A 19. századi magyar nemzetiségpolitika elhatározássá érlelte, Trianon pedig megpecsételte a szlovákok kiválását az ezeréves történeti magyar államkeretek közül. Törvényszerűen történt mindez? A jövőt a nemzeti kisebbségek és a kölcsönös önkritika jelenti. Folytatódik a közös múlttal való szembenézés a FigyelőNeten Szarka László történész segítségével.
A dualizmus korának pozitív nemzetiségpolitikai teljesítménye Eötvössel, Deákkal gyakorlatilag véget ér. Naplójában Eötvös a Gondviseléstől ötven békés évet kért az 1860-as évek elején ahhoz, hogy Magyarország elég erős legyen az ország föderalizálására. Az ötven év megadatott, de kevésnek bizonyult… Deák még az 1860-as évek végén azt mondta, minden magyarországi nemzet színházát támogatni kell. Felszólalt a Parlamentben, hogy az újvidéki szerb színház ugyanúgy kapjon támogatást, mint a magyar. Az ilyen értelmű felszólalások azonban egyre ritkábbak lettek – sorolja az osztrák–magyar kiegyezés után a nemzetiségi kiegyezés elszalasztott lehetőségeit Szarka László történész.
Magyar Heródes és cseh Egyiptom
A szlovák tannyelvű iskolarendszer nem vált az állami modernizációs fejlesztések részévé, a kormány csak magyar iskolákat alapított, illetve vett át, a nemzetiségek oktatása az egyházi és községi fenntartású intézményekben történt. Az egyházakat viszont az 1907. évi Apponyi-féle népoktatási törvények sarokba állították: vagy teljesítik a szigorú fizetési, tantervi, nyelvi feltételeket, vagy az állam átveszi, de akkor magyar tannyelvűvé teszi oktatási intézményeiket. A kiegyezés környékén, az 1860-as, 70-es években még 1500-1600 szlovák tannyelvű iskola működött a szlovákok által lakott megyékben, belőlük az első világháború előtti évekre mindössze 300 marad. Egész megyékben hiányzott a szlovák tannyelvű népoktatás. Az iskolaügy a szlovákság legnagyobb sérelmei közé tartozik.
Nem véletlenül írta 1913-ban Milan Hodža, a korszak legkiválóbb magyarországi nemzetiségi politikusainak egyike, a későbbi csehszlovák miniszterelnök, az általa alapított budapesti szlovák hetilapban, hogy a magyar oktatási kormányzat Heródesként viselkedik a szlovák anyanyelvű tanulókkal szemben. Különösen a középfokú anyanyelvi oktatásra nem kínált a korabeli magyar oktatáspolitika semmilyen esélyt. Egyre több szlovák diák döntött úgy, hogy a szomszédos morvaországi cseh középiskolákba tanul tovább. Vagy ahogy Hodža az említett írásában fogalmazott: nem maradt más választás, csak a menekülés: a magyar Heródes elől a cseh Egyiptomba.
Tót Impérium
Tisza István a dualizmus korának kétségkívül legnagyobb formátumú magyar miniszterelnöke már első kormánya idején felismerte ennek a nemzetiségi politikának kártékony voltát, s a tyúkszemre hágás politikájának nevezte a nemzetiségi elit állandó leckéztetését, a magyarosító politikai, jogszabályi intézkedéseket. Ő maga 1910 után paktumokkal próbált javítani a helyzeten, amelyek azonban ekkorra már jórészt megkésett lépéseknek számítottak. Még jobban megkésett Jászi Oszkár 1918-as kiegyezési kísérlete egy önálló szlovák autonómiának, az úgynevezett Tót Impériumnak a létrehozására. Már a világháború kirobbanása is azt mutatta, hogy a szlovákok – bár Ferenc Józsefért, mint császárért, s nem magyar királyért indultak a csatába – lelkesen, önkéntesen vettek részt a háborúban, s hozták a Monarchia népei közül a legnagyobb véráldozatokat.
