Olvasom a különféle elemzéseket a Radičová-kormány bukásáról, s egyiket-másikat nagyon furcsállom. Tavaly februárban ugyanis kezdeményezésemre az MKP akkori vezetése tárgyalt az akkori parlmenti pártok közül elsőként Sulíkkal és kollégáival hivatalosan.
Az igazság az, hogy eléggé megrémisztett bennünket az ő és egész csapata politikai éretlensége – ám a marketing és a kiszámíthatatlan választói lélek bevitte őt a parlamentbe – s egyenesen abba a székbe, amelybe a legkevésbé való volt. Erről a jelenségről az elmúlt hónapokban többször is írtam, s ezt csak azért ismétlem meg, hogy annak ellenére, hogy nincs jó véleményem Sulíkról, nem tartom korrektnek, hogy a Radičová-kormány bukását csak és kizárólag az ő nyakába varrják.
Hihető ugyanis, hogy a koalíciós partnerek zsarolták egymást, magyarán azzal számoltak, hogy Sulíkék a végén megtörnek és igennel fognak szavazni. Ez egy ördögi terv volt az SDKU bizonyos körei részéről: ha meglesz a kellő számú szavazat, betörték versenytársukat, Sulíkot, ha nem, elvágták Radičovát.
Nos, ez az orosz rulett klasszikus esete. Felelőtlenség a négyzeten – nem csoda, hogy a szlovákiai viszonyokat nem igazán ismerő külföldiek igencsak csodálkoznak ezen.
Tegyük azonban föl, hogy Sulíkék mégiscsak megtörnek (esetleg Sulík egyedül tartózkodik), s nézzük, mi van akkor.
A parlament honlapján megtalálható minden képviselő szavazása, hiszen nyilvános szavazás volt. Ebben az országban mindenki tudta, hogy a koalíció 77 szavazattal bír. A szavazás azt mutatja, hogy egy független képviselő is megtámogatta a kormányt, az 78 szavazat együtt. Azt is tudta mindenki előre, hogy minimum 76 szavazatra lesz szükség a pozitív eredményhez, két szavazat úszhatott el tehát.
Mondjuk, hogy az egyik a Sulíké lett volna, még mindig marad egy szavazatnyi tartalék. Ám a Most-Híd frakcióból sem támogatták hárman a kormányt. Emiatt szemforgatás és hazugság csak és kizárólag Sulík nyakába varrni a dolgot: Sulík és Bugár együtt felelősek a kormány bukásáért. Ráadásul Bugárék frakciójának hozzáállása miatt a Radičová-kormánynak elméleti esélye sem maradt a túlélésre. Az OKS képviselői viszont nem jutottak volna a parlament küszöbére sem, ha tavaly nem csinálnak egy furcsa közös Most-OKS listát, amely jórészt magyar szavazatokkal jutott be a parlamentbe. Így tehát – közvetve – a megvezetett magyar szavazók is ott vannak valahol eme történet hátterében. ( A történelem néha produkál ilyen fintorokat. Mindezen csak azért érdemes elmerengeni, mert a magára valamit adó okos ember joggal próbál meg előre gondolkodni.
Egy furcsa példa az ilyen késleltetett hatásokra: Csehszlovákia vezetését a második világháború után idegesítette, hogy a magyar-csehszlovák határ közvetlenül Pozsony sarkánál van. Úgynevezett pozsonyi hídfő kialakítását szorgalmazták, öt falu átengedését kérték Magyarországtól. Az 1947-es békeszerződésben három falut – Oroszvárt, Járfalut és Dunacsúnyt – át is csatolták, Dunakilitit és Rajkát nem. A magyar döntésben állítólag benne volt az a remény is, hogy a magyar jóindulat és nagyvonalúság felmutatásával egy nagyon nehéz időszakban csehszlovák részről esetleg csökkenhet a csehszlovákiai magyarokkal szembeni megtorlás ereje. Külön garanciákat is kértek arra, hogy az átcsatolt három falu megőrizheti magyar jellegét. Nos, a magyar jelleg eltűnt, ám még ennél is figyelemre méltóbb, hogy ha ez a változás nem valósul meg, akkor nincs Pozsony alatti mozgástér és nem lehetett volna megvalósítani néhány évtizeddel később egyoldalúan a bősi vízierőmű hírhedt C-változatát. Ez szintén egy példa arra, hogy egy átgondolatlan lépés évek múlva okoz gondokat.)
Most Dzurinda és Figel is belefutott érzésem szerint egy ilyen helyzetbe. A márciusi választási termínus elsősorban Ficónak kedvez: egyedül az ő pártja tud felmutatni huzamosabb időn át olyan viszonylag stabil támogatottságot, amellyel lényegében bármikor választást nyerhet. Dzurinda ebbe tapsikolva ment bele – egy ok miatt: a szűk időkeret miatt Radičová kiszolgáltatottá vált, nem tud új pártot létrehozni. A KDH-t a jelek szerint kifizették a parlamenti elnöki posszttal. Mindeme játéknak viszont meglehet a böjtje, mert Fico megerősödve térhet vissza a hatalomba, sőt, akár túl is nyerheti magát úgy, hogy nem lesz szüksége koalíciós partnerre. Ez a helyzet a lehetséges forgatókönyvek legrosszabbika lenne, meg is van tehát az előrehozott választás fő tétje: megakadályozni Fico abszolút hatalmát, sőt, ha lehet, hatalomra jutását is. Már most látszik azonban, ez utóbbival komoly gondok lesznek. Kényszerpályák sorozatán fut tavaly június óta a szlovák politika.
Radičová méltatlan módon viselkedik. Mi támogattuk őt az elnökválasztás során, de akkor is tudtuk, nem nem komoly egyéniség. ( Az már más kérdés, hogy Gasparovičtól jobb elnök lett volna – de Vladimír Palko mondását kölcsönvéve, ezt a szerepet akár egy fabábu is be tudná tölteni.) Amikor Radičová a kedd esti sajtótájékoztatón fordítónak ajánlkozott Figel angolul elmondott szövegéhez, az kimondottan kínos volt.
Kínos az is, hogy azt gondolja, elfogadható dolog megmaradnia az átmeneti kormány élén. Ő első volt az egyenlők között egy elit klubban. Ő maga kérdezte meg, hogy maradhat-e, s a szükséges 76 helyett csak 55-en mondták, hogy igen. Úriember (úrhölgy) ilyenkor megköszöni az együttműködést és megy – legalább egy kis időre. Az átmeneti kormány ugyanis – amerikai szakzsargonnal élve – béna kacsa lesz. Radičovával az élen nemcsak béna kacsa lenne a köbön, de nevetséges is.
Egyébként pedig egy adalék ( pótanyag a jellemrajzhoz): 2009-ben, miután a Fico-kormány szigorította a nyelvtörvényt, az alkotmánybírósághoz készültünk fordulni. Megkértük Radičovát is, annyit tegyen meg viszonzásul az elnökválasztás során kapott magyar szavazatokért, hogy írja alá a beadványt. Megtagadta.
Nos, felidézhetjük a régi bonmot-ot: Szlovákiában egy dolog biztos, a bizonytalanság. Ám az most a szokásosnál is nyugtalanítóbb.
Csáky Pál
