A nagy 20. századi európai néppártoknak – legyenek akár kereszténydemokraták vagy szociáldemokraták – leáldozott, amely nemcsak a társadalom politikai reprezentációját tördeli szét, hanem az országok kormányzásában is instabilitást vált ki. Míg a régi nyugati jobbközép pártok egy része balkanyart vett, az új jobboldal viszont szuverenista-populista irányba fordult, addig a régi baloldal helyén kisebbségi identitásokat képviselő liberális frakciók hemzsegnek.

A pártrendszer összeomlása előbb-utóbb a parlament összetételében is megmutatkozik, majd az ingatag kormánykoalíciók bukdácsolásába torkollik. A 27 EU-tagország felében koalíciós felállás van, negyedüket kisebbségi kormány vezeti, három országban ügyvezető kabinet működik, de csak három olyan akad, ahol egy párt(szövetség) birtokolja a parlamenti mandátumok többségét. Az utóbbiak közül is egyértelműen

kiemelkedik Magyarország, ahol négy ciklus óta kétharmados, dominánspárti berendezkedés szavatolja a kormányzati stabilitást.

A XXI. Század Intézet közép- és hosszú távú folyamatokat elemző kiadványa, a TREND legújabb, 2025. évi 1. száma az Európai Unió országait sújtó kormányzási válság okait és fokozatait tekinti át, néhány üdítő kivételre is kitérve.

Kormányzásképtelenség az Európai Unióban

A II. világháború végétől egészen a hidegháború befejezését követő másfél-két évtizeden át a nyugat-európai államok kormányzati rendszere szilárdnak volt mondható, és rendszerváltoztatásaikat követően a közép-európai országok is ezt a modellt alkalmazták. Szerkezeti értelemben arról van szó, hogy a 20. század második felében, de még a 21. század első évtizedeiben is a modern ipari társadalmak, különösen

az európai országok társadalmainak berendezkedését a következő fogalmak határozták meg: jóléti állam, parlamentáris demokrácia, versengő néppártok, többségi kormányzás, nemzeti szuverenitás.

Ezen a politikai alaphelyzeten és az azt övező társadalmi konszenzuson az 1989/90-es közép- és kelet-európai rendszerváltoztatások és a rákövetkező évtizedekben bekövetkező uniós bővítési folyamatok sem változtattak érdemben, sőt érvényét csak megerősítették. A parlamenti többség megszerzése stabil kormányzást vont maga után.

Ebben a hosszú évtizedeken át maradandónak bizonyuló keretrendszerben a demokrácia megszervezésének feladatát a pártok látták el. Ennek megfelelően a modern európai párt definíciója úgy hangzott, hogy „politikai szervezetként a kollektív akarat létrehozásának egyetlen eszköze” (Robert Michels). Lévén, az ilyen pártok versengenek parlamentáris-demokratikus társadalmakban a közhatalomért, melyet akkor nyernek el (azaz alakíthatnak többségben lévő törvényhozási frakciót és neki felelős kormányt), ha többséget szereznek a választásokon.

A modern ipari társadalmakban a versengő pártok olyan néppártok, amelyek valamilyen világnézet praktikus megvalósítására törekednek:

ilyenek voltak a klasszikus nyugat-európai nagy szociáldemokrata és kereszténydemokrata (valamint gaulleista, polgári-konzervatív, tory) néppártok, amelyek miközben versengtek egymással, működtették és stabilizálták a demokráciát.

A politikai-társadalmi stabilitást és a gazdasági növekedést az európai országok kiszámítható parlamentáris demokráciája és versengő néppártjai biztosították, legyenek utóbbiak szociáldemokrata vagy kereszténydemokrata eszmei talapzatúak. Mindez szoros összefüggésben állt azzal, hogy ezek a világnézetileg megalapozott, de kormányzási gyakorlat tekintetében pragmatikus gyűjtőpártok a társadalom egészének képviselete érdekében léptek fel. Ennek a klasszikus megoldásnak a vége a kétezres években kezdődött el, jórészt a 2008-as gazdasági válság hatására; a tendencia a 2010-es években folytatódott, amikor is súlyosbodott a nyugat-európai társadalmak fragmentálódása; és jelen évtizedünkben látszik a végsőkig fokozódni, hiszen

a korábbi nagy néppártok végleg árnyékai lettek egykori önmaguknak, a törvényhozásokba tucatnyi kisebb párt kerül be, virulnak a különböző protestpártok, ráadásul nem ritkán tisztázatlan hátterű politikai epizódszereplők is felbukkannak.

A nagy nyugati jobbközép pártok mindegyike jelentősen veszített népszerűségéből (brit toryk, francia republikánusok, német uniópártok, olasz kereszténydemokraták), szavazóbázisukon pedig különböző bevándorlásellenes nacionalista, populista és szuverenista pártok osztoznak, de a nagy balközép pártok egyeduralmának is vége, főleg a protest- és viccpártok, zöldmozgalmak és liberális pártocskák javára.

