Erre a kérdésre feszegette a választ a Zürichi Magyar Történelmi Egyesület néhány napja tartott budapesti előadásán az ismert felvidéki előadó Csámpai Ottó etnoszociológus, egyetemi docens.
A témával valójában egy darázsfészekbe nyúlt, hiszen több fogalomra, amelyet kénytelen volt használni, tabuként tekintünk. Azonban az összegyűlt hallgatóságot végigvezette egy igényes, ám nagyon színes és érdekfeszítő tudományos időutazáson.
Úgy tanítják, a modern Homo sapiens sapiensnek sikerült meghódítani gyönyörű kék bolygónkat, elindulva Afrikából, szép lassan szétszéledt a többi kontinensen, míg az eurázsiai Neandervölgyi ember kihalt, mielőtt a modern ember odaérkezett volna. Azon már az ókori bölcsek is filozofáltak, hogy ki és mi az ember. Platón úgy fogalmazott, hogy tollazat nélküli kétlábú élőlény. Diogenész egy megkopasztott tyúkkal azonban megcáfolta ezt az állítást. Míg később Blaise Pascal ezt humán szempontból úgy erősítette meg, hogy az ember lábak nélkül is ember marad, míg a tyúkból tollak nélkül sem lesz ember.
A későbbiek során is többen feltették a kérdést: Kicsoda az ember? Szerszámkészítő állat, vagy háziasított főemlős? Pierre T. de Chardin (1881-1955) szerint az ember legfőbb jellemzője, hogy kultúrát alkotó lény, aki megalkotja a Földet körülvevő gondolkodó réteget, a nooszférát – (az emberi tevékenység által megváltoztatott bioszféra).
Elfogadott paradigma: a Homo sapiens sapiens mint a modern ember egy faj (one species of mankind), rendszertanilag a főemlősök rendjébe, a hominidák közé tartozik. A rasszok kialakulása, ugyanúgy, mint minden más, bibliai magyarázatokkal kezdődik. Noé és fiai, Sém ázsiai, Hám afrikai, Jáfet európai területeket népesítettek be. A mai modern tudományok is megkülönböztetnek europid, mongolid, negrid (és veddo-ausztralid) nagyrasszt, néha azonban ezt félnek kimondani. Már az a tény, hogy az évek során ezek a megnevezések változtak – európai, ázsiai, afrikai, később fehér, sárga és fekete, arra enged következtetni, hogy bizonyos dolgokról nem szabad beszélni. Azonban a rasszok objektíve léteznek, genetikailag elkülönülnek, ezekről beszélni, néven nevezni még nem rasszizmus!
Carl Linné (1707-1778) az emberi fajnak négy variációját különböztette meg az akkor ismert négy kontinensnek megfelelően, egy Homo sapiens ferus-nak nevezett vadember fajról is írt, később revideálta nézetét. A francia George L. L. Buffon mondta ki határozottan, hogy minden ember egyetlen fajra megy vissza, de ez földrajzilag rasszokra (emberfajtákra) tagolódik. Még a német klasszikus filozófia nagy alakja Immanuel Kant (1724-1804) is állást foglalt az emberfajták tárgyában – elismerte a rasszok létezését, de egyet értett abban, hogy ezek egy fajt alkotnak.
A francia J. A. Gobineau (1827-1911) az első, aki behatóan értekezik az emberi fajok egyenlőtlenségéről, míg kortársa H. S. Chamberlain (1855-1926) az Angliában született német filozófus a fajtisztaságot félti a keveredéstől, és a teuton faj felsőbbrendűségét hangoztatja. Valahol itt kezdődik az első nagy paradigmaváltás, amely az emberellenes faji diszkrimináció felé mutatott. Az ún. tudományos rasszizmus megalapozója Francis Galton (1822-1911) volt, aki elsőként kezdett tudományos módszereket alkalmazni az „alsóbb” rétegek alacsonyabb értékűségének bizonyítására. Ő a szerzője a Hereditary Genius – Öröklődő lángész című munkának és egyben az eugen(et)ika, mint olyan társadalomfilozófiai irányzat megalapozója, mely az ember öröklődő testi és szellemi tulajdonságainak javítása érdekében végzett beavatkozásokat hirdeti. Hogy ez a gyakorlatban hová vezetett, eléggé ismert a hitlerizmus éveiből.
Párhuzamosan ezzel, a 19. század elejétől létezett Európában és Amerikában ún. természetes fajelmélet arról, hogy nyilvánvaló és természetes a fehérek és a nyugati keresztény kultúra felsőbbrendűsége. Ezt sokszor egyfajta „humán” hozzáállás is kísérte olyan érveléssel, hogy a fehérek erkölcsi kötelessége javítani az „elmaradott fekete közösségek” életkörülményein és elfogadtatni velük az európai civilizáció vívmányait.
