„Emlékezz az egész útra, amelyen az Úr, a te Istened negyven éven át vezetett a pusztában” (MTörv 8,2). Mózes ezzel a felhívásával fordult egykor a rábízott néphez. Majd röviddel hozzáteszi: „Ne felejtsd el az Urat, a te Istenedet” (MTörv 8,14).
Ferenc pápa megfogalmazásában: „Az Írást az Istenről való megfeledkezés legyőzésére kaptuk. Mennyire fontos emlékeznünk erre, amikor imádkozunk! Ahogy a zsoltár tanítja: „Emlékezem az Úr csodáira, igen, emlékezem csodatetteire.” (Zsolt 77,12).
Jó, ha időt tudunk szakítani azokra a csodákra és csodatettekre, amelyeket az Úr az életünkben végbevisz. Fontos, hogy emlékezzünk a kapott jóra. Emlékezés nélkül elidegenedünk önmagunktól és egymástól. Elhibázzuk létezésünket.
Emlékezés nélkül gyökértelenné válunk, szélfútta levelekké. Az emlékezés azonban visszakapcsol bennünket a legerősebb kötelékekbe, általa egy történet részének érezzük magunkat, együtt lélegzünk nemzedékünkkel. Az emlékezés tehát nem magánügy. Út, amely összekapcsol bennünket Istennel és egymással.
Ezért a Biblia nem véletlenül sürgeti, hogy az Úrra való emlékezést át kell adni nemzedékről nemzedékre. El kell mondani apáról fiúra:
„Ha majd megkérdezi a fiad: »Mit jelentenek ezek a parancsok […], amelyeket az Úr, a mi Istenünk adott nektek«, akkor így válaszolj fiadnak: „Rabszolgák voltunk […], de az Úr […] a szemünk láttára nagy és félelmetes jeleket és csodákat vitt végbe” (vö. MTörv 6,20–22).
Mi történik, ha megszakad az emlékek továbbadásának láncolata? Nem tudunk, nincs mire emlékezni. Nincs tapasztalatunk. Mivel olykor feledékenyek, máskor felejtők vagyunk, Isten egy hallatlan dolgot tett értünk: emlékeztetőt hagyott ránk. Nemcsak szavakat, mert azokat könnyű elfelejteni. Nemcsak Írást, mert azt is könnyű elfelejteni, amit olvasunk. Nemcsak jeleket, amit látunk, mert azokat is könnyen elfelejthetjük. Jézus Krisztus ételt adott és hagyott nekünk, egy ízt, amit nehéz elfelejteni. Nem véletlenül énekeljük: „Édes volt az anyám teje, keserű a más kenyere.” És más volt anyánk főztje, apánk bora, barátunk szalonnája…
Urunk, Jézus Krisztus, kenyeret hagyott ránk, amelyben Ő maga van jelen, elevenen és igazán, szeretetének egész ízével. Amikor megkapjuk, elmondhatjuk: Az Úr itt és most megemlékezik rólam!
Ezért is mondta és kérte: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (1Kor 11,24). Cselekedjétek! Az Eucharisztia több mint emlékezés, cselekvés: az értünk újra élő Urunk húsvétja.
A szentmisében halála és feltámadása. Sőt, amikor azt mondja: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre, azt mondja, gyűljetek össze közösségként, népként, családként, úgy ünnepeljétek az Eucharisztiát, hogy emlékezzetek rám! Nem mondhatunk le erről, mert ez Isten emlékeztetője, ahol gyógyítva gyógyítja sebzett, árva emlékezetünket.
A nagy árvaságok korát éljük. Sokak emlékezetében az él, hogy nem kapott szeretetet, vagy fájdalmasan csalódott olyasvalakiben, akitől szeretetet várt. Esetleg ő maga okozott csalódást annak, akinek szeretetet kellett volna adnia, ehelyett árván hagyta mások szívét. Hányan szeretnének visszatérni és megváltoztatni a múltat, de nem lehet!
