Madách Imre, magyar író, költő, ügyvéd, politikus, a Kisfaludy Társaság rendes tagja és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, 1823. január 20-án született Alsósztregován.
Magyar középnemesi család sarja, felmenői között több neves személy is volt, a 13. századig tudta visszavezetni a családfáját. Köztük a 17. század elején élt Madách Gáspár tisztelt tudós-poéta, valamint az ő nagybátyja, Rimay János, aki a Balassi Bálint utáni nemzedék legjelesebb magyar költője volt.
A gimnázium hat osztályát magántanulóként végezte. Ifjan elveszítette édesapját, de a családi birtok jövedelme biztosítani tudta taníttatását. 1837-ben került Pestre.
Egyetemi évei alatt elkötelezte magát a felvilágosodás eszméi mellett.
1840-ben visszatért szülőmegyéjébe, Nógrádba, ahol a szabadelvű ellenzék egyik bátor szónoka lett. Húszévesen már királyi táblabíró volt Nógrád vármegyében. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a közigazgatást szervezte.
Madách Imre mellszobra a kastély udvarán (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)
Tevékenyen részt vett a nemzetőrség felállításában, bár egészségi állapota miatt katonai szolgálatot nem tudott vállalni. Egyik öccse (Pál) a szabadságharc áldozata lett, nővérét (Máriát) és családját a román parasztok ölték meg. A szabadságharc bukása után a költőt Kossuth titkára, Rakovecz János rejtegetése miatt egyévi börtönre ítélték 1852-53-ban. Ez idő alatt felesége elidegenedett tőle, s 1854-ben el is váltak. A válás után Sztregován élt anyjával és három gyermekével. Ezt az időszakot tekintik élete nagy művének – Az ember tragédiája – érlelődési idejének.
A több nyelven tudó Madách korának klasszikus és modern irodalmát is jól ismerte. Anyanyelve mellett művelte a német, francia, szlovák, angol, latin és ógörög nyelveket. Íróként fő műve Az ember tragédiája, a magyar drámairodalom egyik legismertebb darabja, melyet számos nyelvre lefordítottak, színpadi változatát Magyarországon és külföldön is rendszeresen műsorra tűzik.
Madách első versesfüzete Lantvirágok címmel, 17 éves korában jelent meg, s közel harminc szerelmes verset tartalmazott. Későbbi költeményei sem jelentéktelenek, de nem emelkednek a kor átlaglírája fölé. Ugyanezt lehet elmondani a drámai kísérleteiről is. 1843-ban hét tragédiát írt. Külön említést érdemel A civilizátor című, 1859-ben írt szatirikusabb komédiája. Az 50-es évek végi szabadabb légkörben Madách ellenzéki indulattal leplezte le a Bach-rendszer hibáit. Komédiája és tragédiái nem jelentek meg életében nyomtatásban s a színházak sem tűzték műsorra azokat.
Madách-emlékmúzeum Csesztvén (Fotó: Wikipédia)
Remekműve, amelyre egész életében készült, Az ember tragédiája az emberiség drámájaként él a köztudatban.
Halhatatlanságának titka, hogy minden kor számára van érvényes mondanivalója és kérdései máig időszerűek, hiszen az emberiség és a történelem, valamint az ember és a világmindenség viszonyát elemzi.
Még életében elhozta számára a Kisfaludy Társaság régóta áhított tagságát, majd a Magyar Tudományos Akadémia tagságát is, ám a színpadi ősbemutatót már nem érte meg.
Az ember tragédiája 15 „felvonásos” drámai költemény. Ebben a megjelölésben a költemény a műfaj-meghatározó, a drámai melléknév csak megkülönböztet a műfajon belül. A költőien megfogalmazott filozófiai eszmék mellett eltörpülnek a dráma követelményei, s ezért kevésbé érvényesül a színpadon. Madách műve nem „drámai alkotás”, hiszen a drámai költemény tipikusan romantikus műfaj. A műben filozófiai és gondolati líra jelenik meg, melyben az író jelleme kettőződik meg Ádám és Lucifer alakjában.
Az alsósztregovai Madách-kastély (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma,archív)
Madách az emberiség nagy problémáit öleli fel, a filozófia végső kérdéseit boncolgatja, köztük azt, mi az emberi lét értelme és célja. Az „örök” embert állítja szembe a világegyetem erőivel. A mindenség erőinek jelképeként mitikus lényeket szerepeltet. Az ókori mitológiából, a keresztény vallásból kölcsönzött alakokat megszemélyesített eszmékként szólaltatja meg.
