Az egyik este egy gyönyörű fotót kaptam. Az éjszakai felvételen kimagasló hófehér templomtorony, mint egy fény a sötétségben, vakítóan világít. S jutottak eszembe az alábbi gondolatok a miértekre, a túlélés mikéntjére.
Mert a történelem megannyi sötét nappala és éjszakája után mindig jött a fény, a remény, a világítótorony, s vele az üzenet:
Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. (Mt 28,20)
Furcsa, soha nem tapasztalt világban élünk, s ez a világ azért vált félelmetessé, mert eddig viszonylag nyugodtan éltük az életünket. Akik a II. világháború után születtek, azokat mindig valamivel csábították, elhitették velünk, hogy ami következik, jó lesz mindannyiunknak – s mi elhittük. Olyannyira, hogy teljesen elfeledkeztünk elődeinket múltjáról, kérdezni, faggatni őket, mit hogyan éltek meg, s hogyan éltek túl.
A háborút követő évtizedek aránylag jólétben, biztonságban teltek, s nem érdekelt bennünket az örökség, melyet kaptunk, s mely mindig apáról fiúra szállt.
Ami áldást és kegyelmet, de legfőképpen útravalót kaptunk, születésünktől fogva, a keresztény beavatás szentségeibe, mintha életünknek nem a legfontosabb részei lennének. Az, amikor a keresztvíz alá vittek a templomba, amikor Isten kegyelmébe, védelmébe ajánlottak szüleink. Mert ők tudták, hogy
a keresztség az első és legszükségesebb szentség, amely megszabadít a bűntől, Isten gyermekévé és az egyház tagjává tesz.
Majd, amikor az elsőáldozáskor első alkalommal találkozott gyermekünk az Oltáriszentség jelképeivel, amikor a pap a gyermek és szülő felé fordulva újra Istenre bízza a gyermek lelkivilágát, vagy ha az ifjú eljut a bérmálás szentségéig, amikor eljön a Szentlélek befogadásának ideje, s „megkapja a Szentlélek pecsétjét” (Ef 1,13)……
S mindezen „ajándék,” kegyelem és áldás megadatik nekünk pici korunktól a halálunkig. S mindezen ajándékok gyakorlását, az elmélkedést, az imát, a beszélgetést Istennel, az eucharisztia meghallgatását megkapjuk templomainkban. É sajnos mindez elveszett a felgyorsult életünkben, kiüresedett a jó és kényelmes élet miatt, a pénzt hajszoló családokban.
Otthonaikban sem kap már helyet, időt, teret a hitélet megélése. S életünk derekán, netán korábban, kiüresedett lélekkel, testi és szellemi kínjainkkal küzdve éljük a mindennapjainkat.
Eszembe jut egy pár évvel ezelőtti czestochowai zarándokutam élménye, mely ma is nagyon elevenen él bennem. A kegyhelyen a tömegeket fogadó templomban tizen- és huszonéves fiatalok imára kulcsolt kézzel térdepelve vonultak a Fekete Madonna oltárképe elé. Nekik ez természetes volt, nekünk könnyekig megható, mert ilyet nem láttunk még.
Utunk során betértünk a közbeeső templomokba is, ahol éppen szentmisére érkeztünk, s a templomok tele voltak ifjakkal és babakocsit toló fiatal szülőkkel. A lengyeleknek hozzátartozik a mindennapi életükhöz, hogy azt lelassítsák egy fohásszal, egy imával. Nálunk vajon miért nem?
Ez az év mindannyiunk életébe valami váratlan, kifürkészhetetlen helyzetet, félelmet hozott. Elődeink a háború közeledtével fizikailag és lelkileg is felkészültek. Mindig tudták, hogy az Úrnál védelmet találnak. S ezt gyakorolták imával, hálaadással a templomban, vagy munka közben a határban lévő keresztnél, s bíztak Istenben, és legyőzték a félelmet.
Akkor háború közeledtével, de máskor is folyamatosan Istenhez fohászkodva remélték a túlélést. S a veszteségeket is másképpen dolgozták fel, mert hitük által tudták, hogy az élet tartozéka a halál is.
A mai emberből mindez hiányzik. Egy ilyen nem is háborús helyzetben, a tavaszi járvány őrületében eluralkodott a pánik, a stressz, a félelem az embereken, s olykor úgy tűnik, nincs menedékünk.
S ebben a félelmetesnek tűnő helyzetben legelsőként a templomokat zárták be (ahol éppen a legkevésbé volt és van tömeges részvétel), s belekényszerítették a hívő embereket és az egyházfőket is egy olyan helyzetbe, melyre a világtörténelem legsötétebb korszakaiban sem volt példa, hiszen a legnagyobb tragédiák idején is az emberek számára mindig a templom volt a menedékhely.
Az lenne ma is, mégis üresek a templomaink, viszont telnek a kórházaink, sokasodnak a pszichológusok, pszichiáterek, egyre több a depressziós, a lelki telefonszolgálatra szoruló, és egyre több az álvallás, melyekhez olykor menekülnek az emberek.
Pedig templomaink ma is várják a megtérni vágyó, fáradt embereket, hogy a „templom csendes mélyén, oltár rejtekén” elmerüljünk gondjainkban, s letegyünk bánatunkat, félelmeinket az oltár elé.
Sokunknak „kipróbált módszere ez” az elhagyatottságban, a magányban, a betegségben, a sátáni kísértésben, s megannyi vészben, amely napjaink szinte minden órájában kísér bennünket.
Ezer évvel ezelőtt a Szent István által elrendelt templomépítések eredményei nem hiába kimagasló, az ég felé mutató, tornyokkal, kereszttel ellátott építmények voltak, melyek közül néhány ma is áll, s mintegy hívó toronyként mutatják az utat a megtérésre, betérésre.
Építsük fel templomainkat, először a lelkünkben, s lakjuk be, ahol élünk, mert a lelki élet egyik legfontosabb eleme az imádság.
A közös imádság azért fontos, mivel egységet teremt (János 17:22–23), az egymás bátorításának egyik kulcsfontosságú eleme (1 Thesszalonika 5:11) és kölcsönösen szeretetre és jó cselekedetre buzdít. (Zsidók 10:24).
Ha ketten közületek valamiben egyetértenek a földön és úgy kérik, megkapják azt mennyei Atyámtól. Mert ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük. (Máté evangéliuma 18, 15-20 )
Minél többen vagyunk, annál nagyobb erőt érzünk, s a fájdalom, a hiány, a félelem is enyhül.
