmi lapok vagy az újságok hasábjain megjelenő szövegekkel szólnak egymáshoz. Vagy 40 éve én is így kerültem kapcsolatba veled először, és jó néhány év telt a személyes találkozásig. Akkoriban a nyitrai pedagógiai főiskola oktatójaként leendő magyar tanárok egymás után sorjázó seregét vezetted be a magyar irodalom birodalmába, de nem úgy mint a hadvezérek, hanem mint egy idegenvezető, aki a szépségekre, a figyelemre méltó értékekre fókuszálja a figyelmet. Azt csak jóval később tudtam meg, hogy te is – hogy divatos kifejezéssel éljek – pályaelhagyóként kerültél az irodalom vonzáskörébe. Ennek persze nagyon is prózai okai voltak, hiszen az a nemzedék, amelynek te is egyik meghatározó képviselője vagy, a második világháború végén, a felvidéki magyarok számára tragikus időszakban érkezett a felnőttkor küszöbére, de szlovák társaikkal ellentétben a jövő számukra teljesen kilátástalannak tűnt. Mégis, ebből a reménytelen helyzetből sikerült nektek előbb a saját életeteket, majd ezt követően a felvidéki magyar irodalmat és kultúrát ismét pályára állítanotok. A mai fiatalok vajmi keveset sejtenek, és még kevesebbet tudnak erről, és talán ez is az oka annak a tragikus megosztottságnak és perspektívátlanságnak, amelyben a felvidéki magyar közösség ma vergődik. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy a politika nem a te tereped, pedig egész életed során azon munkálkodtál, hogy a politikai hatalom által sarokba szorított kisebbségi magyar irodalom, kultúra és szellemi élet számára is megteremtődjenek azok a feltételek, amelyek elengedhetetlenek a kibontakozáshoz, a felemelkedéshez. Irodalomtörténészként is azon a terepen indultál el, amely addig szinte feltáratlan volt, ott nemhogy utak, de még ösvények sem vezettek sehová, hiszen a két háború közötti korszak szlovenszkói magyar irodalmának a kommunista diktatúra évtizedeiben csak a baloldallal kapcsolatba hozható képviselőivel lehetett érdemben foglalkozni. És akkor Te, a husáki-bilaki neosztálinista konszolidáció idején, 1974-ben Győry Dezsőről írtál monográfiát, amely műfaját tekintve úttörő vállalkozása volt a felvidéki magyar irodalom-történetírásnak, hiszen a korszak egyik írójáról, tudomásom szerint, ilyen alapos összefoglalás mindmáig nem született, kivéve Fónod Zoltán Fábryról írt nagy ívű munkáját, amely viszont évekkel később látott napvilágot. És ne felejtsük az általad gondosan szerkesztett antológiákat és esszéválogatásokat sem. Később is a csehszlovákiai magyar irodalom képviselőivel foglalkoztál, és mindmáig nem akadt vállalkozó, aki olyan tételesen számba vette volna a második világégés után jelentkező szerzőket. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy 2000-ben megjelent kétkötetes munkád, a Magyar irodalom Szlovákiában mindmáig a legjelentősebb összefoglalása a 2. világháború utáni felvidéki magyar irodalom történetének. Ennek kapcsán három jeles pályatársadról – Turczel Lajosról, Duba Gyuláról és Ozsvald Árpádról – írt monográfiáidat is említsük meg, hiszen ezek akár modellként is szolgálhatnának fiatalabb irodalomtörténészeink számára, ha ugyan fontosnak éreznék ezt a feladatot. Nem régen azt mondtad: tévedés volt, amikor azt hitted, hogy az írásbeliség segíti megőrizni a magyar identitást. Szomorú megállapítás, és az ember hajlik rá, hogy egyetértsen veled, de éppen a Te egész életműved a cáfolata ennek és meggyőződésem, hogy közel két tucatnyi könyved az egyetemes magyar írásbeliségnek is fontos tétele. Mindnyájunk nevében köszönöm, hogy töretlenül vállaltad a szlovákiai magyar irodalom szolgálatát és kívánom Neked, hogy békésen és nyugalomban teljenek a napjaid.
