Manapság jobban teszi, ha felkészül, aki azt merészeli magáról állítani, hogy európai-nemzeti-keresztény (így együtt) érzelmű, gondolkodású ember. A jól fizetett toleranciabrigádok címkézőosztagai az ilyeneket ugyanis szempillantás alatt az euroszkeptikus-nacionalista-homofób-kirekesztő bélyeggel látják el és küldik vissza a feladónak. Aki látott már ilyet, az tudja: senki a világon nem tud olyan magas hőfokon gyűlölni, mint azok, akik e bélyegzőkészlettel küzdenek a gyűlölet ellen…
A közelgő szlovákiai népszavazás remek alkalom arra, hogy mindezt élőben ismét átélhessük. Ezt nagyrészt már sikerült is, olvashattuk a nyilatkozatokat innen-onnan, az ellenkampányt és a média megmondóinak hozzáállását. Túl sokat hozzátenni már aligha lehet, talán csak néhány személyes benyomást.
Kezdve mindjárt azzal, hogy bár a személyes „vonalkódom” szerint elvileg magam is a „kirekesztők” közé tartozom, ugyanakkor a meleg-ügyben vallott nézeteim okán ez utóbbiak között meg kifejezetten szélsőliberálisnak számítok. Szép, új világ!
Ugyanis azt tartom, hogy a hálószoba dolgai kizárólag az érintettekre tartoznak, és nem vagyok hajlandó valakit csak azért megvetni, mert nem az eredeti rendeltetésüknek megfelelően használja a szerszámokat… Természetesen a soron következő népszavazás sem erről szól, mégis, sokan a legolcsóbb és leghatékonyabb módszernek tartják – nem alaptalanul – erre kihegyezni a témát, és egyszerűen tolerancia-homofób kérdést csinálni az ügyből.
Pedig valójában még csak nem is a házasságról és nem is a családról van szó. Az ugyanis, hogy mi a házasság, nem csak tér, de idő függvénye is. A közös elem valóban az, hogy a házasság egy férfi és nő szövetsége, épp csak a járulékos elemek változtak. Voltak idők, amikor a „vagyoni és érzelmi közösségből” az előbbi volt a hangsúlyosabb és több köze volt a tulajdonjoghoz meg az öröklési joghoz, mint a családi joghoz. Hogy ma mit jelent a házasság, nehéz lenne igazán megmondani. Szorgos kezek munkálkodtak és munkálkodnak ma is azon, hogy egyre kevésbé lehessen megmondani, elmondani a valódi rendeltetését, értékét. A magam részéről – házasságban élő emberként is – egyszerűen születésemtől fogva képtelen vagyok mást érteni alatta, mint nő és férfi kölcsönös szereteten, tiszteleten nyugvó szoros érzelmi és gazdasági szövetségét, amely egyszerre cél és eszköz. Cél abban az értelemben, hogy az ember – ha sikerült jól választania – úgy érezheti, érzelmi téren révbe ért, biztonságra lelt. De eszköz is – és talán ez a legfontosabb – ahhoz, hogy keretet teremtsen mindahhoz, ami emberek kusza halmazából társadalmat (ad absurdum: nemzetet) csinál: a családhoz.
Ha ezt megértjük, azt is megértjük, miért éri folyamatosan annyi támadás, miért próbálják leépíteni a házasság intézményét.
Ésszerű kompromisszumnak gondoltam a Magyarországon bevezetett bejegyzett élettársi kapcsolat intézményét. Amely nem házasság, de mégis törvény által szentesített együttélési forma két azonos nemű ember között. Nincs okom ez ellen ellenérzéseket táplálni, mert teljesen más a rendeltetése, szó sincs családról, utódokról – lévén, hogy a tudomány jelenlegi (valószínűleg nem örökös) állása szerint ez fogalmilag kizárt. Egy alkalommal, miközben az egyik fővárosi anyakönyvi hivatal várójában ücsörögtem ilyen-olyan ügyeim intézve, volt alkalmam megismerkedni egy egyáltalán nem furcsa párocskával, akikről utóbb derült csak ki, hogy épp bejegyzett élettársi kapcsolatot jöttek létesíteni. Két velem egykorú, tehát ifjú hölgyről volt szó. A bennem élő ősember ugyan még halkan megjegyezte, hogy „milyen kár értük”, de szavamra, egészen olyanok voltak, mint bárki más közülünk. Bármily furcsának hangozzék is egyesek számára, de sokkal jobban foglalkoztatta őket az éppen aktuális kézilabda EB eredményei, mint az idén esedékes budapesti meleg-vonaglás-felvonulás. Még csak arról sem akartak meggyőzni, hogy egyszer majd nekik is sikerülni fog az, ami Arnold Schwarzeneggernek a Junior c. filmben.
Szóval ismét csak arra jutottam: a meleg-hideg párbaj önmagában nem létező dolog, egyszerűen kijátszanak minket egymás ellen azok, akik ebből élnek, mégpedig nagyon jól.
Ez azonban még nem lenne a világvége, láttunk már cifrábbakat is. Csakhogy itt sokkal többről van szó, arról, amit a népszavazás második kérdése fogalmaz meg: „Egyetért azzal, hogy azonos nemű párok vagy csoportok számára ne váljon lehetővé gyermekek örökbefogadása, illetve ezt követő nevelése?” Valójában ez az egyetlen egy kérdés az, ami igazán számít. Mert minden átalakulhat – a házasságról vallott nézeteink, vagy éppen a halál kultúrájához való viszonyunk – a gyermekek alapvető jogai és érdekei azonban nem. Ez fajunk önfenntartási kódja, amit nem tudunk felülírni semmilyen felvilágosultnak mondott jogi csűrés-csavarással. Ha mégis megkíséreljük, azzal persze nem fog sokat veszíteni az emberi faj – a természetes szelekció teszi a dolgát és eltünteti a színről a nem odavalókat. Ha a nyugati „felvilágosult” civilizáció így kívánja magát kivégezni, megteheti, az Anyatermészet nem fog tiltakozni. Majd jönnek helyettünk mások. Jobbak. Életrevalóbbak.
És hogy mennyire jönnek, azt már most láthatjuk. Nem kopogtatnak, hanem egyenesen rádöntik az ajtót a sok Charlie-ra…
Február hetedikén akármilyen eredmény szülessék is, még nem dől el semmi. Akár otthon is lehet maradni és tojni egy nagyot az egészre, ahogy ez eddig menő volt a népszavazások során. Február hetedikén csupán egy reprezentatív felmérés, jelentés fog készülni arról, hogy a Szlovákiában élők immunrendszerét mennyire kezdte ki a nyugati féltekét zombivá alakító vírus. Aki azzal kíván távol maradni, hogy neki nem kell magyarázni, enélkül is tudja mi a dolga odahaza az asszonnyal, az gondoljon arra: lehet, hogy e „dolgának” gyümölcse számára mindez néhány év-évtized múlva már nem lesz ennyire egyértelmű.
Idő van! Itt az ideje végre határozott válasz-üzenetet küldenünk azoknak, akik már üzentek: hadat a sokat kárhoztatott európai-nemzeti-keresztény kultúránknak…
Szűcs Dániel, Felvidék.ma