Szülinapi faliújságot készítenek éppen a gyerkőcök az emeleti osztályteremben Vilkén, ahol a falu közepén egy csendes utcában közös épületkomplexumban van az óvoda és az iskola.
Ruzicska Katalin, a magyar osztályok osztályfőnöke és egyben egyetlen tanító nénije fogad szívélyesen és szimultán foglalkozik a gyerekekkel és velem, de rutinosan teszi, mert egyszerre tud válaszolni az én és a gyerekek kérdéseire.
Összesen 35 tanulója van az iskolának, ebből 8 magyar gyerek (2 új elsős, 5 másodikos, 1 negyedikes), s 1 pedagógus, valamint egy közös nevelő – aki tud magyarul – foglalkozik a nebulókkal. A magyar osztályba csak vilkeiek járnak, de a szlovák osztályokba 4 környékbeli magyar-palóc faluból érkeznek naponta a gyerekek.
Pár évvel ezelőtt még voltak Panyidarócból is gyerekeim, meséli Ruzicska Katalin, ma már onnan sincsenek, annak idején 20–30 magyar gyerekünk is volt itt, meséli, és érzem a hangjában a nosztalgiát azokra az időkre.
Húsz éve tanítok, mialatt fokozatosan indult el a folyamat, hogy a magyar szülők szlovák iskolába adják a gyerekeket, mondja. Amikor közbeszólok, hogy akkor ez már egy végvári napi harc, gyengéden tiltakozik:
én inkább küldetésnek nevezném, amire most egyedül vagyok .
Zavarba jövök, mert automatikusan panaszt vár ilyenkor az ember, de a törékeny tanító néni mosolya mögött olyan nyugodt erőt vélek felfedezni, ami megsüvegelendő.
Szlovák óvodája van csak a falunak, de az óvónők, akikkel nemcsak kollegiális, hanem baráti is a kapcsolat, igyekeznek foglalkozni magyar nyelven is a gyerekekkel, főleg azokkal, akikről tudják, hogy magyar iskolába mennek.
A magyar iskolás gyerekek nagy része szociálisan hátrányos helyzetű, van egy kisebb testi fogyatékkal élő tanuló is, akinek gondját viseli az osztályfőnök és az iskola egyaránt.
A losonci Kármán József Alapiskolával szoros a kapcsolat, hiszen a gyerekek oda lépnek tovább a felső tagozatba, éppen ezért a Bethlen Gábor Alap és a Rákóczi Szövetség támogatásait is a losonciakkal közösen koordinálják.
Aztán természetesen belemélyedünk a helyi specifikus helyzet elemzésébe, és a tanító néni a saját tapasztalataiból adódóan fejti ki sommás véleményét:
az iskolaválasztást nagyban befolyásolja a családokban, széles rokonságban, hogy melyik gyerek milyen nyelvű iskolát látogat, ugyanis ha már az adott nagycsaládból a gyerekek többsége szlovák iskolába jár, akkor a többieknél az a legfőbb indok, hogy együtt járjanak a gyerekek.
Gyakran szembesülnek azzal is, hogy ha a nagyobb testvér már Losoncra megy tovább felső tagozatra, akkor a kistestvérét is kiveszik a falusi alsó tagozatból, hogy ne kelljen két iskolával foglalkoznia a szülőnek, és így „letudja” a gyerekeket egy helyen, ami azt jelenti, hogy bár a losonci iskola időnként gyarapodik ilyen gyerekekkel, de a vilkei iskolának egy-két ilyen gyerek elvándorlása is komoly érvágás.
Ami a gyerekek eredményeit illeti, a sportban jeleskedtek a tanulók az elmúlt időszakban, ugyanis a járási versenyeken két első helyet szerzett az iskola, ahol egy egész éves edzési programot teljesítettek és ebben tevékenyen részt vettek a magyar gyerekek is.
A kirándulások, kulturális programok mindig közösen zajlanak a szlovák osztályokkal, ezt az iskola vezetősége mindig így szervezi, tehát nincs kivétel, hogy a gyerekek egyik része ilyen programra megy, a másik meg másmilyenre… Minden együtt zajlik a vilkei iskolában.
Ebben a helyzetben az arany középút megtalálása az igazi szakmai kihívás, mondja mosolyogva Ruzicska Katalin.
Megköszönve a válaszokat búcsúznék, de ez nem olyan egyszerű errefelé, és mivel ebben a iskolában minden együtt zajlik, a tanári szoba is közös, ahol pillanatok alatt egy igazi hölgykoszorú vesz körül a tanító és nevelő nénik által, akik jobbnál jobb falatokkal kényeztetnek, miközben az igazgató asszonnyal megbeszéljük az önkormányzattal való kapcsolatot, illetve a jövőbeni pályázati lehetőségeket az iskola számára, olyan módon, hogy azok mindenki hasznára váljanak.
Szó, szót követ és azon kapom magam, hogy már én veszem el az ő idejüket, hiszen indul a következő tanítási óra. Megköszönve a szíves vendéglátást, elköszönök mindenkitől. A magyar iskolát küldetésként vezető Ruzicska Katalin az ajtóig kísér és ő köszöni a látogatást.
Amíg a kocsikulcsot keresem a zsebeimben, az jár a fejemben, hogy megint egy olyan hétköznapi hőssel volt szerencsém megismerkedni, aki naponta szerényen, mosolyogva teszi a dolgát, és aki a legnagyobb tiszteletünket kell, hogy kiérdemelje, mert ahogy a vilkei Ruzicska Katalin, úgy az összes magyar kisiskola összes többi magyar tanítónője és nevelőnője a mi csendes hősünk.
Több tisztelet és megbecsülés jár nekik, de ami a legfontosabb, hogy segíteni kell őket, mert rengeteg olyan lehetősége van a felvidéki magyar elitnek, amellyel mind a pedagógusokat, mind a helyi magyar közösségeket tudná hatékonyan segíteni, na de erről majd a riportsorozat befejező részben.
(Papp Sándor/Felvidék.ma)
