Görgei Artúr tábornok felső-magyarországi visszavonulása során, 1849. február 3-a éjjelén Iglónál lepte meg Guyon Richárd ezredes hadosztályát a Julius Kiesewetter Edler von Wiesenbrunn őrnagy vezette császári-királyi különítmény, ám a honvédek megfutamították az ellenséget és üldözésbe mentek át. Így érkeztek meg Szepesváraljára.
A császáriak által hajszolt Feldunai hadsereg két oszlopban haladt a Szepesség felé. A déli oszlopba tagolt, négyezer főt számláló Guyon-hadosztály február 2-án, pénteken este érkezett Iglóra. Parancsnokuknak tudomása volt arról, hogy a kőhajításnyira fekvő Lőcsén császáriak tanyáznak, ám ennek ellenére pihenőt adott fáradt honvédeinek, és vajmi keveset törődött azzal, hogy nagyobb létszámú előőrsökkel figyeltesse Igló kijáratait. Egy császárhű polgár rögvest értesítette a Lőcsén álló Kiesewetter őrnagyot, hogy magyarok érkeztek Iglóra. Az őrnagy felkerekedett és 800 fős különítményével – négy század Nugent bakával, fél század Császár-svalizsérral és fél üteg röppentyűvel – február 3-a éjjelén rajtaütött Iglón. Sikerült zavart okoznia, de a honvédek hamar összeszedték magukat és Szepesváralja felé kergették Kiesewetter őrnagy megtépázott csapatát.
Hajnali 4 órakor szokatlan zajra ébredtek a város lakói. Tirts Rezső így emlékezett az eseményekre:
„Az osztrák Kiesewetter-féle csapat lehangoltan, roppant rendetlen állapotban állt a káptalan felső körfala előtt; a gyalogság fáradtan, ijedt arczokkal, megtizedelve, a svalizsőr [Helyesen: svalizsér] századnak alig harmada lóháton, egy része társzekereken, ágyukon, vagy gyalog sántikálva; a fele itt Iglón hagyta a fogát. (…)
Kiesewetter tanácskozott tiszteivel, hogy mi tevők legyenek, mert a hóboritott mezőkön, az úton és mindenünnen feltünedeztek már a huszárok és a Baldóczon túli lejtős hosszú mozgó vonál látszott; ez volt Guyon dandára. (…) Kiesewetter a körfallal bekeritett káptalanban védő állást foglalni szándékozott, de a prépost és a kanonokok kérve kérték, ne tegye ki végpusztulásnak a káptalant. – Kiesewetter engedni látszott, mert megvert csapatja csakhamar sebes léptekkel tovább sietett. Ideje is volt, mert egyes huszárok már a káptalan melletti Pasicza réten megjelentek. Amint mi fiuk azokat megláttuk, nagy éljenzéssel eleikbe mentünk és kérdéseikre elmondtuk nekik, hogy merre futott az osztrák és hogy két svalizsőr a káptalanban elrejtőzött. Ezt a két svalizsőrt el is fogták a huszárok, a szegény foglyok sápadtan, reszketve kértek »pardont«.
Nemsokára együtt voltak a huszárok, az úgynevezett »Sobri svadron«, mely mindenféle ezredektől és országokból hazájukba szökött huszárokból állt, egy fiatal Dezsewffy százados vezénylete alatt [Helyesen: cserneki és tarkeöi Dessewffy Dénes főszázados, aki 1848. október 4-én szökött haza Prága mellől a jászkunokból álló császári- királyi 12. Nádor-huszárezred egyik századával, élükön szandai Sréter Lajos főszázadossal], mind vadkinézésű rémalakok, felbőszülve az éjjeli támadás miatt [amelynek során egyik tisztjük, Szentpétery Sámuel hadnagy elesett], szitkozódva, káromkodva, villogó, részben véres kardokkal a futó ellenség után iramodtak a tükörsima jeges meredek lejtőn le, mint valami démonok. Rémitő látvány volt az, a mint még a város utczáin az osztrák hátvéd nehány emberét, mivel azonnal meg nem adták magukat, kegyetlenül összekaszábolták. [sic!]
A futó ellenséget Korotnok faluig, a Branyiszkóhegy aljáig üldözték.”
A Kiesewetter-különítmény itt megállt, mire az üldözésükre küldött huszárok a zsegrai útra fordultak és (Szepes)Olasziba nyargaltak. A helyi kocsmában épp kirendelték a früstüköt, amikor Korompa felől császári svalizsérok bontakoztak ki, és a túlerő elől visszahúzódtak.
A Guyon-hadosztály zöme ekkor érkezett be Szepesváraljára. A piactéren lévő üzletek mind zárva voltak, mire Guyon maga elé rendelte a kereskedők alelnökét, a lelkes hazafi hírében álló Tibély Zsigmondot és ráförmedt: „Micsoda hazafiság az, hogy mikor az én katonáim bevonulnak, önök az üzleteket zárva tartják, ha azonnal ki nem nyitják azokat, felakasztatom magát!”
Guyon épp az ebédjét fogyasztotta Fest Samunál, amikor értesült a gróf Franz Deym und Stritetz vezérőrnagy parancsnoksága alatti császári dandár közeledtéről. Most elővigyázatosabb volt, harcrendbe fejlődtette embereit, így Deym nem vállalta a küzdelmet és Branyiszkó felé hátrált. Guyon nem mehetett át üldözésbe, annyira elcsigázottak voltak csapatai. Okulva az iglói fiaskóból, a honvédek nem szállásolhattak be, hanem a mínusz 20 fokos hidegben a város piacterén maradtak. Tüzek körül „sütkerészve vigan énekeltek”, amelyek akkora lánggal lobogtak, hogy a közelebb álló házak tetején megolvadt a hó és csepegni kezdett.
Vajon miért is nevezte „vadkinézésű rémalakoknak” a Nádor-huszárokat Tirts? A választ visszaemlékezésében találhatjuk: „Udvarunkban istállónkban volt öt huszár, mind kemény gyerekek, különösen az egyik barna alacsony kitűnt; ő volt az, a ki az első jelent meg a káptalan előtt és a két svalizsőrt elfogta. Ez mondta nekem, hogy a »Sobri svadron«, melyhez ő is tartozott, még Svechat [Helyesen: Schwechat, 1848 októbere] óta nem józanodott ki, mert mindenütt kapnak inni, a mennyi csak beléjük fér.” Kellett is a pálinka, hiszen másnap a Guyon-hadosztályra várt a feladat, hogy a Branyiszkói-hágónál utat nyisson a Feldunai hadsereg számára.
(Babucs Zoltán hadtörténész)
