Sporttörténeti szempontból idén, főleg tavasszal, csodás évünk van. Aranylábú futballistáink 39 év után kijutottak az Európa-bajnokságra, a hokis „gyerekek” pedig 2009 után ismét a világelitnek számító A-csoportos világbajnokságra. A foci Eb-re már januártól lehet vásárolni a jegyeket, és veszik is szép számmal, így valószínűsíthető, hogy hatalmas magyar kontingens lepi el júliusban Franciaországot.
Közel sem ennyi szurkoló – de hokis (világ)viszonylatokban így is kimagaslóan sokan, nagyjából ezerötszázan – utazott el a jégkorongozóinkkal Szentpétervárra. Ami viszont ott történt, arra senki sem számított, illetve csak mi, magyarok. Nem vagyok egy nagy hokirajongó, sőt a magyar válogatott meccsein kívül egyáltalán nem nézek jégkorongmérkőzést, így nem vagyok teljesen tisztában azzal, miért van gyakorlatilag síri csönd egy hokimeccsen, de tény, hogy sem a híres-neves NHL-ben, sem a vb-ken nem tapasztalható valami extra szurkolás. Hallhattak erről a magyar szurkolók is, de nem különösebben érdekelte őket és olyan szintű szurkolási szubkultúrát mutattak be a világnak, hogy mindenki csak ámult és bámult. Pedig mindenki tudta, a világ is, mi is, hogy nem fogunk csodát művelni a jégen. Kultúránkat, hagyományainkat, infrastruktúránkat tekintve messze vagyunk a világ krémjétől, bár helyünk a vb-n azt bizonyítja, hogy ott vagyunk a világ legjobb 18-ában. Nincsenek NHL és KHL játékosaink, ellenben van magyar szívünk, magyar virtusunk és határtalan bizodalmunk. Tudtuk, hogy sok mérkőzést fogunk veszteni és emberfeletti teljesítmény lenne a bennmaradás, de hittünk és lelkületünk diadala vitt előre. Mindenki a legnagyobb tisztelettel emlékezett meg arról, ahogy a szurkolóink buzdították a játékosokat, pedig sorra vesztettük el a meccseket, a győztesek pediglen sárga irigységgel nézték a mieinket, hogy bár ők nyertek, nem őket ünnepli a publikum. Szombaton aztán megmozdultak az univerzum szinergiái. Miközben a csíksomlyói pünkösdi búcsúmiséről tértem be egy szeredai vendéglátóipari egységbe (értsd: kocsma), egyik kollégám széles mosollyal újságolja, hogy 3:2-re vezetünk a fehéroroszok ellen. Lefagytam. Hát a Szűzanya máris oltalmába fogadott, és miután meghallotta, hogy háromszázezren imádkozunk hozzá, beült a pétervári lelátóra? Nem, ülni biztosan nem ülhetett, mert a magyarok nem ülnek, hiszen „aki ugrál, büszke magyar. HEJ!” 5:2 lett a vége. 77 éve nem győztünk vb-n…
Jó magyar szokásunk szerint rögvest habilitálni kezdtünk a matematika tudományaiból, s nekiálltunk számolgatni, hogyan maradhat a nemzeti csapatunk jövőre is A-csoportos. A bieloruszok legyőzésével ugyanis megelőztük őket a csoportban, és ha marad ez az eredmény, akkor megyünk a krémmel jövőre Franciaországba és Németországba is. A képlet egyszerű volt, vagy meg kell vernünk a németeket, vagy a fehéroroszoknak ki kell kapniuk a franciáktól. Utóbbira láttunk nagyobb esélyt, mígnem hétfőn nem kezdtük el nézni a dajcsok elleni mérkőzést. Le kell szögeznünk, hogy az összes összecsapásunkon tisztesen helytálltunk, a fehéroroszok ellen pedig egyenesen sziporkáztunk, de a németek ellen leesett az állam. Ilyen csupaszív játékot és rendíthetetlen küzdést én még nem láttam (tudom elfogult vagyok, de nem érdekel). Rettentően fájt, bosszantott, hogy elbuktuk ezt a mérkőzést, mert ezért a teljesítményért legalább egy ikszet, de sokkal inkább győzelmet érdemeltünk volna.
Faramuci helyzetbe kerültünk ezáltal, mivel azoktól a franciáktól függtünk, akiktől még véletlenül sem szeretünk függni, sem sportban, sem politikában, nagyhatalmi úri huncutságban meg főleg nem. Keserű szájízzel, de nekik szurkolva ültünk hát le a képernyők elé, és újfent nem kellett csalódnunk a gallokban, mivel kikaptak a fehéroroszoktól… Így búcsúzunk az A-csoporttól, de cseppet sem bánkódunk, letettük a névjegyünket.
Mindig is büszke voltam a magyarságomra, hisz nemzetem sarjai olyan tetteket hajtottak végre a világtörténelem során, ami a legnagyobbak közé emelt minket, sport terén pedig különösen kimagaslót nyújtottunk mindig is (legyen szó bármilyen sportágról – ismét túlzás, tudom, továbbra sem érdekel). Ám ezek a srácok valami hihetetlen érzéstömkeleget szabadítottak fel bennem. A legelszántabb spártai harciasságról tettek tanúbizonyságot. A focistáinktól is mindig ezt várom, többnyire hiába, bár (Szob)Oslo-ban és a visszavágón azért reményt keltettek bennem. Nem kell győzni, nem kell világot megváltani, csak tisztesen hajtsanak, brusztoljanak, küzdjenek, hogy amint dicső történelmünk során megannyiszor, vesztesként is emelt fővel lehessünk büszkék. Ezek a hokisok bebizonyították, hogy nem kell csilli-villi sztároknak, szupermenőknek lenni, elég ha kiteszik a szívüket a pályára és kihajtják értünk a lelküket, s mi szurkolók ezt kifejezhetetlen nagy szeretettel háláljuk meg.
S ha már a focinál tartottunk, hamarosan itt a másik nagy durranásunk, az Eb. Bizton remélem, hogy a skacok is nézték a hokisokat és jó példát vettek róluk. A szurkoláson biztos, hogy ezúttal sem fog múlni, sőt a hokin tapasztalt hatékonysági fok nagyjából megharmincszorozódik. Tízezrek fognak botorkálni Galliában piros-fehér-zöldben. Ha jól belegondolunk Attiláék és a (re)honfoglalóink óta először. Nem bánnám, ha akár újra mondást költenének rólunk, például egy olyat, hogy: a magyarok góljaitól ments meg uram minket!