A népi szokásokkal, hagyományokkal kapcsolatosan a gyermekjátékokban, táncokban gyakran előfordulnak a felnőtteket utánzó jelenetek. Ezek közé tartozott a gyermeklagzi, az effajta játékos táncok legteljesebb megnyilvánulási formája.
A gyermeklagzi előkészítésében és megrendezésében jelentős szerepet vállaltak a felnőttek, a szülők és a nagyobb testvérek. A szülők általában az enni- és innivalót készítették elő, megsütötték az esküvői fonott kalácsot és pogácsát, szomjoltó ízesített vizet készítettek. Az idősebb leánytestvérek az öltözetek (jelmezek) elkészítésében segédkeztek, míg az idősebb fiútestvérek a zenéről gondoskodtak. Azokat a zenészeket fogadták meg, akik a „lagzi” befejeztével a felnőttek táncmulatságához is muzsikáltak. A gyerekek pedig készültek a szerepükre: kiválasztották a vőlegényt, a menyasszonyt, a násznagyot, a vőfélyeket. Meghatározták, ki lesz a pap, a kántor, és kik lesznek a ministránsok. Amikor mindez megvolt, és a választással a szülők is egyetértettek, a gyerekek egy-két próbát tartottak és jöhetett az „igazi” esemény.
A gyermeklagzira általában tavasz végén, májusban, júniusban, valamelyik szép napos vasárnap délutánon került sor. Szabadtéren, iskolaudvarban, vagy szérűskertben bonyolították le. Mivel komoly eseménynek számított, jócskán összejött a falu apraja-nagyja.
A gyerekek lényegében a felnőttek esküvői, lakodalmi szokásait elevenítették meg, hol teljes komolysággal, hol tréfásan. A játékos eseménysor a vőfély hívogatásával indult, majd a falu népének utca hossza szerinti vonulásával folytatódott, aztán következett a fiatalok esketése, és végül vidám evéssel, ivással, táncolással, és szabadtéri játékok játszásával fejeződött be. A fiatal pár esketése nagyon röviden zajlott le. Jóformán csak azt kérdezte a „pap”: „Jancsi, szereted Juliskát? Juliska, szereted Jancsit? Az igenlő válaszok után így szólt: „Ásó, kapa válasszon el benneteket, legyetek boldogok”.
A játék egyébként az esküvő nagyon komoly részét is igyekszik tréfás színben előadni. Vegyük például az esketési jelenetet: a menyasszonyt és a vőlegényt a ruhájuk egy-egy kelléke: párta, vőlegénykalap, egyéb jelzi, a papot, a ministránsokat a nyakukba húzott alsószoknya érzékelteti, a bibliát pedig egy nagy piros könyv helyettesíti, úgy elkészítve, hogy a pap, amikor az esketést befejezte, összecsapta a nyitott könyvet és abból nagy porfelhő csapott ki. Az esemény játékossága, tréfás mivolta ellenére mégis azt kell mondanunk, hogy egy-egy ilyen gyermeklagzi igen komoly, egész életre szóló emberi kapcsolatok elindítója lehetett. A gyermekpárból nemegyszer házaspár lett, és a „komák”, a „koszorúslányok” a „legénypajtások” az életben is azzá váltak, illetve életük végéig komaként szólították, tisztelték meg egymást.
Illésházán gyűjtötte Bors Éva tanítónő a csoportja általa bemutatott gyermeklagzi műsorához az országszerte közkedvelt gyermeklagzis dalt:
„…Most viszik, most viszik, Danikáné lányát, Bíborban, bársonyban, gyöngyös koszorúban. Nem adom a lányomat aranyhintó nélkül,
Abba pedig hat ló legyen, mind a hatnak aranyszőre legyen.
Ez a gyermeklakodalmas befejező éneke. A gyerekek először körbejárnak, majd párosan csárdásoznak, és forgással fejezik be a játékot, a táncot.”
Menyasszony táncoltatás, a 24. ONF-on, Zselízen, a gyermekműsor közös száma (Fotó: Prandl Sándor)
A lakodalom befejezésekor került sor a „vendégségre”, meg a táncra. Az anyukák feltálalták a magukkal hozott kalácsokat, gyümölcsöket, a legények pedig a zenéről gondoskodtak. A gyerekek a faluban szokásos táncokat járták. Jókán a padegattát, a sottist, Kéménden a tapsikolót, és országszerte nagyon kedvelt volt a csárdás mellett a gólyatánc is. Leggyakrabban a páros táncok voltak a választott táncok, de előfordult a lányok külön karikázója, illetve a legények verbunkja, sapkás, botos és széktánca is. A felnőttek – nagyobb lányok, nagyobb fiúk, legények – úgy tanították a gyerekeket táncolni, hogy közéjük álltak. Sőt, a fiatal anyukák, apukák is segítettek, a csárdásban párnak álltak a fiukhoz, a lányukhoz. A gyerekek teljesen belefeledkeztek a mulatságukba. Nem zavarta őket az idősebbek jelenléte, mert ez az ő igazi ünnepük volt. Táncukban, mulatságukban szinte idézték a közelmúltban elhunyt Tóth Elemér költőnk „Járjad lábam” című versét (részlet:
„Járjad lábam, Ide-oda, kipp, kopp, Huncut ember, Aki megáll itt most.
Járjad, lábam, Dobogtasd a padlót, Ha megunom, Kirúgom az ajtót.”
A gyermeklagzi általában késő délutánig tartott, s utána hetekre beszédtémát szolgáltatott a falu asszonyainak.
Ez a szokás hálás témája a jelenlegi gyermektáncegyütteseinknek is. Már találkozhattunk vele a galántai Pitypang, a fülekpüspöki Apró Palóc, a zsigárdi Napsugaracska, a somorjai Csali (Kis Csali) együtteseknél. Az egyiknél Prücsöklagzi, a másiknál Pocoklagzi, a harmadiknál egyszerűen csak Gyereklagzi vagy Gyermeklagzi volt a címe, de a címtől függetlenül mindegyik egy-egy szűk tájegység táncait, dalait, szövegmondókáit állította színpadra. A téma hálás voltát igazolja, hogy mindegyik együttes évekig tartotta műsorán. A műsorban szereplő gyerekek még felnőttkorukban is szívesen emlékeztek rá.
A szerző az MMA köztestületi tagja