Van gyógyulás? Igen. Isten be tudja gyógyítani ezeket a sebeket azáltal, hogy a miénknél nagyobb szeretetet ültet emlékezetünkbe: az övét. Ez az Eucharisztia, ami elhozza nekünk az Atya hűséges szeretetét, amely meggyógyítja árvaságunkat. Nekünk adja Jézus szeretetét, aki amint a sírt az érkezési pontból kiindulási ponttá változtatta, ugyanúgy megváltoztatja életünket is. Belénk árasztva a Szentlélek szeretetét, megvigasztal és meggyógyítja sebeinket.
Az Eucharisztiával az Úr negatív emlékezetünket is gyógyítja, azt az elutasítást, amely oly sokszor befészkeli magát szívünkbe. Gyógyítja azt a negatív emlékezetet, amely újból és újból felszínre hozza viselt dolgainkat, és azt a szomorú elképzelést ötli a fejünkbe, hogy semmire sem vagyunk jók, csak hibákat követünk el, hogy elhibázottak, selejtek vagyunk. Ez nem így van.
Jézus örül, hogy meghitten szívünkbe költözhet, mert valahányszor magunkhoz vesszük, emlékeztet bennünket, hogy értékesek vagyunk: lakomájának meghívottjai, vacsoravendégek, akikkel együtt vágyott vacsorázni.
Ő nagylelkű, valóban szeretetteljes irányunkban. Látja és szereti bennünk azt, amit mi a bűn következtében nem látunk önmagunkban, hogy szépek és jók vagyunk: Isten teremtményei – az Atya gyermekei, a Fiú testvérei, a Lélek templomai. Nem látunk, mint a tékozló fiú. Az Úr viszont tudja azt, amit a fiú apja is tudott, hogy a rossz és a bűn nem tartozik önazonosságunkhoz. Ő várva jön, hogy az Eucharisztiával, az otthon ízével meggyógyítsa betegeskedő emlékezetünket.
Jézussal ellenállóvá válunk szomorúságunkkal szemben is. Szemünk előtt ugyan ott lesznek bukásaink, erőfeszítéseink, az otthoni és munkahelyi problémáink, nem teljesült álmaink, de súlyuk nem fog agyonnyomni bennünket, mert mélyebben lesz velünk Jézus, aki szeretetével bátorít bennünket újrakezdeni a jót.
Ilyen az Eucharisztia ereje, istenhordozókká alakít bennünket: öröm-, és nem elutasítás hordozóivá.
Az Eucharisztia meggyógyítja bezárt emlékezetünket is. A belül hordozott sebeket, amelyek nemcsak nekünk, hanem másoknak is problémát okoztak, amelyek félénkké és gyanakvóvá tettek bennünket, zárkózókká, hosszú távon nemegyszer cinikussá és közömbössé. Amelyek arra indítottak, hogy távolságtartóan és arrogánsan viselkedjünk másokkal szemben, elhitetve önmagunkkal, hogy így ellenőrzésünk alatt tudunk tartani bizonyos helyzeteket. Ez önbecsapás. Ezt a félelmet csak a szeretet tudja gyökerestől kitépni és kiszabadítani a rabság bezártságából.
Ezt teszi Jézus, amikor édesen hozzánk jön a Szentostya fegyvertelen törékenységében. A megtört kenyérben, feltöri önzőségünk burkát. Ezt teszi, aki önmagát adja, hogy elmondja nekünk: csak megnyílva szabadulunk meg belső gátlásainktól, szívünk bénultságától. Ki kell nyitni szívünk ajtaját, hogy lehulljon rabságunk bilincse és véget érjen fogságunk.
Amikor az Úr kenyérként kínálja nekünk önmagát, arra szólít fel, hogy ne pazaroljuk el életünket ezernyi hasztalan dolog után futkosva, amelyek függőséget okoznak és ürességet hagynak bensőnkben.
Az Eucharisztia megszünteti bennünk a felesleges dolgok utáni éhezést, felszítva bennünk a szolgálatkészség vágyát. Felállít kényelmes, ülő életmódunkból. Emlékeztet, hogy nemcsak táplálandó szájak vagyunk, de mások táplálására szolgáló kezek is. Vagyis sürgősen gondjainkba kell vennünk azokat, akik ételre és méltóságra éheznek, akik nem dolgozhatnak, ezért nehezen boldogulnak. De ezt kézzelfogható módon kell tennünk, ahogyan megfogható a kenyér, amelyet Jézus ad nekünk. Valódi közelségre, valódi szolidaritási láncolatokra van szükség! Az Úr Jézus az Eucharisztiában közel jön hozzánk, ezért nem hagyhatjuk magukra a közelünkben élő élni vágyókat! Olyan kincs ez, amelyet első helyre kell tennünk az Egyházban és az életben. Ugyanakkor az is fontos, hogy újra felfedezzük a Szentségimádást, ahol Jézus jelenlétével folytatja bennünk a szentmise hatását.