FÓNOD ZOLTÁN (Ekecs, 1930. október 29.)
Kedves Zoltán, most, hogy megpróbálom felidézni, mikor is találkoztunk először, úgy rémlik, a múlt század hetvenes éveinek derekán, a pozsonyi Hét szerkesztőségében lehetett ez, ahol kezdő szerkesztőként ismerkedtem nemcsak az újságírással, hanem a szlovákiai magyar szellemi élet kiválóságaival. Akkoriban a redakció még valóban az írásbeliség műhelye és az írók, művészek találkozóhelye volt. Te akkor éppen a Madách Kiadó igazgatója voltál, ha jól emlékszem, és megkérdezted, természettudományos végzettségű emberként mit keresek ennyi költő és író között. Valamit bizonyára mondtam, de ez ma már nem is érdekes. Később a kiadóban is többször beszélgettünk, és el kell mondanom, nagyon tanulságosak voltak számomra ezek találkozások. Gyakran meséltél az életedről is, ezért tudom, milyen megrázó élményed volt a világháború utolsó időszaka, amikor alig tizenöt évesen leventeként Németországba hurcoltak. A felvidéki magyarság háború utáni pokoljárásának idején más sorstársaidhoz hasonlóan te is rendszeresen illegálisan keltél át a csehszlovák-magyar határon, hogy érettségi bizonyítványt szerezhess a csurgói gimnáziumban. Gondolom, a Hét szerkesztőségébe is azért néztél be időnként, mert egykori diáktársad, Ozsvald Árpád, vagy ahogy mindenki hívta: Ozsi ott dirigálta a redakció munkatársait. És ha már ott jártál cikket is hoztál, hiszen az írás neked is mindig a lételemed volt. A Prágai Tavaszt megelőző években az Új Szó kulturális rovatának vezetőjeként elsősorban az interjú és a publicisztika volt a fő műfajod, de idővel kritikusként, irodalomtörténészként is megnyilvánultál. Mindig korrekt és figyelemre méltó írásokat publikáltál, de legalább olyan fontos volt szerkesztői tevékenységed is, kivált Fábry Zoltán összegyűjtött műveinek kilenc kötete, amelynek eredményeként született meg az eddigi legalaposabb Fábry monográfia is. A nyolcvanas évek második felétől a pozsonyi egyetem magyar tanszéke szippantott be, és több mint tíz éven át oktattad a leendő tanárokat. Közben az Irodalmi Szemle főszerkesztője is voltál, majd a Szabad Újság című hetilap lett az utolsó munkahelyed. Már jóval túl a hetvenedik életéveden tértél vissza az aktív újságírói és lapszerkesztői ténykedéshez, és ekkor lehetőségem nyílt arra, hogy alkalmi kollégádként személyesen is rácsodálkozzam irigylésre méltó munkabírásodra és a felvidéki magyarság sorsa iránti példamutató elkötelezettségedre. Tudom, hogy van egy kéziratod, amely kiadásra vár, remélem akad még felvidéki kiadó, amely gondjaiba veszi. Köszönjük azt a kitartó munkát, amelyet a felvidéki magyar könyvkiadás és a tanárképzés érdekében végeztél évtizedeken át, miközben kritikusként, a csehszlovákiai magyar irodalom történetírójaként, publicistaként és a Cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona főszerkesztőjeként is elévülhetetlen érdemeket szereztél. Isten tartson meg jó egészségben és erőben még nagyon sokáig.
NAGY JÁNOS (Rákosszentmihály, 1935. június 17.)
