Mészáros Magdolna beleszületett a kultúrába. Pedagógusként fontosnak tartotta a magyar identitástudat erősítését, amihez a zene nyelvét is segítségül hívta. Rengeteg terve van még, szívügye is számos akad, az egyik a hagyományápolás. Folytatja édesapja, Danajka Lajos helytörténész munkáját és őrzi, ápolja hagyatékát.
Pető Tibor nagykövet a magyar kultúra napja rendezvényen azt mondta, hogy azokra a személyekre, akik megkapják az elismerést, a díj kötelességet is ró. Ön ezt hogy érzi?
Megerősített abban, hogy talán jó úton haladok, erőt ad ahhoz, hogy folytassam. Jólesik az elismerés, az énekesek is úgy érzik, a díj átadása utáni napon megtartott próbán azt mondták, nem hagynak magamra és folytatni szeretnék a munkát. Mindannyian érezzük, hogy összetartozunk, egy csapat vagyunk.
Annak ellenére, hogy hivatalosan nyugdíjba ment, továbbra is foglalkozik a gyerekekkel. Mi ösztönzi erre?
Nem tudtam hátat fordítani az iskolának. Szerencsére tavaly jelentkezett egy tanítványom, aki a Kodály Zoltán Daloskörben énekel, hogy kipróbálná a karmesterséget. Látom, hogy komolyan dolgozik, és nagy tehetséggel megáldott karmester, immár a második éve dolgozunk együtt. Az iskola énekkarát ő vezeti tovább. Úgy érzem, a gyerekbe bele kell oltani a magyarságtudatot, s azt, hogy a közös éneklés micsoda öröm. Sok lehetőség van fellépésekre. Iskolai ünnepségeken, falusi és kulturális rendezvényeken, a Csemadok szervezésében a Csengő Énekszón is fellépünk. Nagy öröm, hogy a Csemadok Érsekújvári Területi Választmánya megszervezi a Vox Iuventutis elnevezésű rendezvényt. Ez azért is nagyon fontos, mert a Csengő Énekszó két évfolyama között szükség van egy olyan fesztiválra, amelyen a kisebb kórusok is szóhoz jutnak.
Mészáros Magdolna Bárdos Gyulával a díjátadón (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)
Sok pedagógus úgy véli, nem szerencsés, hogy a magyar tanítási nyelvű alapiskolák első évfolyamában nincs zenei nevelés óra. Mennyire lehet ez káros a jövőre nézve?
A saját tapasztalatomból kiindulva elmondhatom, hogy a gyermek már az anyaméhben is hallgat zenét. Az óvodában a gyermekjátékokat is énekelve, zenével tanulják, ez a létszükségletük. Aztán az iskolában nincs zene, pedig a gyerek könnyebben tanul, ha énekelünk, lépegetünk a ritmusra, ez fejleszti őt. Olyan ez, mint, amikor a cseperedő fának nem adunk tápanyagot, de elvárjuk, hogy fejlődjön. A személyiség fejlődésében nagyon fontos az értelmi tudás mellett az érzelmi is, a zene, az ének, a táncos mozgások segítik a tanulókat.
Az énekkar vezetése és az iskolai foglalkozások mellett a Csemadokot is vezeti. Mit jelent önnek a Csemadok?
