„A válogatott legkorrektebb ellenfele a brazil nemzeti tizenegy volt.
Bár vezettünk ellenük 2:1-re, méghozzá náluk, nem durváskodtak, pedig annak a meccsnek is volt tétje. Hiába volt hivatalosan barátságos mérkőzés, ellenfeleink a brazíliai világbajnokságra készülődtek, s nem volt nekik mindegy, kikapnak-e ezen az utolsó előkészítőn, vagy sem.
Új Zélandban aztán éppen a fordítottját tapasztaltuk – az ott játszó angolok meg skótok valóságos henteslegények voltak. Egész pályafutásomon végigkísérnek az újságírók, akik általában ugyanazt kérdezték mindegyik országban. Igaz, az volt a céljuk, hogy bemutassanak.
Szerepeltem a Tahiti Televízióban is, amely akkoriban kezdett el működni. A stúdió összterülete nagyjából annyi volt, mint az én kétszobás pozsonyi lakótelepi lakásomé. A gyönyörű bemondónő egy ládán ült, bugyiban.
Ezt persze a nézők nem láthatták, s mi is meghökkentünk, főként azután, hogy megismerkedtünk vele. Mindössze százötven centiméter magas volt! Tahitin az adás mindig élőben ment, egymást váltották a témák, a kultúra, a politika, vagy a sport. A riportert az érdekelte, mit tartok a legközelebbi ellenfélről, milyen formában érzem magam, stb. Costa Ricában az első félidő után öt mikrofont tartottak elém, el kellett mondanom a legfrissebb benyomásaimat.
Egyébként éppen Costa Ricában, de általában Dél-Amerikában másutt is, csakis akkor rendezték meg a meccset, ha nyereségesnek ígérkezett. A menedzser meghirdette a mérkőzést az újságokban, aztán vártunk, hány néző gyűlik össze.
A menedzser saccolt, s ha csekélynek vélte a nézőszámot, bejelentette, hogy aznap nem lesz találkozó. Két nap múltán ismét próbálkozott, s így megtörtént, hogy ha akkor sem jött össze annyi ember, ismét, tehát kétszer is! elhalasztotta az összecsapást. Szerencsére ilyen eset csak egyszer fordult elő. A nézők végeredményben az egész világon egyformák: mindenütt szeretik a focit, csakhát nem mindenütt tárgyilagosak.
Azt hiszem, nekem a szülőfalumban, Tardoskedden voltak a leghűségesebb szurkolóim, akik rendszeresen feljártak Pozsonyba az Inter meccseire, hogy láthassanak. De ért meglepetés másutt is. Például Prágában, a DAC egyik bajnokija után megvárt egy úr, aki egy egész albumot állított össze rólam!
Éveken át gyűjtötte az anyagot, s akkor kért autogramot. A pozsonyi színészek és a művészvilág más, ismert képviselői évek múltán bevallották nekem, hogy ők a kedvemért járnak ki a ligára, mert tudják, hogy tőlem mindig látnak valami váratlan megoldást, szép átadást, fejest vagy gólt.
Magam sem tudom, miért kezdtem el gyűjteni már a kezdet kezdetén a rólam szóló cikkeket, fotókat, a nekem küldött leveleket, de tény, hogy a mai napig őrzöm őket, s bárhová költözködtem, az archívumomat mindig magammal vittem.
Szeretem a rendet a fociban, a pályán és a mindennapi életben is. Most jól jön, hogy évekre visszamenően tudok adatokra támaszkodni, csak benyúlok a szekrénybe, a fiókba, az ágyneműtartóba,, valamelyik dobozba, s máris a szemem előtt van az anyag. Mint már említettem, a futball tölti ki az életem, örökösen azzal foglalkozom, nézem a tévében vagy a pályákon a meccseket, olvasom a szakcikkeket.”
(Folytatjuk.)
Batta György, Felvidék.ma
Fotók: Szikora családi archívuma és M.Nagy László felvételei.
{iarelatednews articleid=”45924″}