Kedves János, kapcsolatunk kezdeteiről tűnődve, sajnos azt kell mondanom, nem tudom pontosan felidézni azt a pillanatot, amikor először találkoztunk. Valószínűnek tűnik, hogy Koncsol László volt az, akinek az ismeretségedet köszönhetem. Már csak azért is gondolom ezt, mert ő mindig olyan lelkesedéssel beszélt rólad és a munkáidról, hogy eleve kíváncsivá tett. Nemcsak a szobraidra figyeltem fel, hanem arra is, amit mondtál, hiszen úgy szóltál hozzám, mint akit már régóta ismersz, mintha csak tegnap váltunk volna el. Talán nem véletlen, hogy az írók között legalább annyi barátod van, mint a képzőművészek között, hiszen számos irodalmár kortársaddal együtt koptattad a komáromi gimnázium padjait a múlt század ötvenes éveiben, és bár nem az írás lett a kifejező eszközöd, de ugyanúgy a magyar nép iránti elkötelezettség vezette a vésődet, amikor belefogtál egy-egy kőszoborba vagy amikor bronzba, vörösrézbe álmodtál egy arcot, legyen az ismert művész, történelmi személyiség vagy éppen egy jelképes kompozíció, amely a létünket, a megpróbáltatásainkat vagy éppen a vágyainkat jeleníti meg nagyon szuggesztíven és szívbemarkolóan. Tudom, nyugtalan, rejtőzködő lélek vagy, többször is felkerekedtél, hogy olyan helyet találj, ahol csak az alkotómunkának élhetnél. Hetény, Helemba, Komárom vagy mostanában éppen Tata – ezek a helyek életed fontosabb színterei, de te igazából a műveid révén otthon vagy mindenütt, ahol köztéri szobrod áll, vagy ahol számodra fontos plasztikáid, domborműveid, érmeid születtek. A magyar történelem fontos eseményei és személyiségei, a magyarság sorskérdései meghatározták témaválasztásodat, és ehhez mindig megtaláltad a legadekvátabb formai megoldást is. A meghurcolt szlovákiai magyarok emlékműve vagy a mártírrá lett felvidéki magyar politikus: Esterházy János szobra olyan munkáid, amelyeket minden magyarnak ismernie kellene, hiszen szavaknál és könyveknél beszédesebben vallanak mindarról a szörnyűségről, amely a felvidéki magyarokkal történt az elmúlt hetven évben. Különböző művészi csoportokhoz csatlakoztál Szlovákiában és Magyarországon is, de az alkotás folyamata nem tűri a zajongást, a nyüzsgő külvilágot, bizonyára ezzel magyarázható, hogy olykor hetekre, hónapokra eltűnsz, még közeli barátaid sem tudják pontosan, hogy mi foglalkoztat éppen. Így nem tudhatom, hogy elkészült-e már a sárkányölő Szent György szobrod, amelybe néhány hónapja belefogtál. Bevallom nagyon érdekelne, miként ragadtad meg ezt a témát, hiszen prágai egyetemistaként gyakran megcsodáltam a Kolozsvári testvérek Szent Györgyöt ábrázoló szobrát a Szent Vitus székesegyház előtt. Egy dologban bizonyos vagyok: a ló megformálására különös gondot fordítasz, hiszen többször is említetted nekem, mennyire szeretnél olyan köztéri szobrokat készíteni, ahol a ló szépsége, titokzatos lénye dominálna. Azt hiszem valamennyiünk nevében mondhatom, egyszerre lenyűgöző és szívet melengető az, hogy túl a nyolcvanadik életéveden is ilyen nagy szabású tervek foglalkoztatnak és képes vagy erőket mozgósítani nemcsak az alkotáshoz, hanem a megújuláshoz. Ehhez kívánok neked kitartást, sok erőt és verőfényes esztendőket.
LÁSZLÓ BÉLA (Hanva, 1940. július 4.)