Beleszülettem ebbe a közösségbe, édesapám és a nagybátyám révén is. Énekkaros volt az édesapám is, nótázni is szeretett. A színjátszásban is aktívak voltak. Már gimnazista koromban tag lettem, az ifjúsági részleget bízták rám, és voltak olyan barátaim, akikkel nagyon szép rendezvényeket szerveztünk. Aztán elkerültem az egyetemre, abban az öt évben inkább a tanulásra összpontosítottam. Az iskola elvégzése után választanunk kellett, hogy Pöstyénbe megyünk, vagy Felsőszelibe, a férjemnek Pöstyénben ajánlottak munkát. Végül sikerült Szeliben munkába állnom. Úgy éreztem: nem abból áll az élet, hogy bemegyek egy órára és letanítom azt. A magyarórán ott volt a térkép is, hogy meg tudjam mutatni, ki hol született, és az órát megelőző éneklést is bevezettem. Ennek köszönhetően aztán zenét is taníthattam és megalakult az énekkar. A Csemadok vezetőségébe úgy csöppentem bele, hogy sokat „üzengettem”, hogy mire lenne szüksége az énekkarnak és mi mindent lehetne csinálni, és akkor jött az ötlet, hogy segítsek én is. Néha kicsit soknak tűnik, mivel hétfőn énekkari próbánk van, szerdán vezetőségi ülésünk, pénteken citerapróba, de tenni kell.
Közben nótaestet is szerveznek…
Már harminchárom éve megszervezzük, a tévében láttam egy műsort, ahol az egész család énekelt, eszembe jutott, ilyet Felsőszeliben is lehet, az énekkarban sok jó énekes van. Elhatároztuk, hogy farsang farkán megszervezzük a nótaestet, cigányzenész van, és aki szeretne énekelni, próbálja ki. Nagy lelkesedés volt, fánkot is sütöttünk, mindenki azt énekelt, amit akart, így népdalok is elhangzottak. Már a főpróbára háromszázan eljöttek, kíváncsiak voltak, másnap megtelt a kultúrház. Azóta is minden évben megtartjuk, idén Udvardról hívtunk zenekart. A program elején az énekkar lép fel. Szervezünk szüreti fesztivált is, amit szilvás-mákos fesztiválnak nevezünk.
Ez kapcsolódik ahhoz, hogy Szeliben kitűnő szilvás-mákos lepény készül? Hagyományos ételnek számít a vidéken.
A Csemadok krónikájában olvastuk, hogy az 50-es években voltak szüreti felvonulások, akkor még voltak szőlők, ma már nincsenek. Ilyenkor a lovas klub közreműködésével van lovas felvonulás is. A fesztivált szeptember végén, október elején szervezzük, fellépnek a csoportok, a tanulók. Van kikiáltó, aki hintón végigmegy a falun, és hívja az embereket az esti bálba. Itt felelevenítettük a szőlőlopást. Elkészítettük a kalitkát, szőlőfürtökkel díszítjük, és akit rajtakapunk, hogy lopja a szőlőt, bezárjuk a kalitkába, de kiválthatja magát borral, vagy pénzzel. Ez egy régi hagyomány felélesztése, amikor fiatal voltam, akkor a kultúrház melletti terület lugasos volt, és onnan lopták a szőlőt, ma már nincs meg a lugas, ezért a kultúrházban elevenítettük fel a tradíciót.
Mennyire kapcsolódnak be a fiatalok ezekbe a rendezvényekbe?
Felsőszeliben van egy ifjúsági szervezet, a Fiatalok Kulturális Szervezete, azaz a FIKUSZ, mellettük működik a Bicskás zenekar Renczés Balázs vezetésével és a Mátyus Táncegyüttes. A Csemadok berkeiből indultak, nagyon jó a kapcsolat, fellépnek a rendezvényeinken.
Számos nívódíjat és arany minősítést értek el a versenyeken a Rozmaring éneklőcsoporttal. Több elismerést kapott munkájáért. Mire a legbüszkébb a pályafutásából?
