Rárósmúlyadon születtem 1943. február 20-án. Az alapiskola második osztályába jártam, amikor a fotó először ámulatba ejtett – kezdi bemutatkozását M. Nagy László fotós, aki riporteri munkája mellett több társas és önálló kiállításon mutatkozott már be a nagyközönségnek, de több értékes fotója egyelőre a szemétkosarak mélyén nyugszik…
Az iskolába vezető út építését mi diákok végeztük. A tanító úr ezért lefényképezett, és kaptunk egy-egy fotót. Jutalom gyanánt. Emlékszem, percekig néztem magamat. Ez volt maga a csoda. Akkor még villany sem volt a faluban. Nem határoztam én el akkor semmit, mert mit tudott, tudhatott akkor egy nyolcéves falusi gyerek a világról, de elképzelhető – távol áll tőlem, hogy most ezt akár magamnak, vagy másnak bebeszéljem- hogy egy pici magocska már akkor termő talajba hullott, és ahogy fokozatosan
kinyílt előttem a világ ablaka egyre közelebb kerültem egy soha meg nem álmodott pályához.
Tizennégy éves voltam, amikor Losoncon épületlakatos inasnak jelentkeztem. Már az első kimenőn megálltam a foto-kino kirakata előtt és nagy áhítattal nézegettem a kiállított fényképezőgépeket. Karnyújtásnyira voltak, számomra mégis elérhetetlenek, de nem a kirakat üvege miatt. Még a nyolcadik osztályban megspórolt ötven koronához hiányzott nyolcvan, hogy a legolcsóbb gépet megvehessem. Egy elsős inas havi bére akkor tizennyolc korona ötven fillér volt, amiért akkor egy kiló halsalátát lehetett venni.
A kollégiumban volt fotókör, ahová nyomban be is iratkoztam. Serfőző Pál főnevelő vezetett be a fekete-fehér világba. Akkoriban nagyon kevés embernek volt fényképezőgépe, így a továbbtanulás lehetőségét a különböző tanfolyamok adták. Meg is ragadtam az alkalmat. Központilag irányított kurzusokat szerveztek kezdőknek, majd haladóknak. Neves fotósok tartották az előadásokat. Rendszeresen Losoncra utaztak, Ladislav NOEL, Ivan KOZÁCEK, Miroslav VOJTEK, és még sokan mások, a szakma minden területéről. Itt találkoztam a környék fotósaival, akiktől szintén sokat tanultam. Közös kiállításaink, a tapasztaltabbak sajtóban megjelent fotói mintha arra biztattak volna, hogy én is bátran próbálkozzak.
Közben aktívan sportoltam, sokat utaztam. Egyszer, hazafele utazva a vonatunk belehajtott a síneken áthaladó juhnyájba. Miután megállt a vonat, bár már alkonyodott, azonnal fogtam a fényképezőgépet és rohantam, mint egy igazi riporter, hogy megörökítsem a förtelmes látványt. Először küldtem újságba fotót néhány sor szöveggel. Meg is jelent nagy örömömre.
Később a HÉT hirdetett pályázatán jelentkeztem néhány képpel, amit Könözsi István, későbbi kollégám szervezett.
Ezekből néhány meg is jelent, ami bátorságot adott arra, hogy tovább próbálkozzak. Elárasztottam a szerkesztőségeket fotóimmal, itt-ott írni is mertem néhány sort. Akkor már családom volt. Losoncon dolgoztam mint hegesztő. Sportoltam. Fényképeztem. Olyan erőbedobással, hogy például 1972. júliusában a kerületi napilapban huszonhét fotóm jelent meg. Ebben az időben már rendszeresen közölte fotóimat, rövid írásaimat az ÚJ SZÓ, HÉT, SZABAD FÖLDMŰVES, ŽIVOT, SMER, ŠPORT, és más lapok is.
A folyamatos hegesztés rossz hatással volt az egészségemre. Az orvos eltanácsolt a gyárból.
Ebben az időben indult a HALADÁS c. járási lap Nagykürtösön. Engem is megszólítottak. Ezerkilencszázhetvennégyben néhány éves levelezői gyakorlattal, teljesen felkészületlenül az újság munkatársa lettem. Amikor a főszerkesztő felsorolta, hogy fotózni, írni fogok, én készítem a tükröt – megjegyeztem, hogy üveggel még sohasem dolgoztam…, és nyomdába fogok járni tördelni. Azt se tudtam mi az, de erre már nem szóltam. Ketten csináltuk a lapot. Kemény munka volt…, de sok mindent megtanultam. Egy év sem telt el, amikor megjelent a szerkesztőségben Igor Grossman, a a NŐ fotóriportere, aki végiglapozta a megjelent példányokat. Nyilvánvaló volt a szándéka.
