Kossuth-díjas írónk két nappal ezelőtt betöltötte 80. életévét, „nyilvános” köszöntése pedig a Magyar Kultúra Alapítvány budapesti székházában (Szentháromság tér 6.) majd november 8-án,14 órakor lesz, továbbra is időszerű a téma. Főszerkesztőnk aktuális köszöntőjében méltatta Dobos László közéleti-kulturális érdemeit, én pedig néhány mondat erejéig kapcsolatunk személyes vonatkozásaira szorítkoznék.
Nem sokkal a rendszerváltozás után ismertem meg személyesen, ő az Együttélés politikai mozgalom egyik vezető személyisége volt, jómagam pedig a mozgalom központi irodájában dolgoztam. Közvetlenebbül valójában az 1998-as pártegyesülést követően futottak össze útjaink, mikor a Madách Posonium Kft. által kiadott Szabad Újság munkatársa, később főszerkesztő-helyettese lettem. Tulajdonosként nem keverte össze a kiadói munkát a szerkesztőivel, véleményét elmondta, de a hatásköröket tiszteletben tartotta.
Ám egyetlen egyszer mégis cenzorként lépett fel. És pont ez volt az a pillanat, amikor magamban azt mondtam, nem hétköznapi emberről van szó. 2004-es évet írtunk, köztársasági elnöki kampány folyt, és érkeztek is a hirdetések a jelöltektől a Szabad Újságba, amelyről bizonyára nem árulok el nagy titkot, évek hosszú során a fennmaradásért küszködött, minden korona érték volt a számára. Dobos László nyomdába adás előtt át szokta tekinteni az újságoldalakat, néha elégedetten bólintott, néha sóhajtott, de akkor kivette az egyik oldalt,és halkan odaszólt nekünk, hogy „ezt az egyet cseréljétek ki valami másra”. Vladimír Mečiar egész oldalas hirdetése volt, amely szép pénzt jelentett volna a kiadónak, három ember havi bére megoldottá vált volna. „Ez az ember rengeteget ártott kultúránknak, iskolaügyünknek, a felvidéki magyarságnak. Nincs az a pénz, amivel ezt ellensúlyozni lehet” – mondta.
Azóta Vladimír Mečiar hatalma megszűnt, a Szabad Újság ma is létezik, de már nem a Madách Posonium kiadásában. Tavaly a kiadó kénytelen volt eladnia a lapot. Ezzel gyakorlatilag az én munkaviszonyom is megszűnt Dobos László által vezetett kiadóval. Általában ilyenkor az történik, hogy „isten áldása”, mindenki megy a maga útján, és nagy valószínűséggel meg is feledkeznek egymásról. Dobos László háza táján ez is másként történt. Még ma is havi rendszerességgel felhív, érdeklődik életem alakulásáról, „ifjú barátomnak” szólít, tegezést ajánl és hosszú távú (!), 10-20 évekre szóló tervekben gondolkodik a felvidéki magyarság helyzetének javítása érdekében. Nyolcvan évesen! És nem azon panaszkodik, hogy elszaladt az idő!
Számomra az ő figyelme nagy megtiszteltetés, nem azért, mert Kossuth-díjas íróról van szó, hanem mert egy olyan emberről, aki a szó hagyományos értelmében tekint a barátságra, és szereti a közösséget, amelyből sarjadt. Fehér holló.
Isten éltessen még sokáig, kedves László.
Oriskó Norbert
Felvidék Ma
{iarelatednews articleid=”25268,25227,25233,25079,25264″}
