Idén immár harmadik alkalommal vágtunk neki a Felföldről, Pozsonyligetfaluból, illetve a Kisalföldről, Mosonmagyaróvárról az eredetileg gyalogosnak tervezett zarándoklatnak a sümegi Hétfájdalmú Szűzanya főbúcsújára szeptember harmadik péntekén, 18-án, egy szép késő nyári délutánon. Apropója ennek a gyaloglásnak, hogy az óváriak még az 50-es évek alatt is ezresével jártak gyalog Magyaróvárról. Küldetése pedig, hogy ennek a hagyománynak újra érvényt szerezzünk, s felelevenítsük elődeink e nemes szokását. Az előző években már kétszer teljesítettük ezt a távot, mégpedig tavalyelőtt szombat reggeltől Répcelaktól jánosházi éjszakázással hárman, tavaly pedig ketten péntektől vasárnapig csornai, majd ugyancsak jánosházi megállással.
Mivel ez alkalommal sajnos a több helyen meghirdetett és közzétett felhívás ellenére nem volt jelentkező – habár egy délvidéki, temerini, Bécsben dolgozó barátunk eljött volna, továbbá volt visszajelzés és lélekben együttérzés kifejezése velünk az utunkon -, úgy határoztunk, hogy voltunk már korábban vonattal, két alkalommal gyalogosan Sümegen, idén próbáljuk hát meg két keréken.
Hazulról indulva, útközben Rajkán megállva is jelezték jó ismerősök, hogy ha tudták volna, hogy nem gyalog indulunk, Óvárig csatlakoztak volna hozzánk két keréken. Sebaj, majd jövőre kipótoljuk.
Szóval péntek délután megérkezve a délutáni indulási időpontra a magyaróvári Szent Gotthárd-templom elé, várva az esetleges csatlakozókat, útra bocsátókat, kikísérőket, késő délután a Győri Egyházmegyéből még e hónapban itt segédkező diakónus áldásával, s a közös fénykép elkészülte után nekivágtunk az utunknak, melyen aznap Csornáig kellett elérnünk. Útközben tettünk egy kis kitérőt Mosonszolnokra, ahol már sötétedéskor arra lettünk figyelmesek, hogy világosság árad a templomból és szép orgonajáték hallatszik ki. Nos, be is tértünk hát, s mindjárt megismert a gyakorló hölgy, Marianna, akivel már többször találkoztunk Boldogasszonyban, ahova idén nagyobb csoporttal kerékpáron, korábban pedig egyedül gyalogosan zarándokolt el. Nagyon megörültünk egymásnak, egy kicsit eltereferéltünk, majd továbbindultunk. Most Jánossomorja következett, de mielőtt elértük volna, egy intenzív, de rövidebb időtartamú záporeső kapott el bennünket pont akkor, amikor rátértünk a 86-os útra, mely Óvárnál indul ki, s Csornán át halad Szombathelyre, onnan tovább Zágráb, illetve Laibach irányába, s rendkívül forgalmas.
Jánossomorján helybelieket kérdezve egy kicsit el is ijesztettek, hogy még vagy 40 kilométer Csorna, holott már csak 27 volt. Kopogtunk is a plébánián a pusztasomorjai Szent István-templom mellett, Kótai László plébános úr ajtaján, de sikertelenül, ám azért egy köteg Remény-sorozatot hagytunk neki olvasásra a postaládában.
Majd Bősárkány következett. Itt már kicsit veszített fiatalságából az idő, így a tavalyi kellemes beszélgetés ellenére idén erre nem adatott lehetőség Maráz Sándor kanonokplébános úrral. De legalább tiszteletünket tettük nála. Csornára egy óra késéssel érkeztünk, s a Premontrei Apátság Rendházában már izgatottan vártak bennünket szállásadóink, Szűcs József Hermann novícius atya Kisvárdáról, illetve Horváth Tibor jelölt. Rövid elbeszélgetés után a gondosan elkészített, meghitt szobában nyugovóra tértünk.
Reggel sikerült még részt vennünk a szentmisén, melyet Hermann atya mutatott be, s nagyon megható volt, ahogy köszöntött bennünket, s bemutatott a híveknek a mise végén., Külön kiemelte, mennyire fontos az, hogy bár szétszakítottak bennünket, de lelkeink, magyarság- és kereszténységtudatunk egy és szétválaszthatatlan. Mise után a templom és a premontrei rend történetét ismerhettük meg Hermann atya jóvoltából, majd egy aktív hívő, mellesleg fogorvos hölgy jött hozzánk érdeklődni, s vele nagyon jól elbeszélgettünk, közös ismerőseink is voltak Nyitracsehiből. Ezen a szombati napon minden premontrei atya elutazott Budapestre, mert ott a hétvégén tartották az összes szerzetesrendek központi találkozóját. Tavaly óta az a változás történt, hogy időközben megválasztották az egykori apát, dr. Horváth Lóránt Ödön utódját, Fazekas Zoltán Mártont és mostanság történik a beiktatása is.