Dominánspártiság, koalíciós kormányzás, kisebbségi és ügyvezető kabinet

A régi pártrendszer megszűnését mutatja, hogy a stabil kormányzáshoz szükséges dominánspárti mintázat – Magyarország kivételével – sehol sem jellemző az Európai Unióban, és az is ritka, hogy egy párt vagy pártszövetség egynél több ciklust vigyen végig, így teremtve kiszámíthatóságot, stabilitást és biztonságot. Sokkal jellemzőbb a koalíciós kormányzás, annak is instabil, nagykoalíciós változata, ugyanakkor több jel is mutat arra, hogy viszonylag egységes ideológiai alapon ilyen felállásban is lehetséges kormányt alakítani és működtetni (Finnország, Olaszország, Szlovákia, Szlovénia), és ez még kisebbségi kormány esetében sincs kizárva (Dánia).

Újabb fejlemény, hogy az Európai Unió országainak egy részében krónikus kormányzati stabilitáshiány alakult ki.

Az instabilitás tendenciájához csatlakozott legutóbb Németország is, melynek kormánykoalíciója Donald Trump megválasztásának másnapján omlott össze, valamint Franciaország, ahol fél éven belül két kormány bukott meg, Romániában pedig 2024 végére az addig is jellemző permanens kormányzási válság az elnökválasztás első fordulójának – menet közbeni – érvénytelenítésébe, valamint a győztes jelölt kizárásába torkollott.

Az egyes országok stabilitásán sokat módosít, hogy a végrehajtó hatalom központja, azaz a kormány és a törvényhozó hatalom letéteményese, vagyis a nemzeti parlament közötti hatalommegosztás hogyan s miként érvényesül, illetve hogy milyen kormányforma jellemzi az adott államot: alkotmányos monarchia (Belgium, Dánia, Hollandia, Luxemburg, Spanyolország, Svédország), félelnöki rendszer (Franciaország, Litvánia, Románia), elnöki rendszer (Ciprus), vagy mint a többi, parlamentáris köztársaság-e. Ezenkívül az adott ország kormánytípusa is sokat módosít a helyzeten, hiszen eltérő kormánytípusok vannak, mégpedig aszerint, hogy a miniszterelnök milyen mértékben emelkedik ki a kormány többi tagja közül. A választójogi rendszer szintén jelentősen befolyásolja a kormányozhatóságot, ezzel együtt a közjogi és belpolitikai stabilitást –

Magyarország például a többségi vegyes rendszer miatt jóval stabilabb, mint az utólag arányosító német szisztéma.

Jellemző az egyes nemzeti választási rendszerek eltéréséből fakadó hatalmas különbségekre, hogy míg 2024-ben – az immár EU-n kívüli Nagy-Britanniában rendezett választásokon – a Munkáspárt 33,7 százalékos eredményével 63 százalékos alsóházi többséget szerzett, addig ugyanekkor a francia Nemzeti Tömörülésnek a második fordulóban a maga 37 százaléka csak a legnagyobb francia ellenzéki párt szerepére volt elegendő. A számításból nem lehet kihagyni a töredezett pártrendszerből fakadó koalíciókényszert és a kisebbségi kormányzás kockázatait sem, amelyet a kívülről való destabilizáció, a korrumpálhatóság és a befolyásolhatóság okoz.

Bármilyen berendezkedésről és választási rendszerről beszéljünk is, az határozottan látszik, hogy a nagy európai néppártok felbomlása együtt jár a kormányzati instabilitással, sőt újabban már a kormányzásképtelenséggel, hovatovább kormányozhatatlansággal.

A kedvezőtlen tendenciával leginkább azok az országok tudtak dacolni, ahol még megmaradt a dominánspártiság (Magyarország) vagy a duális szisztéma (Málta), esetleg a koalíciós kormányzás valamilyen közös ideológiai talaján működőképes (Olaszország), a nagykoalíciós és kisebbségi kormány viszont eleve megnehezíti a stabil és kiszámítható, pláne hosszú távú kormányzást, az ügyvezető kabinet pedig legfeljebb ideiglenes szükségmegoldás lehet, nem végleges berendezkedés.

Összességében tehát Magyarország a legstabilabban kormányzott EU-tag.

Miután az egyes európai uniós országok eltérő kormányformáiból, speciális társadalmi szituációiból és egyéni belpolitikai berendezkedéséből fakadóan folyamatosan változik a kormányozhatósággal kapcsolatos összkép, a 2025. évi 1. TREND kutatása a 2025. június 11-i állapotot rögzíti. Az összeállítás tartalmazza azokat a május végén és június első felében bekövetkezett eseményeket, mint a romániai és a lengyel köztársaságielnök-választás kimenetele, a portugál választások végeredménye és a holland kormánykoalíció felbomlása.

A TREND 2025. évi 1. száma ide kattintva teljes egészében, PDF-formátumban letölthető.

XXI. Század Intézet/Felvidék.ma