Özönlenek a kocsik három sávban ki a fővárosból az M3-ason. Ők azok, akik nem ünnepelnek, hanem wellnesselnek Debrecenben, vagy bárhol máshol az országban. Megtehetik, s ez jó. A mi oldalunkon is torlódik a kocsisor, jó tempóban érkezünk haza, a fővárosunkba és valamilyen csoda folytán a parlamenttől pár lépésnyire találunk egy szabad parkolóhelyet!
Özönlik a tömeg a budai oldalra, még jár a hosszú sárga villamos a Margit-hídon. Valahol tekerőlant szól, az emberek spontán bekapcsolódnak…”ha még egyszer azt üzeni…”. Szemerkélő eső és szél teszi próbára a több tízezer nemzeti színű zászlót.
Vonul a tömeg, taps, ismerősök egymásra találása, jókedélyű felvidékiek, székelyek, anyaországiak között. A tér és a környező utcák „beálltak”, indul az ünnepi műsor. Jogos felvetés, hogy hiányoznak a kivetítők, mert félmillió ember közül tényleg csak a színpad előtt állók látják a szereplőket.
A végén egy kérés: ne énekeljük a Himnuszt, hanem szavaljuk el a nemzeti imádságunkat. Hidegrázós, hatásosabb, mint az éneklés! Zászlóerdőben zúg a Kossuth-nóta, előttem egy kisfiú az édesapja nyakában rendületlenül lobogtatja a zászlót, nem érdekli őt a metsző nyugati szél és az eső. Pici kezei határozottan szorítják a zászlórudat és boldogan élvezi a szél és a zászló pajkos játékát.
Reménytelen telefonálás az ismerősökkel, hogy megtaláljuk egymást a hatalmas tömegben, losonciak, párkányiak, pásztóiak, aztán inkább indulunk haza, hogy időben érkezzünk az otthoni ünnepségre.
A losonci mozi terme zsúfolásig megtelt, félezer magyar, kicsik és szépkorúak figyelik a műsort. Több száz gyerek ül, láthatóan lazán és élvezettel a színpad deszkáin és felváltva okoznak kisebb nagyobb forradalmat a teremben. Egyszerre modern és megható a műsor, dicsérve ezáltal a szárnyaló pedagógusi fantáziát.
Vikidál Gyula több mint hetven évvel a vállán énekli-szavalja Dobó esküjét…”Nézz ránk Európa, állj mellénk a bajban! Érted is védjük a magyar hazát! Bátor, büszke nemzet, nagy tettekre termett, becsül majd érte minket a nagyvilág!” A dal közben egy kisfiú a saját maga készítette nemzeti zászlót lobogtatja a nézőtéren, rendületlenül. Olyan erős szimbólum ez, hogy sokan megkönnyezik a közönség soraiban.
A műsor végén azon tréfálkozunk lelkesen a szervezőkkel, hogy ezt hetente meg kellene ismételni, és lehet, hogy a harmadik héten már nem férne be a tömeg a terembe, mert az emberek szeretnek az erőhöz csapódni…
Ti, zászlót lengető kisfiúk, Budapesten vagy Losoncon, ti vagytok a remény és a hit. Ne hagyjátok abba, lengessétek a zászlóitokat holnap és holnapután is!
Győzni fogunk!
