Nem tehetek róla, de életem hatodik ikszén túl, közeledve a nyugdíjazás felé, mintha úgy éreztem volna, rossz pályára tévedtem.
Pedig közel negyven éven át nem volt különösebb gondom sem a gyermekek kezelésével, sem a felkészültséget, a gyakorlatot, avagy a pedagógiai tudományokkal való lépéstartást illetően. Nem okozott gondot az új módszerek és segédeszközök óvatos, helyenként indokolt alkalmazása, de még az iskolai adminisztráció vezetése sem.
Az utóbbi időben mégis úgy éreztem, mintha nagyot fordult volna az olykor szürkeségbe burkolódzott, kicsinyes világunk. Ahol egyre nagyobb teret kaptak a formalitások, az üres és felesleges semmittevések; a tantervek túlzásba vitt s már-már kötetnyi terjedelmű gyártása, a nevelési-oktatási célok garmadájának kitalálása. Miközben felerősítették és erőltették a kétnyelvűséget, háttérbe szorították az anyanyelv tekintélyét. És jegyzőkönyvek tucatját íratták szlovák nyelven a tanárokkal, akik egyféle hivatalnokokká váltak. A jegyzőkönyveken kívül hetente termelték a kiértékeléseket, jelentéseket, elszámolásokat.
Ezek pedig gyűlésekről, ülésekről, a szülőkkel való beszélgetésekről, versenyekről, körök vezetéséről, felmérések eredményeiről, a tanulók iskolalátogatásáról, a beutazók jegyelszámolásáról, a szociálisan rászorulók étkeztetéséről szóltak.
S ha az osztályban volt integrált vagy egyéb bajokkal küszködő gyermek, olykor két vagy háromféle osztálykönyvet is kellett vezetni. De el kellett számolnia a tanárnak arról is, mivel töltötte a kötelező óraszámán kívüli időt, azaz a negyven egynéhányni órát kitevő munkaidő másik felét.
És szinte naponta landoltak az ember asztalán az ilyen-olyan felhívások, meghívók, melyek pedig versenyekre, továbbképzésekre invitáltak.
Az iskolába pedig egyre jobban begyűrűztek a családi problémák lecsapódásai. Sokszor az ott keletkezett nehézségek, nézeteltérések levét is az osztályfőnöknek kellett meginnia, s akkor is rajta csattant az ostor, ha jót akart.
Mindezt pedig egyéb kellemetlen dolgokkal is megfejelték.
Történt egyszer, hogy az egyik diákom kirohant az óráról, mivel kollégám valami miatt figyelmeztette őt. Könyvtáram, ahol sokat tartózkodtam, épp az osztályom mellett volt. Ide jött be a szerencsétlen kolléga, hogy nyomban tájékoztasson a dologról. Ezt megelőzően azonban a gyerek már felhívta édesanyját. Épp beszélgettem vele is, amikor megszólalt a mobilja, s a szülő kérdezte, hogy most hol van. Mire ő így válaszolt: „Itt vagyok Csákynál a könyvtárban.”
Szerettem a tanulókat, akik közül többen a szünetekben, tanítás után gyakran bejöttek hozzám: könyveket lapozgattak, elbeszélgettek velem. A szóbanforgó tanulómnak most azonban szépen elmondtam, hogy én azért neki nem Csáky vagyok, s legalább jelenlétemben ne nevezzen így édesanyja előtt. A mama ugyanakkor gyorsan kerékpárra pattant, s máris rohant az iskolába.
Aztán az igazgatói irodába mentem a tanulómmal, hogy ott is beszámoljunk a történtekről. Ekkorra azonban berohant az anyuka is. Örültem, hogy legalább így közösen tisztázhatjuk a történteket, s kértem, hogy hívjuk be a kollégát is. „Nem szükséges!” – mondta az igazgatónő. Majd így folytatta: „Karcsi bácsi, most maga is menjen ki!” Szinte meghűlt bennem a vér, s megalázva és megdöbbenve hagytam el az irodát.
Borzasztóan kellemetlenül éreztem akkor magamat így hatvanon túl. Hirtelen azt gondoltam, teljesen le vagyok fegyverezve, s az eddigi tapasztalatom, gyakorlatom semmit sem ér. Hiába voltam a pályán majd négy évtizedig, hiába szereztem pedagógiai doktorátust, hiába voltam éveken át osztályfőnök, több mint fél évtizedig igazgató, arra sem kapok engedélyt, hogy egy beszélgetésen részt vegyek, észrevételeimet én is elmondhassam.
Nem akartam fiatal felettesemet megbántani, de jeleztem neki, hogy tán mégsem volt jó eljárás, amit beosztottjával tett. Különösen nem a szülő, a tanuló és a titkárnő előtt. Mindezt máshol talán a mundér becsülete sem engedné meg. No, de túléltem ezt is! Igaz, bár a seb begyógyult, de a helye megmaradt.