Olyan tíz óra tájban reggeli után, áldásukkal kezdtük meg szombati szakaszunkat, melynek végcélja a kb. 80-90 km-re fekvő Jánosháza volt. Irány Szilsárkányon át a rendkívül kamionforgalmas úton Szil – egy kis rábacsanaki eltévedéssel, melynek látványos katolikus temploma van -, ahol egy pillanatra beköszöntöttünk a tavaly megismert Ács Lajos kanonokplébános úrhoz. Következett Pálit érintve Beledre egy kis kitérő, majd Répcelakon megtekintettük az új, 2004 novemberében felszentelt Szent István király-templomot. Azt hittük, hogy Aigner Géza plébános urat itt találjuk, de tévedtünk, mert kiderült, hogy Vámoscsaládon. Sebaj, következett Nick, amely községet szintén az említett atya látja el. Vele még zarándokutunk előtt kapcsolatba kerültünk, s meginvitált minket Nickre, ahol aznap délutántól nagy ünnepségre, keresztekből álló kiállításmegnyitóra, ünnepi misére, majd végezetül fénykeresztszentelésre került sor. Mivel még vagy 50 km volt előttünk, így sajnos nem tudtunk maradni, csak az elején, de addig mindenképpen várni akartunk, mert akkorra érkezett meg a plébános úr, s szerettünk volna vele mindenképpen személyesen is találkozni.
Nagyon kedves fogadtatásban részesültünk, kaptunk frissítőt és ennivalót is erősítőként. Szabó Ervin, az egyházközség elnöke pedig végigkalauzolt minket a régi plébánián, s megajándékozott a községükről szóló monográfiával. Kissé megijedtünk, mert beborulni látszott az ég, s fennállt a veszélye annak, hogy az égiek esőt rendeltek. De szerencsére nem így lett, így újult erővel indultunk Uraiújfalun át Ostffyasszonyfára, ahol megfordult vándorlásai során Petőfi Sándor is, s ahol tiszteletünket tettük Takács Ferenc nyugalmazott plébánosnál. A Kemenesalján, Kemenesmihályfán áthaladva, kissé dimbes-dombossá vált az út, messziről kimagaslott a celldömölki Ság-hegy, melyen Magyarország legmagasabb Trianon-keresztje áll, s ahova ellátogattunk 2003-ban a Remény-zarándoklat keretében. Celldömölk, vagy ahogy szintén emlegetik Kiscell – lévén Nagycell a Máriacell – kéttornyú kegytemplomában álltunk meg, itt éppen fejeződött be a szombat esti mise Böjti Balázs káplán celebrálásában, aki elmondta, hogy egy héttel korábban tartották a Kiscelli Szűzanya búcsúját, s hogy Felvidéken is vannak ismerősei, többek között Herdics György apátkanonok úr.
Áldásával indultunk neki célunknak, Jánosházának, ahol aznap almafesztivált rendeztek. Becsengetve, a korábbi két évben már szállást adó Bodorkós Imre plébános urat nem találtuk otthon, hanem az új káplánját, ft. Bihal Zoltánt. Nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket, vacsorával, reggelivel, a besegítő Marika néni is, igazán szívüket-lelküket beleadták. Itt is váratlanul ért, hogy ággyal vártak, de azért én maradtam csak a földön alvásnál.
Reggel nem kellett olyan korán indulnunk, hiszen már csak 20 km volt hátra, részt vettünk hát a fél kilences misén Jánosházán. Nagyon szépen énekelt, s játszott a kántornő, meghallgattuk a tartalmas szentbeszédet, s kellemes meglepetés volt Imre atya köszöntése, aki bemutatott minket, s lélekben való csatlakozásra buzdította híveit.