A hadifogolytáborokban azonban már gyakran csatlakoztak a szerveződő csehszlovák légiókba. A világháború éveiben a harctereken és a hátországban végleg megszűnt a szlovákok magától értetődő magyar patriotizmusa. Mindez azonban a dualizmus kori magyar nemzetiségpolitika szlovák vonatkozásainak nagyon kritikus, és némiképp leegyszerűsített olvasata, a magyar történetírásban nem is teljesen elfogadott – jelzi Szarka László.
Döntés a szakításról
Az első világháború alatt a szlovák vezető réteg a sikeres cseh emigráció terveire hagyatkozott. Belátták, hogy egyedül gyengék, a cseheket viszont a nyugati hatalmak már 1916-tól támogatták, az 1918-ban létrehozott emigráns csehszlovák nemzeti tanácsot pedig az antant hatalmak 1918 augusztusától de facto „elfogadott kormányként” kezelték.. Az amerikai, franciaországi, oroszországi szlovákok, Milan Rastislav Štefánik és Štefan Osuský vezetévél csatlakoztak ahhoz a Masarykhoz, aki 1918 nyarán háromszor is bejutott Wilson elnökhöz, akit olyan lelkesen ünnepel Amerika, mint a térségből korábban egyedül Kossuthot.
Ezzel együtt 1918. október 30-án a szlovák értelmiségi, politikai elit felemás megfogalmazásban – mint „a csehszlovák nemzet magyarországi ága” – csatlakozott Csehszlovákiához. A turócszentmártoni szlovák deklaráció aláírói többé már nem ismerik el Magyarország kormányának, parlamentjének jogosultságát a szlovákokról való döntésekben. Sajátos eset, leginkább közvetett önrendelkezésnek lehet nevezni, hiszen nem a saját önrendelkezésüket akarták elérni, hanem a két nappal korábban kikiáltott csehszlovák államhoz kívántak kapcsolódni, Csehszlovákia keretein belül kívántak érvényesülni.
Trianon nélkül is
Bel- és külpolitikailag feltétlenül indokolt és előrelátó felismerésről, nagyon logikus lépésről volt szó: a többszörösen hátrányos helyzetű fejlődésében, lehetőségeiben visszavetett szlovák nemzeti mozgalom valóban felkészületlen volt az önálló állami létre, független Szlovák Köztársaság kikiáltására, s ilyen tervet valószínűleg a győztes hatalmak sem támogattak volna. Az egyesüléssel minden későbbi cseh-szlovák vita, konfliktus ellenére jól jártak a szlovákok és a csehek is.
Nekünk magyaroknak pedig be kell látnunk, hogy – bár a tiszta magyarlakta, illetve magyar többségű területek elvesztését tisztességes belső megállapodásokkal talán meg lehetett volna előzni – a szlovákok, együtt a történeti magyar állam többi nemzetiségével előbb-utóbb Trianon nélkül is megtalálták volna helyüket, kialakították volna független államukat Európában. A 20. századi nemzetállami folyamatok – látjuk, Koszovóban is ez történik – mindent lebontottak, amit le lehetett bontani. Mára a rutének és a romák maradtak egyedül, akiknek régiónkban nincs államuk, de az ő helyzetük annyira sajátos, hogy már valószínűleg nem tudnak államot létrehozni – fogalmaz a történész.
Fájdalommentes műtét
Furcsa, de Csehszlovákia 1993. január 1-jével bekövetkezett kettéválása után – máig folyik a vita, melyik fél akarta jobban a közös állam megszűnését. Hogy valójában mind a ketten ezt kívánták, a kettéválás viszonylag sikeres lebonyolítása mellett az is bizonyítja, hogy sem a cseheknek, sem s szlovákoknak nem volt és ma sincs veszteségérzete. Még az a liberális cseh és szlovák értelmiségi réteg is szép lassan elhalkult, amely annak idején népszavazást követelt Csehszlovákia szétválasztásáról. Belátták, hogy az unión belül, a csatlakozás előtt optimális pillanatban történt és fájdalommentes műtét volt.
