945 évvel ezelőtt, 1077-ben lépett a magyar trónra I. László (1040 körül – 1095. július 29.), I. Béla király és Richeza lengyel hercegnő másodszülött fia.
László királyt 1192-ben avatta szentté III. Celesztin pápa. Már röviddel 1095-ben bekövetkezett halála után elismerően szóltak róla, kiemelve erkölcsösségét és vallásosságát.
Sírja zarándokhellyé vált, számos csodás gyógyulást tulajdonítottak neki. Kivételes fizikuma és rettenthetetlen jelleme miatt lovagkirálynak, Isten atlétájának és Bátor Lászlónak is nevezték.
László életét sok küzdelem és megpróbáltatás kísérte. Vallásos lelkületét anyjától, a vitézséget atyjától örökölte. Még jóformán fel sem serdült, máris viszontagságos időket kellett átélnie: a testvérharcot András király és apja, Béla herceg, majd az évekig húzódó viszályt Salamon király és Géza bátyja között. Így korán megedződött az élet iskolájában, s felkészült küzdelmes uralkodói éveire. Az ő feladata lett ugyanis a belső rend megszilárdítása és a külső határok biztosítása.
I. László ábrázolása a Képes krónikában (Fotó: Wikipédia)
Nevéhez fűződik a magántulajdon védelmének megszilárdítása, Horvátország elfoglalása (1091) és az első magyar szentek avatása.
Közbenjárásával 1083-ban István király, Imre herceg és Gellért püspök, valamint András és Benedek remeték kerültek az egyház szentjeinek sorába.
A kor szokásaira jellemző, hogy az országos ünnepként kezelt szentté avatások alkalmával foglyokat is szabadon bocsátott.
„Mikor pedig a királyi méltóság feladatát méltó módon elvállalta, szavakkal nem lehet kifejteni, mennyire s miképpen látta el. Mert nem hajlott szíve a felé áramló gazdagságra vagy más földi javakra. Lelke mélyén mindig az örök jóra gondolt, arra vágyott kielégíthetetlen kívánsággal, azt kutatta szüntelen nagylelkű munkálkodással. Hiszen nem kételkedett, hogy minden, ami számára kívánatos: Isten, s minden lelki erénye az ő felségére irányult, megőrizte a királyi méltóságot, kinek-kinek megadta a magáét, Istent magáért szerette, a világi hívságokat Isten kedvéért. Hűséges és odaadó volt tehát a Teremtőhöz fogadalmakban és felajánlásokban, jóakaratú a népével, bőkezű a külföldiekkel, adakozott az alattvalóknak, irgalmazott a megkínzottaknak s az elnyomottak hatalmas megszabadítója volt. Jóságos hát indulatában, megfontolt a tanácskozásban, igazmondó a beszédben, állhatatos az ígéretben, igazságos az ítéletben, derűs a korholásban, s az ítéletek mérlegelésekor nem annyira ítélni félt, mint megítéltetni: úgy hitte, őt magát inkább fenyegeti rettenetes ítélet, mint azokat, akiket ő ítélt meg. Ezért az igazság szigorát az irgalom szelídségével mérsékelve olyannak mutatkozott, hagy alattvalói inkább szerették, mint félték.
Mert az ország kormányzása néki nemcsak rangot adott: gondot is. Nem a maga, hanem – az apostol szerint – Jézus Krisztus javát kereste kesergés nélkül. Ezért a tények s elnevezésük sajátságai miatt mintegy nevét változtatva, minden népe kegyes királynak hívta”
– olvasható a Szent László király legendájában.
I. László koronázása, miniatúra a Képes krónikában (Fotó: Wikipédia)
Amikor tehette, szeretett félrevonulni és imádkozni. Imáinak hatásossága nyilvánul meg az alakját körülfonó legendákban is: az üldöző ellenség előtt a szikla meghasad, éhező katonái táplálására szarvascsordák jelennek meg, imájára víz fakad a sziklából, az ellenség elé dobott pénzei kővé változnak. Nem csoda, hogy híre a határon túl is elterjedt, benne látták a kor egyik legszebb lovageszményét, s kiszemelték a keresztes hadak vezérének. Ez azonban nem valósult meg, mert a király 1095. július 29-én az örökkévalóságba költözött. Egy ideig a somogyvári monostorban nyugodott, később Váradon helyezték végső nyugalomra.
Tulajdonképpen maga a nép avatta szentté László királyt, mielőtt az egyház hivatalosan megtette volna. Seregestől keresték fel sírját, nemcsak a gyógyulást, vigasztalást óhajtók, hanem a vitában álló peres felek is. A csodás gyógyulások híre gyorsan terjedt. A szent király ereklyéibe vetett bizalom egyre növekedett, szokássá vált, hogy sírjánál döntsenek el nagy fontosságú pereket, és László oltára előtt tegyenek esküt.
Itt tartották az 1134. évi nemzeti zsinatot és itt döntötték el egy alkalommal a zágrábi püspök perét is. Ezt követően az egyház hivatalos lépése sem váratott soká magára. III. Béla király sürgetésére III. Celesztin pápa 1192-ben László királyt a szentek sorába iktatta.
Szent László hermája a győri székesegyházban (Fotó: Wikipédia)
A szent lovagkirály kultusza népe körében az idők folyamán tovább erősödött, egyesek szerint még Szent Istvánét is felülmúlta. A nagyváradi székesegyház előtt állították fel híres lovasszobrát, a Kolozsvári testvérek alkotását, a győri székesegyházban őrzött hermája fenséget, erőt, s egyúttal nyájasságot is sugároz – ez volna a szent király igazi arca.
A mindig győzelmes „Bátor László” lett a katonák védőszentje, nevének oltalma alatt vonultak a csatába, s ez volt a csatakiáltásuk:
„Szent László, segíts!” 1684-ben, a törökök elleni felszabadító háború idején egy külföldi fültanú elbeszélése nyomán feljegyezték, hogy a katonák a tábortűznél „fél óráig zenéltek és magyar víg dalokat mondottak Szent László tiszteletére, kinek épp aznap ünnepe vala”.
Tisztelete tehát még akkor is elevenen élt. Arany János két költeményben idézte és örökítette meg szent királyunk csodás tetteit: a Szent László című legendában és a Szent László füve című népmondában.
Az I. László által alapított somogyvári Szent Egyed-templom és apátság feltárása (Fotó: Wikipédia)
Prohászka Ottokár (1858–1927) püspök később így emlékezett meg Szent Lászlóról:
,,A magyar eszmény Lászlóban lett kereszténnyé és szentté… A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a keresztény király a nemzet hősévé lett.”
Forrás: Wikipédia, Magyar Kurír
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