Kedves Béla, azt hiszem, a ma itt köszöntött személyiségek között a Te munkásságod a legelvontabb és a legnehezebben megközelíthető. A matematika a legtöbb ember számára, hogy finoman fogalmazzunk, nem tartozott a népszerű tantárgyak közé az iskolában, így sokan azt is nehezen tudják elképzelni, hogy mi újat tudnak felfedezni a matematikusok, legyen szó az algebráról, a függvénytanról vagy éppen a geometriáról. Ráadásul te a számelmélet kérdéseiről publikáltál számos dolgozatot, ami a laikusokat még inkább zavarba hozza, elvégre már maga a matematika is egy nagy elméleti konstrukció és akkor ehhez jön a számok elmélete, amiről sokan nem is tudják, hogy micsoda. Pedig ez, ha jól gondolom, a matematika egyik alappillére, valami olyan dolog, mint mondjuk a kémiában az atomelmélet. De mielőtt végleg elmerülnénk ebben a témában essen szó nagyon is emberi dolgokról. Rólad sokan tudják, hogy miközben egyetemi tanárként ilyen elvont dolgok foglalkoztattak, nagyon is közéleti ember voltál világéletedben. A nyitrai pedagógiai főiskola diákjai körében – hogy ismét egy matematikai fordulattal éljek – te voltál az origó, a biztos eligazodási pont a pártállam legsötétebb éveiben. Amikor mi először találkoztunk már 1990-et írtunk és egy érdekes csapatban ültünk egymás mellett: vagy tucatnyi felvidéki értelmiségi azon tanakodott, milyen is legyen a majdani önálló felvidéki magyar egyetem. Nem tagadom, ti nyitraiak – Cornides tanár úrral együtt – kissé másként képzeltétek el a létrehozandó intézményt, mint a többség, de ez igazából nem volt zavaró, hiszen valahogy mindenki úgy vélte akkor, hogy ezek a beszélgetések és viták egy álomról zajlanak, amelyből ki tudhatja, mikor lehet valóság. A meciari kvázidemokrácia időszakában még az a kevés remény is szertefoszlani látszott, amely addig lelkesített bennünket. Te eközben Nyitrán próbáltál meg valamit megvalósítani a szép elképzelésekből és ha nem is volt teljes a siker, a Közép-európai Tanulmányok Karának a létrehozása nagyrészt a te érdemed is volt. Közben az is kiderült, hogy nemcsak matematikával és a matematika módszertanával foglalkozol, hanem iskolatörténettel is. Sajnos csak kevesen tudják, hogy a Cseh/szlovákiai Magyar Művelődés Története címmel Magyarországon megjelent és Szlovákiában nem is forgalmazott négykötetes munka második kötetében Te írtad meg az 1945 utáni korszak felvidéki magyar iskolatörténetét. Köztudott, hogy számos díjjal ismerték el munkásságodat, de ezeket most nem sorolnám, hiszen mások esetében sem teszem, viszont igen meglepett, amikor olvastam rólad valahol, hogy milyen fontos volt számodra a népi kultúra és a református vallás. Persze, aki Hanván, Tompa Mihály költő és református lelkipásztor utolsó működési helyén született, annak már az anyatejjel magába kellett mindezt szívnia. Ha verseket nem is írtál – bár ki tudja –, talán egyszer még megírod majd a nyitrai pedagógiai főiskolán és a Konstantin Egyetemen eltöltött éveidről szóló visszaemlékezéseidet. Azt hiszem, izgalmas olvasmány lenne. Mindnyájunk nevében köszönöm mindazt, amit a felvidéki magyar oktatásügy érdekében tettél és kívánok neked még sok-sok termékeny esztendőt, jó erőben és egészségben.
TÓTH ELEMÉR (Hanva, 1940. január 14.)