Néhány nap után felhívott a NŐ főszerkesztője, Harasztiné Mészáros Erzsébet, hogy szeretne velem megismerkedni. Minden nagyon gyorsan ment. 1975. május 15-én a NŐ fotóriportere lettem. Fél év elteltével lakást kaptam Pozsonyban, így a családom is odaköltözött. A fővárosban megragadtam minden alkalmat, hogy gyarapítsam tudásomat. Az újságírói szövetség rendszeresen szervezett, olykor többnapos szemináriumot a fotóriporterek részére. Itt ismerkedhettem meg tapasztalt kollégákkal, akik úgy éreztem hamarosan befogadtak, főleg amikor megismerkedtek fotóimmal. Munkám mellett leérettségiztem, utána a prágai FAMU égisze alatt Olomouc/Olmütz-ben végeztem el távúton az INŠTITÚT VÝTVARNEJ FOTOGRAFIE – azaz művészeti fotózásra szakosodott intézet hároméves tanfolyamát.
Tizenhárom évig voltam a NŐ fotósa. Rengeteget utaztam. Megfordultam szinte minden magyarlakta településen. Fotóztam mindent. Embereket, tájat, művészeket, gyárat, iskolát, sportot, divatot. Álmomba se gondoltam volna, hogy ilyen csodálatos munka is létezik. Úgy gondolom, szívvel, lélekkel, könnyedén fotóztam, bár előfordult, hogy meg kellett küzdeni egy-egy jó fotóért. Általában csak oda kellett figyelni, kivárni, és szinte minden jött magától. Ritkán rendeztem. Úgy gondolom az élet ezerszer jobb rendező nálam. Legjobb fotóim akkor készültek, amikor sikerült a háttérben maradnom, láthatatlanná válnom. Az évek alatt kidolgozott módszert mai napig sikeresen alkalmazom. Tudni kell, hogy a fényképezőgép és a főszereplővé vált, magát produkáló fotós zavaróan hat a riportalanyra, az eseményre. A hétköznapok fotográfusa voltam. Nagy eseményekre nem igen jutottunk el. Külföldi szolgálati utakra fotóriportert akkor sem volt szokás küldeni. A fényképezőgépem viszont ötször járt Szibériában…, a kolléganők társaságában. Jött egy időszak, amikor nem volt ildomos a fotósnak Gombaszögre, Zselízre utazni. Azt gondoltam, akkor rám a NŐ-ben tovább nincs szükség.
Váltottam. 1987-ben a sport vonzáskörébe kerültem. A ŠTART szakmailag egy újabb kihívás volt számomra. Rengeteg képet megemésztő hetilap megfelelt minden elképzelésemnek, fantáziámnak. A sportpályákon otthonosan mozogtam, munkámat könnyítette, hogy magam is sokoldalú, aktív sportoló voltam. Biatlonban csehszlovák bronzérmes, valamint háromszor voltan szlovák bajnok….
Négy év izgalmakban, élményekben, eseményekben gazdag munka után munkanélküli lettem. Rendszerváltás után a lap rossz anyagi helyzetbe került, majd megszűnt.
Öt évig magánvállalkozó voltam. Kicsi műtermemben elsősorban portrékat fotóztam. Jó iskola volt. A portréfotózás magasiskolája. Közben együttműködtem több lappal, kiadóval. Kiadtam öt könyvet, tucatnyi képeslapot, plakátokat. A vállalkozókra nehezedő, elviselhetetlen teher miatt bezártam a műtermet.
Egy évvel a századforduló előtt a ŠPORT napilap szerződtetett. Újabb próbatétel. Öregedő fejjel napilap fotóriportere lehettem. A sport szeretete, megfelelő rutin, a legmodernebb, immár digitális fényképezőgép, számítógépes feldolgozás, számomra eddig ismeretlen gyors anyagleadás, hihetetlenül izgalmas, feszültséggel teli játékká varázsolta számomra a munkát. Négy év eseményekben gazdag szolgálat után elértem a nyugdíj határát. A legjobb formában voltam, amikor úgy döntöttem befejezem, és ismét vidékre költözöm.
Kétezerhárom augusztus elsejétől nyugdíjas vagyok. Úgy mint régen, levelező lettem. Harmincéves profi gyakorlattal. A fényképezőgépet azonban ritkán veszem kezembe. Ma más viszonyok uralkodnak, teljesen mások a követelmények, és amit én tudok, tudnák, vagy szeretnék az mostanában nagyon ritkán kerül az újságok oldalaira. Arat a bulvár, a feltupírozott szenzáció, az eszetlen politikai csatározások, háborúk… Ez már nem az én világom…
Riporteri munkám mellett több társas és önálló kiállításon mutatkoztam be a nagyközönségnek. Első tárlatom Dunaszerdahelyen volt 1980-ban. További állomások – Ipolyság, Nagymegyer, Marcelháza, Jóka, Hegyéte, Nagykürtös, Ipolyvarbó, Budapest, Nemesócsa, Tallós, Pozsony, Vereknye, Csicsó, Pozsony-casino, Ipolybalog, Rárósmúlyad, Helemba, Garamkövesd, Nána.
Elismerések. Dunamenti államok, nemzetközi fotópályázat – második díj, CASSOVIA FOTO Kassa – bronzplakett, Berlin – elismerő oklevél, Kijev – tárgyi jutalom. A legjobb fotóim a szerkesztőségi szemétkosarak mélyén nyugszanak. Béke poraikra. A meglévő negatívoknak csak egy részét sikerült átmentenem. Ezek rendezésre, feldolgozásra várnak, várnak, mert nincs érdeklődés az illetékesek részéről, nincs motiváció részemről…
M. Nagy László, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”35717,36236″}
