Magyarországon a múlt hét végén mutatták be a Mária Terézia című, kétrészes osztrák-cseh-magyar-szlovák filmet, amely a királynő fiatal éveiről és uralkodásának kezdetéről szólt. Úgy gondoltam, hogy az 1970-es években csehszlovák-magyar koprodukcióban forgatott Vivát Benyovszky! című filmsorozatnál bizonyosan igényesebb filmélményben lesz részem, ám a beharangozás ellenére csalatkoznom kellett, ugyanis ezen alkotásban is jócskán érvényesült a Lajtán túli történelemszemlélet, vagyis mi, magyarok szinte teljesen kimaradtunk belőle.
Nagy várakozással ültem le a televízió elé, de szerencse, hogy négyéves Zoárd fiam minduntalan elvonta a figyelmemet, ugyanis egy romantikus, rózsaszínű szerelmi sziruppal leöntött, a kusza udvari viszonyokat taglaló, a korabeli magyar vonatkozásokat szinte teljesen figyelmen kívül hagyó filmet láttam. Ízelítőt kaphattunk a bécsi udvari miliőből, a pazar viseletekből, a rosszul hangsúlyozott latin nyelvű beszédből, no és abból is, hogy a mai „egyesült Európa” eszméjét akarták iskolás módon tálalni úgy, hogy a XVIII. században dinasztiákban, birodalmakban, királyságokban és tartományokban, szövetségi rendszerekben gondolkodtak, s ekkor még a mai „közös Európa” ideája távolról sem létezett.
Mi hiányzott hát a filmből? Ott kezdem, hogy az 1737-1739 közötti török ellen vívott vesztes háború alaposan kiürítette a kincstárat, a hadsereg a korrupció és a fegyelmezetlenség következtében meggyengült, a néphangulat a mélypontra süllyedt, amikor III. Károly 1740 októberének végén elhunyt. Halálát követően bizonyosodott be, hogy a minden irányban bebiztosított örökösödési rend – a Pragmatica Sanctio –, valamint az azzal kapcsolatban kötött megállapodások csupán hasznavehetetlen papírnak minősültek, és mindenki a III. Károlyt követő Mária Terézia trónját akarta megszerezni.
Szinte egész Európa a 23 esztendős fiatalasszony birtokaira áhítozott, akit atyjától örökölt, hajlott korú, tunya és nem különösebben pallérozott elméjű udvari méltóságok vettek körül, s úgy tűnt, birtokait valóban el fogja veszíteni. A porosz, bajor és francia támadások eredményeként az osztrák örökösödési háború 1741-ben kritikus szakaszába lépett, és a fiatal uralkodónő e reménytelen helyzetben intelligenciája, ítélőképessége és energikussága révén – bécsi tanácsadóinak tiltakozása ellenére –, nőiességét is harcba vetve egyedüli reménysége, a Magyar Királyság felé fordult. Szakított elődei politikájával, és gróf Pálffy János tábornagy személyében magyar főrendet állított a magyarországi főhadparancsnokság élére, amire korábban még nem volt példa. Mária Terézia bölcsen belátta, hogy atyja bécsi központú abszolutikus politikáját nem lehet folytatni, így próbált a magyar rendekhez közeledni, akik nemesi jogaik és kiváltságaik biztosítását óhajtották. Az évek óta mellőzött országgyűlés 1741. május 18-án nyílt meg Pozsonyban, amely két hét múlva küldöttséget menesztett Bécsbe, hogy megköszönje a rendek korábbi privilégiumainak biztosítását, s meghívja a királynőt a koronázásra. Ekkorra már Felső-Ausztria és Csehország rendjei elfogadták uruknak Károly Albert bajor választót, aki levelet írt a nádornak és az esztergomi prímásnak, amelyben igényt támasztott a magyar trónra és protestált a „toszkánai hercegnő” megkoronázása ellen. Mária Terézia megkoronázására mielőbb szükség volt, mely eseményre 1741. június 25-én került sor a pozsonyi Szent Márton székesegyházban.
A jól ismert, ún. pozsonyi jelenet 1741. szeptember 11-én történt, melynek jelentőségét Hóman Bálint és Szekfű Gyula is méltatta a Magyar történet című munkájában: „(…) [Mária Terézia] a pozsonyi várban fogadta az országgyűlés tagjait, s a kancellár [gróf Batthyány Lajos] és [Esterházy Imre] prímás segélykérő és igérő beszédei után maga latin nyelven kijelentette, hogy mindenkitől elhagyatva a magyarok híres fegyveréhez, ősi vitézségéhez fordul és hűségükre bízza magát és gyermekeit. A gyászruhás fiatalasszonynak királyi méltósággal elmondott, a vége felé könnybefulladó beszéde mély hatást tett a rendekre, akik erre a már korábbi országgyűlések megajánlásainál is hangoztatott »Vitam et sanguinem«, életünket és vérünket királyunkért, kiáltásban törtek ki.” A lelkes felajánlásnak köszönhetően alkották meg az 1741. évi LXIII. törvénycikket, amely a külső támadások elleni közös védelemre ajánlotta meg a magyar katonai segítséget és a nemesi felkelést. Igaz, Bécs hatvanötezer magyar katonára számított, amelyből végül hatvanezer katonát állítottunk ki, s hat új magyar gyalogezred és egy huszárezred került át a császári hadsereg állományába.