Szent Pál mondja: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde Krisztus vérében való részesedés? És a kenyér, amelyet megtörünk, nemde Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16). Ezek a szavak a misztikus hatást fejezik ki. Azt is mondhatnánk, hogy az Eucharisztia lelki hatását: ami a Krisztussal való egyesülésre vonatkozik, aki a kenyérben és borban odaadja önmagát mindenki megváltására.
Hisszük és valljuk: Jézus jelen van az Oltáriszentségben, hogy táplálékunk legyen, belénk épüljön és azzá a megújító erővé váljon bennünk, amely új erőt ad. Új vágyat ébreszt arra, hogy minden megtorpanás, vagy elesés után ismét útnak induljunk. De ehhez szükség van a hozzájárulásunkra, beleegyezésünkre.
Meg kell engedni, hogy megváltozzunk, a gondolkodás- és viselkedésmódunk átalakuljon; mert különben az Eucharisztia ünneplései, amelyeken részt veszünk, csak üres és formális rítusok maradnak. Sajnos, sokszor előfordul, hogy valaki csak szokásból megy szentmisére, társadalmi cselekvőként. A szentmise titka másban rejlik, megértettem: a várva érkező Jézus azért jön, hogy táplálva éltessen.
Miért? Hogy kifejthesse bennünk a közösségi hatást, amelyet Szent Pál ezekkel a szavakkal fejez ki: „Mivel egy a kenyér, egy test vagyunk mindannyian, akik az egy kenyérből részesedünk” (1Kor 10,17). Az apostol az Eucharisztiában részesedők kölcsönös közösségéről szól, ők egy testté válnak, ahogyan egy a kenyér is, amelyet megtörnek és kiosztanak. Közösséget alkotunk, akiket Krisztus teste és vére táplál. A Krisztus testében való részesedés az egységnek, a közösségvállalásnak, az osztozásnak a hatékony jele. Nem részesedhetünk úgy az Eucharisztiában, hogy közben nem köteleződünk el tevékenyen a kölcsönös, őszinte testvériség mellett.
Jézus jól tudja, hogy emberi erőink önmagukban ehhez nem elegendőek. Sőt azt is tudja, hogy tanítványai között mindig jelen lesz a versengés, az irigykedés, az előítélet és az elszakadás, a pártoskodás kísértése… Mindannyian ismerjük ezeket a tényeket. Ezért is hagyta ránk az ő valódi, konkrét és állandó jelenlétének szentségét: hogy vele egységben maradva mindig megkapjuk a testvéri szeretet ajándékát. „Maradjatok meg szeretetemben” (Jn 15,9) – mondta. Ez mindenekelőtt az Eucharisztiának köszönhetően lehetséges. Őáltala, Ővele és Őbenne megmaradni barátságában és szeretetében.
Az Eucharisztiának ez a kettős hatása – az első a Krisztussal való egyesülés, a második a belőle táplálkozó személyek közötti közösség – hozza folytonosan létre és újítja meg a keresztény közösséget.
Az Egyház hozza létre az Eucharisztiát, az Eucharisztia az Egyházat. Így válik lehetővé, hogy az Egyház léte legyen a küldetése, mielőtt teljesítené azt. Ez a szentáldozásnak, az Eucharisztiának a titka. Befogadni Jézust, hogy átalakítson bennünket belülről, és így Jézus befogadása az egység és ne a megosztottság ténye legyen közöttünk.
Adja Isten, hogy egyre nagyobb ámulattal és hálával fogadjuk ezt a nagy ajándékot, amelyet Jézus adott nekünk azáltal, hogy reánk hagyta Testének és Vérének szentségét papjaink közreműködésével.
