Teljes tavaszi pompájában parádézik a természet a komáromi Tó utcában is, amelynek ma már mindössze a neve és a nyomvonala őrzi a hajdan volt utcáét. Csokonai bronzba öntött alakja őrzi itt csupán a múltat, s a poéta bizonyára most is szépséges múzsájára gondol, akinek hajdanán itt ringatták a bölcsőjét
Valahol ott, a Tó és a Szekér utca sarkán állt egykor a költőnknél nem kevésbé tragikus sorsú komáromi szobrász, Berecz Gyula háza és műterme.
Százhúsz esztendő pergett le a történelem homokóráján azóta, hogy 1894. október 20-án újszülött sírása verte fel a csendet a köztiszteletben álló Berecz Alajosnak, Komárom vármegye kézbesítőjének a házában. A kisfiú, akit később még hat lánytestvére követett, a keresztségben a Gyula nevet kapta. A felcseperedő kisfiú korán tanújelét adta rendkívüli rajzkészségének és megfigyelőképességének, s így arról álmodozott, hogy ha felnő, rajztanár lesz belőle. Mindemellett a szobrászat is vonzotta, már diákkorában remekül bánt az anyaggal, fémekkel és a fával.
Miután elvégezte polgári iskolai tanulmányait, a győri fa- és fémipari középiskolába került, s annak sikeres elvégzése után a Budapesti Iparművészeti Főiskola ötvös szakán folytatta tanulmányait, ám hamarosan végképp áttért a szobrászatra. Első mesterei között ott találjuk Pátzai Pált és Riegele Alajost. A fiatal művész – számos kortársához hasonlóan – még az akadémizmuson nevelkedett és későbbi pályafutását is egyrészt a hagyományokhoz való ragaszkodás, másrészt az útkeresés jellemzik.
Első komolyabb sikereit a JESZO (Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya) keretében és Harmos Károly szabadiskolájának tagjaként érte el, és pezsgő kulturális életű szülővárosában olyan jeles kortársak társaságában alkotott, mint Lenhardt György, Reichenthal Ferenc, Bazilidesz Sándor és Barna, Staudt Mihály, Nagy Márton és Antal, valamint Broczky Béla.Támogatásukra a Jókai Egyesület székházában, a Kultúrpalotában két műtermet is nyitottak, amelyekben elsőként Berecz Gyula és Nagy Márton kaptak helyet az alkotásra.
Ugyancsak ők voltak az elsők, akik az Egyesület első ösztöndíjasaiként eljuthattak Bécsbe és Olaszországba tanulmányútra. Mindkettőjükre nagy hatással voltak a látottak és tapasztaltak. Egyik Firenzében keltezett levelében többek között a következőket írta haza: „Itt minden reneszánsz, pedig én már a barokknak vagyok a híve! A nagy méretek és arányok változatosságát hiányolom. Úgy érzem, bennem több a romantikus hajlam, mint a száraz akadémizmusban. Persze, hogy szükséges az anatómia jelenléte, de az ne legyen statikus. Mozogjon, éljen a test, legyen az alak kifejező hatású és bizonyos lelki állapotot is sugározzon.”
Művészetében egyre határozottabban érvényre jutott a tartalom és a forma jótékony összhangja, s amint az munkáiban, főleg síremlékein, domborművein, az első világháborús felvidéki hősi emlékművein is megnyilvánult, stilizált formaképzése mindenkihez szólt. Azt vallotta, hogy nem modernista és még csak nem is avantgard – a közérthetőségre törekszik. Már a harmincas évek elején megfogalmazódott benne az elhatározás, hogy elkészíti a nagy magyar mesemondó, Jókai Mór szobrát. Szebb célkitűzést komáromi művész nem is állíthatott volna maga elé. S amikor a Jókai Egyesület meghirdette a Jókai-szobor elkészítésére pályázatát, végre elérkezett számára az idő. Tó utcai műtermében lázasan munkához látott és a beküldött pályamunkák közül a bíráló bizottság Berecz Gyula alkotását találta a legjobbnak.
