„Valójában már akkor elhatároztam, hogy edző leszek, amikor eljegyeztem magam a focival. Azt terveztem, hogy Nyitrán elvégzem a pedagógiai főiskolát és a tanítói munka mellett edzem a csapatot a községemben, Tardoskedden.
Imádtam a focit, teljesen mindegy volt számomra, hogy melyik csapatban játszom, vagy edzősködöm majd, számomra az volt a lényeg, hogy ne szakadjak el a sportágamtól. A futball szenvedély, s erős vágy marad az emberben játékosi pályafutása befejezte után is, hogy kapcsolatban maradhasson vele. Az volt az egyetlen bökkenő az egészben, hogy a hazai edzőképzés rendszere nem nagyon tetszett nekem.
Sorra meg kellett ugyanis szereznem a harmadik, második, majd az elsőosztályú minősítést, s közben vizsgázni például marxizmusból, aminek semmi hasznát nem vettem azóta sem. Még szerencse, hogy Dr. Mészáros András vizsgáztató tanárom megértő volt – ő maga is szívesen bújt mezbe az újságírók csapatában. Nyugat-Európában merőben másképpen építették fel az edzőképzés rendszerét, s én ezt láttam.
Egy Cruyffnak vagy Beckenbauernek nem kellett egészen alulról kezdenie és mindenféle fölösleges tantárggyal foglalkoznia! Elegendő volt, hogy kiváló, világotjárt játékosok voltak, mindent tudtak, láttak és tapasztaltak, ami a labdarúgással kapcsolatos. Sok stressztől megmenekülhettem volna, ha mi nem ezt a külön, szocialista utat járjuk ezen a téren is.
Szóval, még engem is irányítani akartak, bele akartak szólni olyasmibe, amit én mind elméletben, mind gyakorlatban sokkal jobban tudtam, arról nem is szólva, hogy vannak dolgok, melyeket egyszerűen: nem lehet megtanítani! Így aztán néhány vérbeli focista kihullott a rostán, helyettük viszont olyanok is edzői oklevélhez jutottak, akiknek ehhez a sportághoz nem volt fantáziájuk, s mert a kutya sem ismerte őket, játékosaik előtt nem tudtak tekintélyre szert tenni.
Tardoskedden volt edző az én indulásom idején, – általában Érsekújvárból jártak le hozzánk a trénerek. Nekem, furcsa módon, már a harmadik főiskolám volt a testnevelési, – igaz, itt levelező tagozatra jártam.
Az első főiskolám is a testnevelési volt, de a nappali tagozatos. Ide az Inter juttatott be, nehogy elvigyenek katonának. Az érettségi után ugyanis kaptam más kluboktól ajánlatokat, a prágai nagy Duklába például Geleta meg Masopust hívott. Novák, Čadek, Pluskal és mások lettek volna a csapattársaim, de az Inter vezetői megneszelték a dolgot és úgy irattak be a testnevelésire, hogy én nem is tudtam róla!
Hucko meg Kačáni ugyanis ott adtak elő, volt hát megfelelő összeköttetés. Bevallom, nekem a testnevelési főiskola szinte semmit sem adott, talán az élettan tudománya gazdagított, bár voltak ismereteim biológiából is – színegyessel érettségiztem a pozsonyi, Duna utcai magyar gimnáziumban. Az én edzői szemléletem szerint csakis teljes emberként, minden erejét a labdarúgásra összpontosítva lehet ezen a pályán (is) sikeres az ember.
A játékost elsősorban a teljesítménye alapján bírálhatja el az edzője. (A jó játékos természetesen mindig alárendeli magát a csapatérdekeknek.) A diktátor trénernek eleve nem lehet esélye, csakis az boldogulhat, aki mindenkihez megtalálja a tisztességes, emberhez méltó utat.”
(Folytatjuk.)
Fotók: Szikora családi archívuma és M. Nagy László felvételei.
Batta György, Felvidék.ma
{iarelatednews articleid=”45924″}