Az utóbbi 250 évben összesen mintegy 600 növényfaj tűnt el Földünkről, több mint kétszerese az ebben az időszakban kihalt madár-, emlős- és kétéltűfajoknak együttvéve. A kutatók szerint azonban még ezek az adatok is alábecsülik a növénykihalás jelenlegi mértékét.
Egy új összehasonlító tanulmány szerint a növények kihalása ötszázszor gyorsabban zajlik, mint természetes módon történne. Egy amerikai jelentés szerint egymillió állat- és növényfajt fenyeget a kihalás veszélye. A kihalt növények között van a chilei szantálfa, amelyet illóolaj-tartalma miatt hasznosítottak, az élete nagy részét föld alatt töltő Thismia americana és a rózsaszín virágú Szent Ilona olajfa is.
A legnagyobb veszteség a szigeteken és a trópusokon figyelhető meg, ahol sok nagy értékű haszonfa él, és különösen jellemző a növényvilág sokszínűsége – írja a BBC.
S ha valaki ennek olvastán legyintene, annak nem árt tudnia, hogy a Földön minden élet a növényektől függ, melyek az oxigént és a táplálékot szolgáltatják. Több millió egyéb faj fennmaradása múlik a növények túlélésén, köztük az emberé is. Kihalásuk így más, rájuk utalt organizmusok pusztulásához is vezet.
Ez azonban még korántsem minden, hiszen éppen a fentiekből adódóan a láncreakció már beindult.
Több hosszú távú kutatás is azt mutatja, hogy a rovarok száma is drasztikus mértékben csökken világszerte, egyes kutatók szerint a jelenség egyenesen katasztrofális.
2014-ben egy biológusokból álló nemzetközi kutatócsoport kiszámította, hogy az elmúlt 35 évben 45 százalékkal csökkent a bogarak és a méhek száma.
Azokban a térségekben, ahol részletes adatok állnak a szakértők rendelkezésére – például Európában –, világosan mutatják az egyre romló tendenciákat: tavalyelőtti tanulmány alapján csak Németország természetvédelmi területein 75 százalékkal visszaesett a repülő rovarok száma. A publikációban tett megállapítások alapján a rovarok tömeges pusztulása Amerikát sem kíméli. A trópusokon élő gerinctelenek eltűnéséért a tudósok szerint minden kétséget kizáróan a klímaváltozás felelős.
A biológusok már az 1970-es évek óta vizsgálják a Puerto Rico területén elterülő esőerdőket, folyamatosan nyomon követve a rovarok, a rovarevők, a madarak, a békák és hüllők létszámának alakulását. Amikor a biológusok 40 évvel később ismét visszatértek, hogy átfogó elemzést készítsenek, megrendítő látvány fogadta őket: az esőerdőt egykor elárasztó lepkefajok teljesen eltűntek, ráadásul madarakból is csupán párat sikerült találni.
A kutatók ezúttal nemcsak rovarokat, hanem más ízeltlábúakat (pókokat, százlábúakat) is befogtak csapdáikkal. Az eredmény siralmas lett: hatvanszor kevesebb gerinctelent fogtak be, mint az 1977-es expedíció folyamán. A gerincteleneket fogyasztó gyíkok – zsákmányaikkal párhuzamosan – szintén erőteljes hanyatlásnak indultak. Rovarevő békákból és madarakból is egyre kevesebb van, számuk 50 százalékkal esett vissza az évtizedekkel ezelőtt mért adatokhoz viszonyítva.
Határozottan látszik, hogy az egész tápláléklánc kártyavárként omlott össze.
Az esőerdőt vizsgáló szakértők megállapították, hogy az őserdőben az elmúlt negyven év folyamán 2,2 Celsius-fokkal emelkedett az átlaghőmérséklet, ami végzetes csapást jelentett a rovarok számára, mivel szervezetük érzékenyen reagál a környezeti viszonyok legapróbb változására is, testükben olyan biokémiai folyamatok indulnak el, melyek következtében többé nem raknak petéket, nem szaporodnak.
Másutt egészen más problémák sújtják az ízeltlábúak tömegeit. Németországban például a rovarirtók, illetve az élőhelyek zsugorodása okozza a legnagyobb problémát, világviszonylatban pedig nagyjából ugyanilyen komoly gondot okoznak a szárazságok, az invazív fajok és a kórokozók.
