Hogy történelmi giccs, történelemhamisítás-e emléktáblát állítani olyan, önkényesen a szovjet gulágokra hurcolt embereknek, akik valahol az északi sarkkör vidékén jeltelen sírban fekszenek, én nem tudom. A lelke rajta, aki giccsnek tartja, és beáll Beneš elnök dekrétumvilágának szekértolói közé.
Az egyetlen (és kizárólagos) szlovákiai magyar nyelven kiadott napilap főokosa fanyalog a Gulag-emlékévben emelt pozsonyi emléktáblán szereplő nevek miatt. Fáj neki, hogy a rajta szereplők nem tartották magukat fasisztának 1945. július 29-én. Mert ő, igenis, fasisztának tartja őket – még történészt is idéz, aki szerint: „ha valaki 1944-ben németbarát volt, az nem lehet szalonképes” –, nem jár ki nekik az emlékezés. Hmm… Az ómamámat mi – az egész rokonság – szerettük, anyámék együtt éltek vele, 44-ben és utána is, s mi unokák ma is gondozzuk a sírját és emlékét; soha nem tartottuk szalonképtelennek. Mind fasiszták lennénk?
Hát, szépen vagyunk. Irtózom az egykönyvű emberektől. Azoktól, akik beérték azzal, amit elébük tettek a történelemórán, a szlovákból fordított tankönyvekben, s úgy oktatnak, ahogy őket oktatták: igénytelenül. Így minősítenek másokat – mindenkit –, és közben végig sem gondolják: megint kilóg a lópata…
Mert az emléktábla csak ürügy a napilapnak, hogy ledorongoljon mindenkit, aki fontosnak tartja az ilyen emlékjeleket.
A pozsonyi emléktábla nem történelmi értekezés, nem történelmi tanulmány, nem a fasiszta szlovák állam magyar kisebbsége politikájának és politikusainak az értékelése. Emlék azoknak a tiszteletére, akiket az NKVD vagonba rakott és – mint szlovák (!) fasisztákat – ítélkezés nélkül kizárólagos bűnbakká tett, elvégre 1945-ben a győztes szovjetek még pontosan tudták, hogy Hitler utolsó csatlósa Tiso szlovák állama volt, s ezt a tényt – függetlenül a Benešsel megkötött alkutól – látványos formában is meg kellett torolni. Politikusokon is.
A csehszlovák történettudomány a mai napig azt veri a nebulók fejébe: az első Csehszlovákia felbomlásáért kizárólag a magyar és a német kisebbség felelős. Ebbe a képbe beleillett, hogy ítélet nélkül hurcoljanak büntetőtáborba magyar embereket – politikusokat, de egyszerű, politikát messziről kerülő, hétköznapi emberek ezreit is –, rájuk sütve, hogy fasiszták… A módszer kézenfekvő, nagyon közeli volt még, csak épp a sárga csillagot váltotta fel a „fasiszta” billog. Módszereikben a totalitárius rendszerek nagyon hasonlítanak egymásra.
Két Neumann Tibor állt nemrég az emléktábla avatásakor a pozsonyi házfal előtt. (Az ifjabbik történész.) Azzal a jó érzéssel, hogy végre lesz egy kő, egy hely – a szülővárosukban, ahonnan mint háborús bűnös magyar fasisztákat kizsuppolták őket –, ahol megállhatnak emlékezni néha Neumann Tiborra, akinek sírja sincsen. Mert eddig csak az elsőszülött fiúk által viselt név jelezte a családban, hogy valaki még temetetlen, valaki várja még, hogy végleg megnyugodhasson.
Mert a holtakat el kell temetni. Egy íróembernek magyarázzam most Antigonét?!
Szerencsés az a nemzedék, az az ember, akinek nincsenek távollévő halottai, s talán halottai sincsenek még. Szerencsés az az ember, aki halottak napján nem gyújt gyertyát egy kőlap előtt, melyre nagy sokára – évtizedek után – felvésethette végre a világháborúban elesett – vagy eltűnt – dédapja, nagyapja, nagybátyja, apja, testvére, gyermeke nevét, hogy fizikai támpontja is legyen az emlékezetnek. Hogy láthatóvá tegye: nem a mítosz, hanem a mardosó hiány az, ami benne lakozik, létező ember hiánya az. Hogy szabaduljon – láthatóan is – attól a szellemi terrortól, mellyel rákényszerítették a nagy kommunista eszmét: a fronton elesett rokona utolsó fasiszta volt…
A szociopata aranyifjúnak mindez történelmi giccs. Mert aki ütni akar – Csemadokot, MKP-t, különösen most, a szlovák kormány pénzosztása előtt –, botot talál. Neki a világ fekete és fehér, ahogy abból az egyetlen gyatra, ideológiával fűtött könyvből tanulta. Gondolom, nemzedékének vele egyetértő tagjai majd elhamvasztatják szüleiket, gyerekeiket, poraikat szélnek eresztik… Nyomuk se maradjon, hátha megesett velük, hogy egyszer, valamikor éppen nem a győztesek oldalán álltak. Mert hogy ők mindig a győztesekhez fognak törleszkedni, ahhoz kétség nem fér. A lelkük rajta.