De már 1935-ben két angol biológus, Julian Huxley és Alfred Haddon javasolták, hogy a „faj” kifejezést száműzni kell a szótárból. Huxley, mint az 1950-ben alakult UNESCO első elnöke több tanácskozást hívott össze, amelynek nyilatkozatai eredményezték egy új paradigmának a megalapozását, amelyet mesterségesen ráerőszakoltak a tudományos társadalomra, amelynek lényege, hogy nem fognak fajról és rasszokról beszélni. Óriási paradigmaváltás, a tudomány szakszerűségének rovására. A tudományban is megjelent a PC – azaz a „politikailag korrekt” beszéd fogalma. Az új, faji (rasszi) egyenlőség paradigmája, paradox módon a rasszok közti egyenlőséget hirdette azzal a tartalommal, hogy az emberfajták között nincs semmiféle különbség, azaz rasszok nem is léteznek. Az emberfajták, mint külső vonásokkal rendelkező szomatikus csoportok, amelyeknek azonban saját mentalitásuk, viselkedésmódjuk és kultúrájuk van, ki voltak tiltva az intellektuális és társadalmi eszmecserékből. Annak ellenére, hogy a faj vagy a rassz fogalmat egyértelműen nem használták, mégis az etnicitás fogalomnak köszönhetően széleskörű támogató stratégiákat alkalmaztak az „elmaradott rasszcsoportok” felé.
Lényegében egyfajta pszeudohumanista paradigmáról van szó, amely azonban ma válságba került. Ezt gondolati és értékrendi szemszögből olyan fogalmakkal is jellemezhetjük, mint pl. a multikulturalizmus, a kultúrák egyenértéke és egyenjogúsága, gender-elmélet, szexuális kisebbségek jogai stb. Térségünkben a zavart fokozta a tömérdek mennyiségű angol nyelvből lefordított tudományos irodalom, amelyben az emberi faj (human race) és az emberi fajták (human races) kifejezések azonosak.
Thomas Kuhn tudományfilozófus A tudományos forradalmak szerkezete című könyvében megfogalmazott elmélete szerint az új tények megmagyarázására a tudósok új hipotéziseket hoznak létre, míg végezetül új elmélet, s ezzel új paradigma jön létre. Ehhez azonban szükséges, hogy a tudományban forradalomra kerüljön sor, amikor szétesik a régi paradigma és új paradigma keletkezik. Ez az időszak előbb-utóbb be fog következni – elsősorban a tömeges migráció gyakorlati tapasztalata hatása alatt – mivel tudományos körökben is elkezdődött bizonyos vita a saját identitásunkról, a saját értékeinkről, a viszonyunkról a más kultúrákhoz, a más kinézetű népességről stb. Egyben 2010-ben Európában először a csúcspolitikusok szájából elhangzottak olyan kijelentések, hogy a multikulturalizmus kudarcot vallott. Ezek két-három évvel ezelőtt politikai főirányzatban nem jelenhettek volna meg. Olyan kijelentések, amelyek eddig társadalmilag nemkívánatosak voltak és a hordozóját ténylegesen kiközösítették volna, egyszerre megjelentek Európa és a világ politikusai szájából is. Ezek egyfajta lökést adtak a tudománynak is, amely felszabadult és már nyíltan kezdi átértékelni a saját fogalmait.
Tekintettel a bevándorlók kulturális és antropológiai különbözőségére, akik problémát jelentenek Európa országai számára, nyilvánvaló, hogy tudományos vitákban újrafogalmazódnak az emberfajták körüli kérdések is. Az átértékelés időszakába léptünk úgy a multikulturalizmus kérdésében, mint az emberfajták létezésében. Még nem vagyunk teljesen képesek előre látni ennek a vitának az eredményét, azonban meg vagyunk győződve arról, hogy a demokrácia, az emberi egyenlőség és egyenjogúság elve nem lesz veszélyeztetve és lényegében csak az ideológiailag szerkesztett szélsőségek helyreigazítására kerül sor, mint pl. a pozitív diszkrimináció, vagy a multikulturális önámítás, mely szerint az eltérő kulturális környezetből bevándorlóknak nem kell elsajátítani a befogadó országok értékrendjét.
Bár a tudomány értékileg semleges kell hogy legyen, a tudós nem tudja magát elvonatkoztatni a tudományos eredményektől. Csámpai Ottó előadásában nagyon egyértelműen kinyilvánította, mivel tud azonosulni és mit nem tud elfogadni. Zárszavában visszautalt egy valódi humanista, prágai katolikus pap, Petr Piťha egyik beszédére, amely az ő számára is egyfajta vallomás és életfilozófia:
„Vallom, hogy fehér ember vagyok, elismerem az emberfajták különbözőségét, egyben minden ember méltóságát, de elutasítom, hogy megfeketedjek, vagy megsárguljak és megváltoztassam arányaimat és a szemem színét.” De a kölcsönzött vallomás folytatása már az előadó saját eszmerendszerét takarta: „Európai vagyok, mert magyar vagyok. Magyar szülők gyermekeként születtem, magyar földön nőttem fel, s komolyan veszem nemzetem nyomorát, szörnyű nyomorát és dicsőségét is. Ezért elutasítom, hogy feloldódjak a fogyasztó multikultúra szellemtelen uniformitásában.” Mélyenszántó és elgondolkodtató szavakat kaptunk útravalóul az értékes előadás végén.