Ha nem változtatunk a szokásainkon, nem spórolunk az üzemanyaggal és az energiával, nem ültetünk a kertünkbe, az utcáinkra őshonos növényeket, nemcsak a méheket, hanem az elpusztult növényi és állati eredetű hulladékot lebontó fajokat is elveszítjük. A tápláléklánc összeomlása nem csupán az esőerdőket, hanem hosszú távon mindannyiunk életét érinteni fogja, figyelmeztetnek a szakértők.
Az utóbbi hetekben cikkek sora boncolgatta a csernobili atomkatasztrófa és a klímaváltozás közötti párhuzamokat. Ahogy a sugárzás, úgy a légkört lassan megtelítő üvegház-gázok is láthatatlanok, de ennél jóval több a hasonlóság. „A bolygónkat veszély fenyegeti, és tudósok figyelmeztetnek minket erre a veszélyre, ahogy a hetvenes években a Szovjetunióban tették a reaktorokkal. A kormányok és az emberek vagy figyelnek, vagy nem figyelnek erre a figyelmeztetésre, de a bolygót és a hőmérőt ez nem érdekli. Ahogy a reaktort sem érdekelte, hogy a hibái államtitoknak voltak minősítve” – mondta egy interjúban Craig Mazin, a Csernobil című film forgatókönyvírója, producere.
2019-re ugyan témává vált a klímaváltozás, de ehhez az kellett, hogy az emberiség a klímakatasztrófa szélére sodródjon. Ide pedig hazugságokon át vezetett az út. Ahogy ugyanis Csernobil tervezési hibái, úgy az aggasztó klímahelyzet sem újdonság a tudósok egy csoportja számára.
Az utóbbi időben részletesen dokumentálták, hogy a világ egyik legnagyobb olajvállalata, az Exxon vezetői például már 1977-ben tudtak arról, hogy az emberiség hatással van a globális légkörre, 1982-ben pedig a cég saját tudósai is ugyanerre jutottak. Egy évvel később mégis csökkentették a klímakutatásra szánt költségvetést, majd az évtized végére meg is szüntették a programot.
Ronald Reagan elnöksége alatt a Fehér Ház megvonta a forrásokat a napenergia-kutatásoktól, és amikor egy kormányügynökség felhívta a figyelmet arra, hogy a fosszilis tüzelőanyagok égetése katasztrofális hatással van a légkörre, megpróbálták bezáratni az ügynökséget. Politikai szólamok szintjén ugyan Margaret Thatcher és George W. Bush is beszélt a környezetvédelem fontosságáról, de a tényleges lépések azután is elmaradtak, hogy James Hansen klímakutató részletesen feltárta a helyzet súlyosságát az amerikai kongresszus előtt.
A fosszilis tüzelőanyagok használatának csökkentése ugyanis a világ legjövedelmezőbb vállalatainak, az olaj- és gázcégeknek az érdekeit sértette volna. Ezek a vállalatok így koncentrált kampányba kezdtek, hogy kétségeket ébresszenek a tudományos eredményekkel szemben. A cél az volt, hogy azt sugallják, a klímaváltozás túl bonyolult, túl összetett téma, és túl drága lenne kezdeni vele valamit. Egyébként valóban bonyolult és drága – ám ez nem lehet oka a tétlenségnek. (Erről van szó például a BBC idén megjelent dokumentumfilmjében, a Klímaváltozás – A tényekben.)
És miközben ez a figyelemelterelés zajlott, 1989 óta több széndioxid került a légkörbe, mint előtte az emberiség történetében összesen.
Harminc éve még sokkal könnyebb lett volna tenni valamit, lassan lehetett volna emelni a fosszilis üzemanyagok árát és technológiát fejleszteni, nem pedig a katasztrófa
kapujában, amikor már súlyos következményei vannak a késlekedésnek. A hazugságok ára ebben az esetben megegyezik azzal, amennyit pusztult a Föld élővilága az elmúlt harminc évben.
Vannak dolgok, melyek túlságosan fontos és alapvető részei a bennünket körülvevő világnak ahhoz, hogy meg lehessen kérdőjelezni őket. A szovjet hivatalnokok számára elképzelhetetlen volt, hogy robbanás történt az erőműben, és ki kell telepíteni az embereket. Ma pedig sok ember számára, hiába olvas róla az újságban, még mindig elképzelhetetlen, hogy közel lehetünk ahhoz a ponthoz, amikor fel kell adni eddigi kényelmes életmódunkat valami sokkal rosszabbért.