Kedves Elemér, lehet, hogy te már nem emlékezel a mi első találkozásunkra, de én annál élénkebben, hiszen ez elsősorban a számomra volt fontos. Az Új Ifjúság szerkesztősége, ahol te akkoriban dolgoztál egy novellapályázatot írt ki és én erre prágai egyetemistaként egy írást küldtem be, amely évekkel később meg is jelent, de nem a hetilapban, hanem az Irodalmi Szemlében. Hogy miért nem az Új Ifjúságban, arról te tájékoztattál a pozsonyi belváros egyik kedvelt kávézójában, a Nárciszban. Később téged is száműztek onnan és a Tábortűz szerkesztőségében sikerült meghúzódnod. Ez a ma már többször is említett husáki konszolidáció idején volt és nem sokon múlott, hogy az irodalomból is kiparancsoljanak. Költőként indultál, sőt egy novellásköteted is megjelent, végül a hatalom úgy találta, hogyha gyermekverseket írsz, azzal nem veszélyezteted a szocialista társadalom építését. Olykor az efféle kényszerhelyzetek a legösztönzőbb Múzsának bizonyulnak és te egyike lettél a legolvasottabb és a legjobb szlovákiai magyar gyermekversek íróinak. A körünkben ülő Szeberényi Zoltán írta rólad: „Verseiből nem a tudálékos felnőtt szól, hanem az ihlet perceiben ismét gyermekké váló, a gyermeki világba beépülő, a gyermek szemével és tudatával a világra rácsodálkozó költő. Törekvése nyomán nyert ismét polgárjogot gyermekköltészetünkben a gyermeki észjárás, a pajkos derű, a játékos hangulat, anélkül, hogy erőltetett nevetés, szájbarágó fegyelmezés kísérné.” Az események sokszor érdekes fordulatot vesznek. Gondolom egyikünk sem gondolta volna, hogy egyszer még ugyanannak az intézménynek leszünk az alkalmazottai. Az 1989-es rendszerváltást követően sok felvidéki magyar lap kiadó nélkül maradt és a megszűnés réme fenyegette. Így került a Tábortűz a Csemadok akkoriban alapított Hont Kiadójához, amely az A hét című lapot is megjelentette. Akkoriban gyakran találkoztunk és azon töprengtünk, hogyan lehetne nemcsak életben tartani, hanem bővíteni is a két szerkesztőséget. Ma már elmondhatjuk, hogy a Hét esetében csak az agóniát sikerült meghosszabbítani, a Tábortűz más kiadóhoz kerülve még évekig megjelent, de ha jól tudom, ma már nem létezik. Most hogy az emlékeimben kutattam, hirtelen egy kérdés is belém villant: te és László Béla ugyanott születtetek, talán iskolatársak is voltatok. Vajon miről beszélgetne egymással két Hanváról elszármazott értelmiségi most, több mint 75 évvel azután, hogy a világra jött? Ezt a kérdést most nyitva hagyom, remélem a köszöntők után majd kiderül. Kedves Elemér mindnyájunk nevében kívánok neked még sok-sok szép verset, és az alkotáshoz derűt, jó egészséget.
ZIRIG ÁRPÁD(Győr, 1940. november 16.)
Kedves Árpád, készülődve erre a feladatra természetesen veled kapcsolatban is az emlékeimet igyekeztem feleleveníteni, ami végső soron nem volt nehéz, hiszen valamikor a múlt század hatvanas éveinek legvégén vagy 1970-ben a komáromi Jókai Napokon találkoztunk, sőt egy szobában szállásoltak el bennünket a ma már nem létező gadóci mezőgazdasági szakközépiskola kollégiumában. Én akkor még egyetemi hallgató voltam, te már nagymegyeri pedagógus, aki földrajzot és természetrajzot tanítottál, olyan tárgyakat, amelyek hozzám is közel álltak. Aztán megpillantottad az asztalomon a Romain Rolland életéről szóló cseh nyelvű kötetet és váratlanul az irodalomra terelődött a szó. Ekkor tudtam meg, hogy te verseket is írogatsz, sőt nyitrai diákként egyik alapítója voltál a főiskolai irodalmi lapnak, én meg beismertem, hogy Prágában valami hasonló dologra szántuk el magunkat, és ezzel végleg megpecsételődött a jó kapcsolat közöttünk. Később időnként verseket is küldtél a pozsonyi Hétbe, amelynek irodalmi rovatát is szerkeszthettem, de hogy miért maradtál ki az Egyszemű éjszaka című antológiából az csak nem régen derült ki, amikor ennek a legendás kötetnek a megjelenési jubileuma alkalmából a Magyar Intézetben egy kerekasztalt szervezett a Szlovákiai Magyar Írók Társasága. Tudom, hogy költői pályádon nem egyszer kellett szembesülnöd bírálatokkal, meg nem értéssel, és nemzeti elkötelezettségedet a posztmodern kánon anakronisztikusnak ítélte. De ha fellapozzuk a magyar irodalom történetét, az a fajta szemlélet, amelyet te is képviselsz, folyamatosan jelen van a magyar lírában, bár fórumai elsősorban a vidéki Magyarországon találhatók, például Székesfehérvárott, a Vár című irodalmi folyóirat, amelynek állandó szerzője vagy. Persze írtál te prózát is, elbeszéléseidből egy válogatás is megjelent, de első könyved egy helytörténeti monográfia volt Nagymegyerről, ezt Gyüre Lajossal közösen írtátok. Ha esetleg valaki nem tudná, te a Csallóköz nagy szerelmese vagy és minden itt honos madár szinte személyes ismerősöd, de többször meséltél nekem érdekes történeteket, amelyeket idős csallóközi emberektől hallottál és tervezgetted is, hogy idővel kötetbe gyűjtöd ezeket. Dunaszerdahely szellemi életének egyik mindeneseként gyakran találkozni veled irodalmi eseteken, kiállítások megnyitóin és könyvbemutatókon is, amelyek vezetését szívesen vállalod. Köszönjük neked ezt a vállalkozó kedvet, és mindnyájunk nevében kívánom, hogy még sokáig, jó erőben és egészségben munkálkodj a felvidéki magyar közösség szolgálatában és ne apadjon el benned a költői véna sem.