A magyar irodalom különleges és szokatlan alkotása iránt egyetlen korszak sem volt közömbös. Szorosan kapcsolódik nemzeti történelmünkhöz, de a nemzeti kérdés nem közvetlenül van jelen, az egész emberiség, az egész európai civilizáció nevében szólal meg.
Létrejöttét nagyban befolyásolta a kor szelleme és Madách magánélete.
Az ifjú nemzedék, melyhez Madách is tartozott, a forradalom előtt még feltétlenül hitt a liberális eszmék diadalában. Ez a hit rendült meg a forradalom másnapján, s szenvedett vereséget a szabadságharc után. Az emberi haladásért folytatott küzdelem értelmetlenségének élménye volt a tragédia létrejöttének elsődleges forrása.
A kétségbeesést az egyéni csapások tovább mélyítették. Nővérének és családjának legyilkolása legnagyobb kétségének kiindulópontja lett. A népből való kiábrándulása ekkor kezdődött, s felerősítette azt az elképzelést, hogy a szent eszméket csak nagy emberek képviselhetik. Felbomlott házassága ugyancsak törést okozott lelkében. Pedig a költő házassága első éveiben a szerelemtől az „éden boldogságát” remélte. Éva alakjának megformálásában jelentős szerepet kapott ez az egyéni csalódás is.
A rózsalugas a Madách-kastély előtt (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)
Világszemléletét komorabbá tették a természettudományok XIX. századi új tanításai. Ezek a természeti végzet elkerülhetetlenségét hirdették, az embernek a körülmények és a statisztikai törvények által történő meghatározottságát vallották. Madách az 50-es években ismerkedett meg a determinizmus tanításával. A kiábrándultság és a hinni akarás vitája dúlt a lelkében, s ezt a vitát fogalmazta meg drámai költeményében. Madách hinni akarását Ádám, kétségeit Lucifer képviseli.
„Az ember tragédiája drámai költemény. Kezdtem 1859. február 17-én, végeztem 1860. márczius 26-án” – olvasható a mű kéziratán.
Madách a kéziratot elküldte Arany Jánosnak, de ő azt gondolta, hogy a mű „nem egyéb, mint Faust gyönge utánzása”. Csak hónapok múlva ismerte fel értékeit.
Madách – vagyis Ádám – a műben gyötrő kérdéseire nem kap egyértelmű, világos választ az Úrtól, a „titok” homályba marad. Csak azzal nyugtatja, hogy mellette áll majd lelkiismeretének „szózata”.
A világ rendjében helye van Lucifernek is: a „mindenség egy gyürűje” ő is. Ádám újra felkomorló kételyeire, az eszkimó-szín nyomasztó tapasztalatait idéző utalására – „Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni” – majd az Úr válasza a tragédia végszava: „Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál!”
Madách Imre dolgozószobája, itt született meg a tragédia (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)
Madách tragikusnak látja a történeti színek tanulságát, a mű befejezése mégsem tragikus. Ez a befejezés azonban szervesen következik a cselekmény egészéből. A reménytelenség érveit igyekszik cáfolni, s ez a törekvés élteti a művet. A szüntelen újrakezdésnek s a jobbért való küzdelemnek a bukásokkal szembenéző hősiessége minden kor számára érvényes tanulság.
A Tragédia megjelenése után, 1861-ben született meg a Mózes című drámája. A „nagy ember” és a „hitvány tömeg” összeütközése itt másképpen oldódik meg. A tömeg hitványsága a rabság eredménye, s Mózesnek sikerül a rabság bélyegét letörölnie a nép homlokáról. Mózes képes népével egyesülni, s a pusztában való bujdosás alatt felnőtt új nemzedék méltóvá válik az ígéret földjére.
A parkban található Madách-síremlék (Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)
A nagybeteg író végrendeletét 1864. október 4-én diktálta le Szontagh Pálnak, a legjobb barátjának, majd másnap, október 5-én hajnali 1 és 2 óra között távozott az élők sorából, Alsósztregován, szívelégtelenségben. 41 évet élt. Október 7-én helyezték örök nyugalomra szülőhelyén, a Madách nemzetség sírboltjában.
(Forrás: SuliHáló, Wikipédia)
(Berényi Kornélia/Felvidék.ma)
