Nagybalogon a málenkij robot utolsó túlélői is elhunytak már. Rájuk és az orosz fogolytáborban meghaltakra, s minden elhurcoltra emlékeztek a helyi emlékműnél a borzalmak 77. évfordulóján a Csemadok Nagybalogi Alapszervezetének a meghívására január 16-án.
A megemlékező gondolatokat az egyik áldozat leszármazottja, Tóth Lajos mondta. Felidézte azokat az időket, amikor a fiatalokat, köztük a szüleit (Tóth Istvánt és Csúr Irént), akaratuk ellenére kényszermunkára hurcolták el.
Tóth Lajos (Fotó: Pósa Dénes/Felvidék.ma)
„Az oroszok felszabadítókból megszállókká váltak, s jogot formáltak maguknak arra, hogy ártatlan embereket, mint a háborúban vesztes ország állampolgárait háborús bűnösök címén elhurcoljanak, mégpedig a Szovjetunió területére, ukrán szénbányákba. Ennek a szégyenteljes akciójuknak azt a nevet adták, hogy „málenkij robot” azaz kis munka. Megtévesztés volt ez a javából, mert mint később kiderült, nem néhány hetes romeltakarításról volt szó” – idézte fel.
A magyar nőket 1947 októberében kezdték elengedni, s velük néhány munkára alkalmatlannak nyilvánított férfi is hazatérhetett. Az utolsó elhurcoltak 1949 decemberére értek haza, akkorra már Csehszlovákiába. A kint történtekről nem beszélhettek, gondolataikat lefoglalta a hétköznapi megélhetés gondja.
Megemlékezők (Fotó: Pósa Dénes/Felvidék.ma)
„Mi, akik gyerekként érintettek voltunk ebben a sorsban, sajnos megtapasztalhattuk, hogy a túlélőket évtizedek elmúltával is rémálmok gyötörték. Ezek az egyszerű emberek életük végéig adóztak az el nem követett bűnükért. Mindennek ellenére sokuknak megadatott a szép öregkor” – adott hálát a jó Istennek Tóth Lajos.
Kifejtette, eme siralmas történéseket történelmi tényként kell elfogadnunk, még akkor is, ha ez nehéz.
Balról Koós István nyugalmazott pedagógus, aki Nagybalogi tragédiák című könyvét szentelte a témának (Fotó: Pósa Dénes/Felvidék.ma)
„Mi magunk viszont tudunk változni, s arra kell törekednünk, hogy mindig a megbékélés vezéreljen bennünket” – szögezte le, s arra kért mindenkit, hogy emlékük előtt ne csupán az évfordulókon tisztelegjünk, s merítsünk hitet a sorsukból.
„A legnagyobb feladatunk talán abban rejlik, hogy fáklyavivőként továbbadjuk az igazságot a felnövekvő nemzedéknek, hogy ők is megismerhessék elődeik viszontagságos életútját” – adta útravalóul Tóth Lajos, s mementóként idézte József Attilát: „ez a mi munkánk; és nem is kevés”.
Pál Gabriella és a Szivárvány énekkar (Fotó: Pósa Dénes/Felvidék.ma)
A tiszteletadáson elhelyezték a megemlékezés koszorúit a Nagybalogi Református Egyházközség presbiterei, a község polgármestere és alpolgármestere, a Rákóczi Szövetség Balogvölgyi Helyi Szervezetének elnöke, a Szövetség párt járási képviselői, a Csemadok Nagybalogi Alapszervezetének elnöke és a kis Csemadok-tagok.
A megjelenteket Pál Csaba, a helyi Csemadok elnöke köszöntötte. Közreműködött a Szivárvány énekkar és szavalattal Pál Gabriella. Az alkalom végén a közelgő magyar kultúra napja alkalmából is közösen elénekelték a Himnuszt.
Pál Csaba (Fotó: Pósa Dénes/Felvidék.ma)
Az elhurcoltak és a két világháború áldozatainak emlékére Nagybalogon 2005-ben állítottak emlékművet a temetőben. Azóta rendszeresen januárban megemlékeznek itt a borzalmakról. A Gömör megyei Nagybalogon 1945. január 18-án kezdődött az internálás. Nagybalogról 139 fiatalt hurcoltak el, közülük huszonketten soha nem térhettek haza, a Donyec-medence földjében nyugszanak.
(Pósa Homoly Erzsó/Felvidék.ma)