Ünnepélyes leleplezésére 1937. november 28-án került sor a Kultúrpalota (ma: Duna Menti Múzeum) épülete előterében. A jelentős eseményt, amelyről nagy terjedelemben beszámolt a sajtó, a Komáromi Lapok többek között a következőképen méltatta vezércikkében, amelyet Harmos Károly fametszete díszített: „Életének bizonnyal legnagyobb vágya teljesül ezen a napon – hiszen annyit egy szobrász sem foglalkozott a Jókai-kérdéssel szobrászi szempontból, mint Berecz Gyula. Évek óta tervezett, tűnődött a problémán, szinte a kisujjában volt már a Jókai-szobor, a nagy költő arcvonásait álmában is ábrázolni tudta volna már, gipszben, bronzban, márványban elgondolta sokszor a szobrot.
Visszaemlékezünk azokra az időkre, – néhány évvel ezelőtt, amikor nagy szerényen csak egy mellszoborról álmodoztunk, csekély pár ezer korona költséggel, – alig mertünk volna akkor arra gondolni, hogy Jókainak ilyen impozáns méretben sikerül emléket állítani Komáromban. A szobor az áldozatkészségen kívül – amellyel elkészült – elsősorban az alkotóművész kezét dicséri, türelmét, kitartását, művészi ábrázolókészségét hirdeti s természetes, hogy elsősorban Berecz Gyulát, a szobrászt illeti dicséret azért, hogy a szobor ily szépen, művészien elkészülhetett. A művész életében ez a nap fordulópontot jelent, a művész beérkezését.”
A második világháború és a trianoni határok visszaállítása derékba törték Berecz Gyula reményteljesen kibontakozó pályafutását. Életének fő műve, a Jókai-szobor eltűnt talapzatáról, megrendeléseket nem kapott, s egy napon számára is kézbesítette a postás a kitelepítésről szóló „fehér cédulát”. A bevagonírozásról és az azt követő fejleményekről többek között a következőképpen idézte fel emlékeit a művész Komáromban élő unokaöccse, Kiss János: „Nagybátyám Magyarországra történt áttelepítése előtt módosabb ember volt. Emlékszem, gyerekkoromban motorkerékpárján több alkalommal is körbehajtott velem a Tó utcában. Kedvenc motorkerékpárját is magával vitte Magyarországra és munkaalkalom keresésére használta. Az azonban csak ritkán és alkalomszerűen adódott, s így kőművesek mellett is dolgozott. A ma Budapesthez tartozó Árpádföldön telepedett le feleségével, ahol egy menekült lengyel család házát kapta.”
Berecz Gyula – ez családtagjainak hazaküldött leveleiből is kitűnt – hazavágyott, hosszú éveken át honvágy gyötörte. Nem adta fel a reményt, hogy egyszer még viszontláthatja szeretett szülővárosát és hozzátartozóit. A sors azonban nem így akarta. Halálának körülményeiről a következőket mondta unokaöccse: „Egy napon estefelé elment motorkerékpárjával, hogy egy ismerősét elszállítsa a fővárosba. Amikor egy budai dombtetőre értek, megálltak, hogy elgyönyörködjenek az esti Budapest panorámájában:
– Nézd, milyen gyönyörű ez a fényárban úszó város! – szólalt meg rövid szemlélődés után. – Aztán a szívéhez kapott és összeesett. Veleszületett szívgyengesége és minden bizonnyal a honvágy végzett vele. A naptár 1951. október 7-et mutatott. Mindössze ötvenhat éves volt. A történteket barátja mesélte el feleségének, Erzsikének, aki megírta a Komáromban élő családnak. Mivel Árpádföldön nem volt temető, a szomszédos Csömörön helyezték örök nyugalomra az ottani római katolikus temetőben.
A tragikus sorsú felvidéki szobrászművészről néhány szerényebb cikken, méltató íráson kívül nem sok minden jelent meg. Monográfiájának a hiánya mind a mai napig nagy adósságunk. Az igazsághoz tartozik, hogy a kilencvenes években Szénássy Árpád „Az elfelejtett Berecz Gyula” címmel írt egy monográfiát, az azonban mindmáig kiadatlanul, kéziratban szunnyad…
További képek Berecz életéről megtekinthetők a Képgalériában ITT >>>.
Németh István, Felvidék.ma