A mise után már csak Nemeskeresztúr, Ukk és Zalagyömörő következett, s egyre jobban elénk tárult, s közelebb került a sümegi várdomb, s magának a városnak a panorámája a csodás dimbes-dombos környékkel. Kicsit megkésve ugyan, ám éppen a prédikáció elejére beértünk a célba, a sümegi Sarlós Boldogasszony ferences kegytemplom melletti szabadtéri oltárnál bemutatott szentmisére. Szentbeszédet Nagy Károly címzetes apát, székesegyházi kanonok, a veszprémi Szent Mihály Főangyal-plébánia plébánosa mondott, akit tavalyi augusztus 20-ai nemzeti ünnepünkkor a Magyar Érdemrend Középkeresztje Polgári Tagozatával tüntettek ki. Több mint félórás homíliájában többek között elmélkedett
arról, hogy hányszor vagyunk úgy, hogy úgy véljük, csalódtunk a legjobb barátunkban, ismerősünkben, házastársunkban, családtagjainkban, papban, egyházban, sőt mi több, az Istenben. Holott azt elfelejtjük, hogy bizony legtöbbször magunkban csalódtunk, ha jobban belegondolnánk, magunkba szállnánk, lehet, hogy magunkra sem ismernénk, annyira ellentétesen viselkedünk azzal, amit a belső énünk diktálna. Szólt arról, hány magyar kisbaba van képletesen szólva a spártai Taügetosz hegyéhez hasonlóan a „Magyar Taügetoszon” is, hány édesanya mond le a megfogant gyermekéről, mekkora felelőtlenség s bűn ez. Nekünk tehát kérnünk kell a Fájdalmas Szűzanya közbenjárását, hogy erősek legyünk, s képesek legyünk ellenállni a kísértéseknek, s mind örömünkben, mind bánatunkban fohászkodjunk hozzá és adjunk hálát neki és értünk szenvedő fiának.
A szentmise után körmenet következett a városban, mely érintette a református templomot is. A csaknem kétórás mise a kegytemplomban Mária-énekkel ért véget. Rögtön következett a déli mise, melyet Barsi Balázs OFM celebrált, s a mise elején külön köszöntött is bennünket, a két Pozsonyból érkezett kerékpáros zarándokot. Nagyon jólesett, köszönjük neki. A mise után pedig P. Reisz Pál atya, a sümegi ferences rendház házfőnöke, régi kedves ismerősünk meghívott minket ebédre. Az ízletes ebéd fogyasztása közben volt mód elbeszélgetni Kocsis István harmadrendivel és a zalagyömörői Károly plébános úrral. Pál atya meghívott minket jövőre a búcsúra, akár jöhetünk tízen is, kerékpáron, gyalog, buszon vagy vonaton, hasonlóképpen családias fogadtatásban részesülnénk mindnyájan. Tessék hát jövőre csatlakozni, itt az inspiráció!
Ebéd után fölmentünk még egy kis sétára a várba. Odaúton született az ötlet, hogy végül is nem kell hazasietnünk vasárnap estig, lévén nekem csak hétfőn délután háromkor kezdődik az egyetem. Így végül úgy döntöttünk, ha hazakerekeznénk Zabosig, akkor volna igazán teljes a kerékpáros zarándoklat. Így hát végig széllel szemben haladva, több pihenővel indultunk el Jánosházán, Celldömölkön, Kemenesszentmártonon, Vönöckön, Kenyerin, Rábakecölön, Edvén és Pálin át. Csornáig szerettünk volna eljutni, de sajnos csak Szilig sikerült, ahol Ács Lajos kanonok úr jóvoltából a plébánián töltöttük az éjszakát. Finom reggeli után hat előtt nekivágtunk az útnak, mely sajnos újra a forgalmas 86-os volt Mosonmagyaróvárig. Jánossomorján egy régi kedves ismerős, Göncz úr hívott meg minket egy kis üdítőre, aki elődei révén felvidéki, pozsonypüspöki kitelepített, anyukája ott született. Jánossomorjáról szintén kaptunk monográfiát a hivatalban, Újrónafőn pedig az október 10-ei falunapra invitáltak meg minket.
Mosonmagyaróváron az ottani ismerőseinket köszöntöttük, ahogy Rajkán a hivatalban a polgármester úr is igazolta Rajka község lakosainak nevében bejegyzésével és bélyegzővel kis emlékfüzetünkbe, hogy a biciklis zarándoklat Sümegre és visszateljesítette küldetését. Elkészült a közös fénykép, vele és a könyvtárműködtető Pollák Eszter alkalmazottal is.
Most már csak a maradék 19 km következett a töltésen Ligetfaluig. Hála Istennek és a Szűzanya közbenjárását is kérve, s megkapva sikerült visszaérni időben az iskolakezdésre épségben, egészségben. Nagy élmény volt így kerékpárosan is megtenni a körülbelül 370-380 km-t. Jövőre újra megyünk, mindenkit várunk, bárki csatlakozhat.
További képek a fotógalériánkban tekinthetőek meg ITT>>.
Zilizi Kristóf, Felvidék.ma