Ahhoz, hogy az éneklőcsoporttal ezeket a dalokat énekelhessük, szükség volt az elődeink kitartására. Voltak gyűjtések is, Tari Lujza, Németh Imréék sok dalt gyűjtöttek és Kodály Zoltán is gyűjtött nálunk, 22 dalt ismerünk neki köszönhetően. Azok közül a Fölsőszeli magas torony, vagy a Törik már a réteket közismert. Volt tehát alapom és bátorságom összefogni a szelieket. Persze édesapám rágta a fülem, hogy hiányzik az énekkar. Soós tanító bácsi megbetegedett 1970-ben, és úgy tűnt, nem lesz folytatás. Amikor visszajöttem ide dolgozni, akkor megszerveztük. Boldog voltam, mikor összejött nyolc férfi, és ki tudtam őket állítani a színpadra, beneveztem őket a Bíborpirosra. Leírhatatlanul boldogok voltunk, hogy elnyerték a Vass Lajos nagydíjat. Cinege Lukács bácsi, Németh István és édesapám, Danajka Lajos felénekelték Tari Lujzának és Németh Imrének a mendikáló dalokat. Ezeket is megtanulták és ezzel is díjasok lettek. Nagy boldogság, hogy van mire építeni, van kinek csinálni. Amikor a gyerekekkel elnyertük az ezüst fokozatot a Csengő Énekszón, az is fantasztikus érzés volt. Valacsay Ilonának, az iskola igazgatójának nagy köszönettel tartozom, mert mindenben támogatta a törekvéseimet.
Az iskolában is aktív még. Van egy szívügye, egy énekverseny.
Az iskola 1991-ben vette fel Széchenyi István nevét, azért döntöttünk mellette, mert a magyarsága és amit tett a népért, motivált bennünket. Más iskola a Felvidéken nem is viseli a nevét, s a név kötelez is. Annak idején a pionírház szervezett egy énekversenyt, amelybe a magyar gyerekek is bekapcsolódtak. Eleinte sokan jelentkeztek, később megcsappant az érdeklődés. Akkor kitaláltuk, mi lenne, ha mi szerveznénk énekversenyt. Felkértük Ág Tibor bácsit, hogy segítsen, tudtuk, hogy Balogh Csaba is segítene. 2005-ben vetettem fel az ötletet és az iskola igazgatósága rábólintott. Ekkor kezdtük a Csillagoknak teremtője elnevezésű énekverseny megszerzését. A kultúrházban Tibor bácsi, Balogh Csaba és Écsi Gyöngyi volt a zsűri, voltak kategóriák, nagyon sokan eljöttek a Dunaszerdahelyi és a Galántai járásból. Háromszor szerveztük meg kultúrházban, aztán Tibor bácsi javasolta, hogy rendezzük az iskolában. Azóta ott tartjuk, már tizenharmadik alkalommal szervezzük meg. Most már Pozsonyból és Tornáról is járnak versenyzők.
Min dolgozik, dolgoznak mostanában?
Nagyon szeretnénk tájházat, 2010-ben volt egy ötletünk, hogy a régi Szold-házat alakítsuk át (a ház a nevét a régi tulajdonosról kapta – a szerk. megj.), meg is kaptuk tíz évre az épületet az önkormányzattól, nagyon sokat dolgoztunk és fizettük a kitakarítását és a felújítását, de sajnos nem a mi tulajdonunk, így elakadtak a munkálatok. Sok tárgyat adtak a helyiek, sokukat pedig megkértük, hogy ne dobják ki a régi használati tárgyakat. Még nem tettem le a tájház megvalósításáról. Az értéktár bizottságot is szeretném elindítani. Az iskolában is nagyon sok tervem van még. Néhány éve adtunk ki egy kétkötetes régióismereti tankönyvet, de sajnos azóta változott a kerettanterv, így már nem nagyon tudjuk használni, de a szívügyem a helytörténet-kutatás. A felfedezők szakkörrel sok mindent felkutatunk a gyerekekkel. Jövőre negyvenéves lesz az énekkar, ezt méltó módon meg kell ünnepelni. Mondtam a tagoknak, ami eszükbe jut, írják le, az énekkar történéseit már lejegyeztem, kéziratban van, szeretnénk kiadni. Jó lenne a sorstól még egy kis segítség, hogy ezt is megcsinálhassam és méltóképpen megünnepelhessük a megalakulásunk évfordulóját. Aki énekel, fiatalodik az éneklő közösségben. Ezért is fontos tovább csinálni.