DURAY MIKLÓS (Losonc, 1945. július 18. )
Kedves Miklós, Te talán már nem is emlékezel rá, de mi Prágában találkoztunk először, 1968 izgalmas és sok reménnyel kecsegtető tavaszán. Az akkoriban új alapokon szerveződő magyar ifjúsági mozgalom egyik vezéralakjaként fontos célok megvalósításához kerestél szövetségeseket a prágai magyar egyetemisták körében. Alig 23 évesen már néptribün voltál és a felvidéki magyarság ügyének elszánt szószólója. Később, az 1969-es a kéméndi Nyári Művelődési Táborban közelebbről is megismerkedtünk és bár már Gustáv Husák volt a csehszlovák kommunista párt elnöke, még sokunkban élt az a hit, hogy talán már nem lehet megállítani vagy akár meg is fordítani mindazt, ami 1968 tavaszán elindult. Sajnos ez tévedés volt. Egy olyan neosztálinista visszarendeződés kezdődött, amelynek egyik áldozata lettél, sőt később kétszer is vizsgálati fogságba vetettek, mert nem akartad feladni a meggyőződésedet és megtagadni azokat az eszméket, amelyek a felvidéki magyarság megmaradásának, gazdasági és szellemi gyarapodásának a zálogát jelentették. Egy kis csapat élén megszervezted a felvidéki magyar iskolák felszámolása elleni harcot és a hatalom nyilván a börtönbe vetéseddel akarta megtorolni, hogy minden ármánykodása kudarcba fulladt. Geológusnak és geokémikusnak készültél, de ezen a pályán csak rövid ideig működhettél, a tollat viszont kiütötték a kezedből, cikkeidet nem közölték, ha jól emlékszem csak az a riportod jelenhetett meg az 1970-es évek derekán, amelyet a Karlsbad környékére telepített Osztényi Leander porcelánfestőről írtál. Máig kedves emlékem, hogy a riport készítésénél én is jelen lehetettem közös barátunkkal, Kurucz Sándorral, aki kiváló fotós és később Sára Sándor számos filmjének operatőre is volt. Az 1983-ban, New Yorkban megjelent Kutyaszorító c. önéletrajzodhoz Csoóri Sándor írt előszót és ez egyszerre kiverte a biztosítékot a husáki Csehszlovákiában és a kádári Magyarországon. Ettől fogva közellenségként tartottak számon és bátor fellépésedet paradox módon még az 1989-es rendszerváltozást követően sem tudták neked sokan megbocsátani. Sajnos a mai napig találkozom olyan véleményekkel, amelyeket mintha az egykori csehszlovák politikai rendőrség, az STB sugallt volna, és ebben az ellenszélben eleve lehetetlenné vált, hogy te a gyakorlatban is véghez vidd mindazt, amit több tanulmányodban, cikkedben és könyvedben is megfogalmaztál. Mintha átok ülne a felvidéki magyarságon: a koncepciózusosan, népben és nemzetben gondolkodó politikusait különböző, sokszor alantas eszközökkel igyekeznek ellehetetleníteni vagy lejáratni, miközben olyanokat emelnek piedesztálra, akik számára a politika csupán megélhetést és nem szolgálatot jelent. Ma már felhagytál az aktív közéleti szerepvállalással, ehelyett mindazt a tudást és tapasztalatot, amelyet felhalmoztál egyetemi oktatóként igyekszel hasznosítani. Valahol szomorú, hogy ezt nem Komáromban, a Selye János Egyetemen teheted, hanem Sopronban. Szépírói ambíciókat is dédelgettél, egy gyermekkönyved is megjelent, de barátaid és tisztelőid elsősorban azokból az írásaidból és köteteidből igyekeznek erőt és eligazítást nyerni, amelyekben a magyar sorskérdésekről és a fontos feladatokról töprengsz. Mindezért köszönet illet és mindnyájunk nevében arra buzdítalak, hogy egy pillanatra se csüggedj, hiszen sokan vagyunk, akik tisztelünk töretlen hitedért és elszántságodért. Ehhez adjon Neked a teremtő jó egészséget, sok erőt és még nagyon sok esztendőt.
