Ha valaki Gömörországban véletlenül elgurult gyógyszert talál, eszébe ne jusson lenyelni, kemény idegnyugtatók azok. Küldje azonnal vissza jogos tulajdonosának, a Gömöri Hírlap szerkesztőjének, akinek igen nagy szüksége van azokra az elveszett pirulákra. A lap 47. számának „Lapszélre” – bár ezek után lehetne a rovat címe „Útszélre” is – írott cikke legalábbis erről árulkodik.
A szerző szellemi maszturbációjának tárgya ezúttal nem más, mint gróf Esterházy János, a felvidéki magyarok – néhány gyengeelméjű és/vagy rosszindulatú embertől eltekintve – legnagyobbra tartott politikusa, de ha ez nem, akkor legalábbis emberi példaképe. Az írás alaphangulatát már az első mondat megadja: „A csapból is Esterházy János neve folyik mostanában”.
Na igen, így év vége felé elárulhatjuk most már Juhász Dósa Jánosnak, hogy 2011-et írunk, Esterházy pedig 1901-ben született, az ilyen kerek évfordulókat pedig mifelénk szokás ezzel-azzal megünnepelni. Bizony, ilyenkor mint a gomba eső után, úgy bújnak elő a föld mélyéből a különböző szobrok, emlékművek, a meglévőket megkoszorúzzák az unatkozó kisebbségiek, esetleg emlékkönyvet adnak ki, emlékünnepségeket rendeznek. Vagy épp – a Juhász Dósa-félék legnagyobb örömére – emléknapot a magyar Országházban. A századik évfordulón még erősebb sugárban folyt abból a bizonyos csapból Esterházy, de ez már csak így megy a nagyságos gróf uraméknál. Hogy Juhász Dósa írói centenáriumán mi fog folyni a csapból, azt én nem tudom, bár ha olyan világ lesz, amelyben becsület és dicsőség dolga lesz az Esterházy-féle nagyságokba való belerugdosás és köpködés, akkor az ő neve is biztosan fennmarad.
A csapból folyásról – az évforduló mellett – gondoskodnak szlovák felebarátaink is a hatalom legmagasabb csúcsán, akiktől persze csakis emberiességi szempontból lehet zokon venni a gyalázkodást, nemzetállami-politikai szempontból azonban nem is tehetnek mást.
Juhász Dósa ehhez az illusztis társasághoz, az Esterházyt bemaszatolni igyekvők szánalmas kis hiénafalkájához csatlakozott ezzel a cikkével. Szavai önmagukért beszélnek, idézem: „Esterházy, mint példakép, nem jó példa, s jó lenne, ha végre megfelelő helyén kezelnénk. Mártíromságát, s a szlovákiai magyarság érdekében tett erőfeszítéseit ne vitassuk el, de egy olyan kor gyermeke volt, amely antiszemitizmusát is felvállalta, s ha egy mód van rá, mégsem Horthyt és diktatúráját, s annak csicskásait állítsuk már követendő példaként”. S hogy ne legyen hiányérzetünk, a szerző azonnal teljessé teszi a Horthy-csicskások panoptikumát, amikor a jelenlegi magyar „hatalmi elitet” is hozzájuk sorolja. Enélkül nem is lenne teljes a kép: „a jelenlegi, szocialista rendszerben szocializálódott magyar hatalmi elit egyre esztelenebbül ragaszkodik hozzá, s nem rest akár Károlyi Mihályt vagy József Attilát is megtagadni”. Nos, ami utóbbi illeti, egyszerű hazugságot ír Juhász Dósa, ami pedig az előbbit, a hazaáruló Károlyi Mihály úgymond megtagadását, az több, mint helyes és üdvös lépés, még akkor is, ha időben jócskán megkésett.
Haladjunk tovább. Azt írja a derék felvidéki magyarságról, hogy „elfelejtett példaképeket felmutatni magának, holott voltak és vannak szép számmal olyanok, akik nem csak a mellüket verték magyar színekbe bugyolált féltéglával, hanem sokszor a leglehetetlenebb körülményekkel is szembeszállva hozzájárultak ahhoz, hogy ha fogyva is, de még mindig megmaradjon a magyarság Szlovákiában”. Nos igen, a halálos ítélet, a kegyelem elutasítása, a kemény börtönévek és a súlyos betegség – s mindez együtt, ráadásul magyarként egy beteg világban – bizonyára nem lépik át azt a szigorú mércét, amit a gömöri lap szerkesztője a „lehetetlen körülmények” feltételeként állít.
És ír még egyebeket is. Ajánl példaképeket, nagy kegyesen elismeri, hogy Esterházy mégsem volt bűnöző, de a szellemi önkielégítést egy önmagához méltó gondolattal zárja: „de ebben az eltelt kisebbségi létben voltak nála sokkal fontosabbak, akikre méltán lehetnénk büszkék”.
Szűcs Dániel, Felvidék.ma