A szlovákiai kisembernek, s talán az utolsó csehszlovákok közé tartozó szlovákiai magyaroknak – más-más okból –néha talán mégis fájt egy kicsit a közös állam megszűnése. A határátkelőket, amelyeket a két utódállam közt milliárdokért tizenöt évvel ezelőtt megépítettek, most a schengeni rendszerben lebontják. Szlovákiának azonban szükséges volt a csehekkel való 60-70 évnyi együttélés: a Csehszlovákián belüli demokratikus iskola, a kommunista időszak teljesítményorientált, a „kiegyenlítődést” középpontba állító gazdaságpolitikája elengedhetetlen volt. A cseh és szlovák viszonyt ezzel együtt ma inkább visszafogott távolságtartás jellemzi, nyoma sincs a korábbi sistergő indulatoknak.
A sztrapacska nyelve
Valamilyen formában azonban minden népnek, minden politikai elitnek ellenségképre is szüksége van: a szlovákok most részben a magyar kisebbségben jelölik meg a szlovákokat fenyegető belső ellenséget, részben pedig Magyarországban vélik felfedezni az ezeréves elnyomásért felelőst, illetve a trianoni békeszerződésekbe belenyugodni nem kívánó, Szlovákia belügyeibe a kisebbségi kérdésekre hivatkozva folyamatosan beavatkozó „izgága” szomszédot.
Szerencsétlen konstelláció Közép-Európában, hogy nincsenek igazán jó szomszédok a térségben. A szlovákokkal kölcsönösen gyakran mintha semmibe vennénk egymást, a térség kisnemzetei jól érezhetően lenézik egymás nyelvét. Az egyik pozsonyi kereskedelmi televízióban hetente sugárzott szlovák „Szomszédok” sorozatban, a pozsonyi lakótelepen a magyar nemzetiség házaspár – Ildikó és László – a maga könnyen felismerhető nyelvi hibáival, stigmáival a beilleszkedés és az asszimiláció pozitív, sikeres mintáit és a kisebbségeknek kijáró lekezelő gesztus tanulságait közvetíti a szlovákiai magyarok felé.
Otthon, Komáromban akár magyarul is beszélhetnek, de az ország fővárosában még saját lakásukban, egymás közt is a szlovák járja. Mert hogy „Komárom je Komárom, Pozsony je Pozsony.” A magyarországi közvélemény hasonlóképpen, olykor-olykor egészen magas szintű megnyilatkozásokban is bántó módon, lekezelően nyilatkozik a szlovákokról. Olykor-olykor mintha azt sugallná, hogy a szlovák nyelv a sztrapacska nyelve, nem érdemes tanulni, hiszen valójában minden szlovák tud magyarul, s egyébként is lassan mindenki angolul fog beszélni. A magunkfajta közvetítők, örök kisebbségiek számára nehezen feldolgozható alapélmény az itt élő, alapvetően egymásra utalt, vérségileg is százezer rokoni szállal egymásba kapcsolódó kis népek kölcsönös utálata, megvetése.
A kisebbségek és a közös önkritika jelenti a jövőt
Magyar–szlovák relációban gyakran a kétnyelvű kisebbségi közeg az, ami legalább a látszatát fenntartja az együttműködésnek és a barátságnak. Majdnem olyan, mint a magyar-lengyel barátság, amelyet valójában a felső-magyarországi szlovák nyelvű magyar nemesség tartott fönn a maga házasságai, rokoni, baráti kapcsolatai révén: jól elpovedáltak, s házasodtak sorra a lengyel famíliákkal, akik meg úgy gondolhatták, hogy ezek a magyar nemesek mind beszélik a lengyel magyarországi változatát.
A jövőben a határ mellett élő kétnyelvű kisebbségi magyar és szlovák népességnek ugyanígy lehet majd közvetítő szerepe a két nép között, és talán lesznek majd egyszer nyertesei is a két ország együttműködésének. Nem a kádári hídszerep megújításáról van szó, az láthatóan működészavaros koncepció volt, hanem a kisebbségi kétnyelvűség és többletteljesítmény hasznáról, megbecsüléséről.
Szlovák és magyar történészek a közelmúltban létrehoztak egy bizottságot, amelynek célja a múlt közös feldolgozása, megismertetése, közös álláspont kialakítása. Szarka László, a bizottság magyar társelnöke szerint az együtt megírt történelemkönyvekkel, a történeti források közös értelmezésével a bizalmatlanságot és a feszültségeket néha eredményesebben lehet oldani, mint politikai eszközökkel.
FigyelőNet