SZILVA JÓZSEF (Garamvezekény, 1945. október 17.)
Kedves Jóska, talán te vagy az egyetlen az itt köszöntöttek sorában, akivel személyesen csak jóval a rendszerváltást követően, a kétezres évek elején ismerkedtem meg, amikor a Selye Egyetem óraadó tanáraként gyakrabban megfordultam Komáromban. Egyszer a műtermedben beszélgettünk hosszan, de előtte a Duna Menti múzeumban kiállított festményeid között faggattalak arról, mit jelent neked ez a város, miért tartottad fontosnak, hogy megfesd Komárom épületeit, jellegzetes utcáit. Meghatott az a lelkesedés, ahogy a városhoz fűződő kapcsolatodról beszéltél, de igazából a műtermi látogatást követően vált nyilvánvalóvá számomra, hogy milyen sokoldalú, és a szó nemes értelmében véve megszállott művész vagy, aki felhőtlen nyugalommal kalandozik az egyes történelmi korokban, és vászonra viszi azokat az érzéseket és benyomásokat, amelyeket utazásai vagy olvasmányai során felhalmozott, legyen szó műemlékekről, nagy művészekről, tudósokról, történelmi személyiségekről. Nyitrán rajztanári oklevelet szereztél, de érezted, hogy benned több is van, ezért Budapesten mélyítetted el a tudásodat és váltál technikailag is igazán felvértezett művésszé. Mindez érdekes módon kihat a környezetedre is. Két lányod ma már ismert szobrászművész, te mindmáig, immár közel negyven esztendeje a komáromi művészeti alapiskola tanára vagy, miközben állandóan alkotsz, egyéni és csoportos kiállításokon veszel részt. A minap elmondtad, hogy most is egy őszre tervezett kiállításodhoz gyűjtöd az anyagot. Egy sorozatot festettél egy cseh kiadvány számára és ezt szeretnéd újabb képekkel kiegészíteni. Korábban szűkebb pátriád, az Alsó Garam mente tájait is gyakran megörökítetted és én is egy tájképet őrzök tőled, amelyet Komáromban az utcán egy papírba becsomagolva nyomtál a kezembe, de akkor az istennek sem voltál hajlandó elárulni, hogy mi is az, és a lelkemre kötötted, hogy csak otthon nézhetem meg. Most már bevallhatom, ez az egyik legkedvesebb kép, amely a lakásunk falát díszíti. Amikor megjelent a száz felvidéki magyar képzőművészt felvonultató album, biztos voltam benne, hogy te is közöttük vagy. Legnagyobb megdöbbenésemre nem találtam a nevedet benne, de két rokonszenves lányod nevét sem, pedig ők is több kiállításon bemutatkoztak már. Nehéz magyarázatot találni erre, de talán nem is fontos, hiszen akik ismerik a munkásságodat, azok a szívükben őrzik a műveiddel való találkozás nagyszerű élményét. Mindnyájunk nevében kívánok neked még nagyon sok szép képet, az alkotómunkához jó egészséget, energiát és természetesen hosszú életet.
Felvidék.ma, Lacza Tihamér
{iarelatednews articleid=”58678″}