A Robert Dornhelm rendezte alkotásban a magyarokat mindössze két sármőr képviselte, hiszen a Nagy Ervin és Adorjáni Bálint által megformált Esterházy hercegek, Pál Antal és „fényes” vagy „pompakedvelő” Miklós – aki ekkor már házas ember és édesapa volt – azt a benyomást igyekeztek kelteni, mintha a vad vidékekről érkező nemes urak a földi hívságoknak és a szebbik nemnek hódoltak volna a leginkább. A két Esterházy ruházatáról nem lehetett eldönteni, nemesi viseletben vagy huszármundérban pompáznak, ugyanis rendkívül gyenge kivitelben készültek, ilyeneket legfeljebb a cirkuszi porondmestereken, vagy operettekben lehet látni. A ruházat színei alapján magam arra gondoltam, hogy az Esterházy-huszárregiment ruhájában parádéznak, ám ezen alakulatot Esterházy Pál Antal csak 1742-ben szervezte meg ezredtulajdonosként. A ruházat anyaga, zsinórzata igen leegyszerűsített volt (a dolmányon fehér, a mentén sárga zsinórokkal), a nadrágot olyan szűkre szabták, hogy balettharisnyának tűnt, ráadásul teljesen rosszul zsinórozták, kiegészítőként pedig elmaradt a huszártarsoly és a kalpag. A film egyik jelenetében Mária Terézia kilovagolt Esterházy Miklóssal, ahol megfigyelhettük, hogy a szívtipró lován nem volt nagykantár, míg a nyereg semmiképp sem emlékeztetett az akkor használatos magyar nyeregre.
A film második részében – valószínű, a kellő hatás elérése végett – a pozsonyi jelenet után következett Mária Terézia megkoronázása, ami a valóságban pont fordítva történt. A pozsonyi várban történt teátrális eseményt a hagyomány szerinti ábrázolásban adták vissza, vagyis a királynő a későbbi II. Józseffel a karján, kiszolgáltatott anyaként lépett a küldöttség elé. A valóság másként festett, ugyanis csecsemője nélkül jelent meg a királynő. A film egyik csúcspontjának számító jelenet rendkívül vérszegényre sikeredett, a magyar nemesek viharos kardrántása mellett elmaradt a „Vitam et sanguinem!” – vagyis az életünket és vérünket – felkiáltás. A koronázási ceremónia már jobban sikerült, habár a Szent Koronán lévő kereszt alig mutatott ferdeséget, a királynő katonai kísérete minimális volt, ráadásul a koronázást követően hintóba szállt, pedig a valóságban gyalog vonult át a ferencesek templomához, ahol aranysarkantyús vitézeket avatott, ott hintóba szállt, s a Mihály-kapun kihajtatva az irgalmasok kolostora előtt tett esküt, végül a Duna partján emelt, nemzetiszín posztóval letakart koronázási dombra vágtázott fel fekete ménjén, ahol a kardvágásokat megtette.
Háborús idők lévén bizony kevés alkalommal láthattunk császári katonákat, azokat is többnyire szedett-vedett állapotban. Pár magyar huszárt csak a koronázási ünnepségen és a pozsonyi jelenetben lehetett észrevenni, „mundurjuk” nagyjából megfelelt a korszak huszárviseletének, ám ruházatukon fekete-sárga zsinórzat díszelgett, amely csak 1767-től volt előírva számukra. Hiányoztak a csatajelenetek, holott minden bizonnyal szép számmal akadtak volna osztrák, cseh, szlovák és magyar katonai hagyományőrzők, akik ezen hadtörténeti időszak hagyományait őrzik és statisztálásukkal emelhették volna az alkotás színvonalát. Az 1741. április 10-i mollwitzi csatavesztést is csak egy temetési jelenet örökítette meg.
Mária Terézia negyvenéves uralkodása a dunai monarchia megerősödését és felemelkedését hozta magával, amelyben a Magyar Királyság jelentősége és súlya nagyban emelkedett. Korlátlan hatalmát a vallásosság és a racionalista felvilágosult abszolutizmus mellett személyi varázsa jellemezte. Rólunk, magyarokról nem feledkezett meg, mint ahogy arról sem, hogy hadserege kezdeti gyarapítását nekünk köszönhette, amelyről egyik levelében így írt: „Jó magyar vagyok, szívem tele van hálával e nemzet iránt!” Korunkban is azt a koronás főt tisztelhetjük benne, aki a Habsburgok közül talán a legtöbbet tett Magyarországért, így az emlékét megörökítő filmalkotásban jóval nagyobb szerepet kellett volna kapnia a magyar áldozatkészségnek!
